Kiadó: Charisma Records
Megjelenés dátuma: 1970. 10. 23.
Produkció: John Anthony
Az album hossza: 42.56 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
A „Trespass”-szel, első igazán progresszív lemezükkel a banda hatalmas lépést tett előre az előző albumhoz képest, és megmutatta, hogy a tagok fiatal koruk ellenére az akkori idők egyik legérettebb csapatáról van szó. Pontosabban: az a zene, amelyet ettől a lemeztől kezdve a hetvenes évek közepéig csináltak, jelentette az „aranykorukat”, amikor gyakorlatilag megállíthatatlanok voltak, és alig akadt zenekar, amely fel tudta venni a versenyt kompozícióik kidolgozottságával, komplexitásával és intelligenciájával. Egy olyan banda tehát, amely már ilyen korán, a tagok fiatalsága ellenére is jócskán megelőzte a korát, és ma is felkavarja a kedélyeket. Hiába voltak fiatalok, a zenéjük úgy szólt, mintha valami legendás, elfeledett, özönvíz előtti korból, kelta mondák és legendák világából érkezett volna. A „Trespass” pedig az első lépcsőfok volt a zenei legendák közé vezető úton.
A zseniális, és a többség számára még ma is megfejthetetlen énekes és alkalmi fuvolás, Peter Gabriel a „Trespass”-en vált az együttes központi figurájává. Markáns szövegértelmezéseivel és felejthetetlen, eredeti színpadi fellépéseivel, amelyeken egész sor jelmezt felvonultatott, a csapat lelke lett, afféle Lennon a Genesis élén, „életnél nagyobb” személyiség.
Anthony Phillips gitáros romantikus, kelta hangulatú szólóival és folk rockos akusztikus gitárjátékával a dalokba az angol vidék misztikus báját csempészte. De a sötét, titokzatos hangulatot is. Éppen ezek a keverékek uralták a zenéjüket az „aranykorban”, vagyis a klasszikus időszakban, amikor a banda a progresszív rock történelmét írta, és a legjobb műveinek többségét megalkotta.
Banks súlyos Hammond-orgonája és a mellotron kiváló használata pedig a legtöbbet tette hozzá a titokzatossághoz és a drámaisághoz. E három elem keveréke kulcsfontosságú volt abban, hogy az együttes felismerhetővé váljon, és teljesen különbözzön az akkori rockzenekaroktól. Az első lemezen játszó John Silver dobos lecserélése John Mayhew-ra jelentős előrelépés volt, bár ő sem maradt sokáig a csapatban. Elődjénél sokkal rockosabb ritmusvonalat hozott. Ha valaki véletlenül tudja, hová tűnt azóta Mayhew, nagyon hálás leszek az információért.
Mike Rutherford pedig már kitalálta saját, jellegzetes, dallamos basszusgitárjátékát, és bár a csapat sok zseniális zenésze mellett ma gyakran megfeledkeznek róla, bátran állíthatom, hogy az akkori idők egyik legeredetibb basszusgitárosa volt.
A „Trespass” a „Looking For Someone” című drámai és romantikus eposszal nyit, pontosabban Gabriel magányt kifejező, drámai kiáltásával. A Banks orgonájából és mellotronjából álló hangháttér az egész dal csúcspontja felé fokozza a feszültséget, a sötét és az optimista hangulat itt váltakozik egymással. Phillips ötletes, helyenként bús riffjei, valamint Rutherford és Mayhew remek ritmusvonala a dal utolsó részében tovább emelik a feszültséget. Gabriel melankolikus, drámai hangja pedig természetesen az, ami az egész dalból örök klasszikust farag.
Még drámaibb, feszültebb, egyenesen tragikus dal a „White Mountain” című eposz, amely a Fehér Agyar című regény magányos farkasának történetét meséli el. Nem nehéz elképzelni a havas hegyeket, ahol a magányos farkas fut, miközben vad vadászok üldözik. Gabriel melankolikus, helyenként dühös, az emberiséget szinte vádoló hangja a nemes állat tragikus sorsa fölött soha nem hagy hidegen. A számos folk elem és a mellotron remekül illeszkedik ehhez a feszült, „téli” hangulathoz.
A „Visions Of Angels” ugyancsak drámai eposz, bár a refrénben kissé derűsebb, a szöveg viszont ismét tele van Gabriel szarkazmusával az emberiség rovására, amely megtagadta magában Istent, és hamis, anyagi bálványokra cserélte. Banks most is ragyog az orgonán és a mellotronon, Mayhew kiváló dobolásával lep meg. Phillips akusztikus gitárja pedig végig következetes.
A „Stagnation” különféle motívumokkal és hangulatokkal teli dal. A bevezető fényes, pozitív, Phillips akusztikus gitárja és Banks mellotronháttere nyitja. A dal legjobb része a középső szakaszban érkezik, amikor az egész hangulat teljesen megnyugszik, és egy lecsendesedett, szinte transzcendentális akusztikusgitár-ritmus következik, amelyben Gabriel ezekkel a sorokkal lép be: „and each will find a home, and there will still be time, for love in my friend…”. Ezt orgona, mellotron, dobok és gitár rohama követi, majd ismét egy dallamos, nyugodt rész jön fuvolával és többszólamú, pozitivista refrénnel. Összességében éppen ez a dal a lemez központi darabja, és legjobban ez tükrözi misztikus, titokzatos szellemét, valamint Gabriel szövegeit, amelyek az ember örök küzdelmét, jó és rossz közötti személyes harcát járják körül.
A „Dusk” a refrénben vokális kísérettel nagyon szép dal, amely kissé megnyugtatja a lemez hangulatát, és afféle előkészület a záró fináléra. Phillips dallamos akusztikus gitárja, Gabriel fuvolája és Banks mellotronja építi, meg a már említett vokális harmóniák.
A „The Knife”, a felügyeleti intézmények brutalitásáról szóló záró dráma nemcsak az album egyik legjobb dala, hanem a Genesis történetének egyik legnehezebb, leginkább „heavy” kompozíciója is. Egyben a lemez legkevésbé misztikus, leginkább földközeli darabja. Tükrözi a zenekar tagjai többségének akkori szellemiségét is, akik számára a zene többek között menekülést jelentett a megcsontosodott brit rendszer elől, amely az ilyen művészeknek alig kínált perspektívát az életben. Ez a dal sokáig kötelező zárószáma volt a koncertjeiknek. Anthony Phillips, aki a lemezen többnyire akusztikus gitárt használ, itt számos elektromos, nyers riffel és a középső részben egy kiváló, tercharmóniákkal teli szólóval egyenesen a sötétség és a fény, az ellenőrzés és a szabadság erőinek összecsapására hív. Szerintem ez a legjobb munkája a zenekarral, és egyben a kivételes zenei tehetségének legjobb bemutatója. Az utódja, Steve Hackett sokat tanult tőle. A tempó gyors, náluk az egyik leggyorsabb, Mayhew dobos pedig itt is megmutatja, hogy nem akármilyen játékos volt, mégis széles körben elfeledett maradt, szemben az utódjával, Phil Collinsszal, aki az egyik legismertebb zenei ikonná vált. Gabriel szarkasztikus kritikája a brit társadalomról és a rendszer elnyomásáról pedig csak egy volt számos leszámolása közül az emberiség „maradiságával”. A lemez epikus kompozícióival az elejétől a végéig ragyog.
Ahogy korábban említettem, az eredeti, remek gitáros, Anthony Phillips e lemez után elhagyta a zenekart, hivatalosan gyenge egészsége miatt, nem hivatalosan és saját állítása szerint a színpadi fellépések előtti nagy lámpaláz miatt. Később mégis szólókarrierbe kezdett, és néhány remek szimfonikus progresszív rock lemezt készített. Az első lemeze, „The Geese And The Ghost” (1977) kötelező hallgatnivaló a korai Genesis minden rajongójának, mert stílusában éppen a „Trespass”-re emlékeztet a legjobban. A Genesisre ezután két nagyon fontos csere várt, amelyek kialakították a „klasszikus” Genesist, és végül a műfaj csúcsára, a legnagyobbak mellé repítették őket, a rock- (és a pop-) zenének pedig két halhatatlan ikont hoztak.
A „Trespass” kiváló lemez, mondhatni klasszikus, amely a klasszikus, progresszív Genesis kezdetét jelenti, és éppen azért, mert olyan lemezek követték, amelyekre sokáig az volt jellemző, hogy mindegyik jobb volt az előzőnél, ma igazságtalanul kissé háttérbe szorult a rajongók körében.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dallista:
1. Looking For Someone (7:06)
2. White Mountain (6:42)
3. Visions Of Angels (6:50)
4. Stagnation (8:48)
5. Dusk (4:13)
6. The Knife (8:56)
Felállás:
Peter Gabriel – ének, fuvola, harmonika, tamburin, basszusdob
Anthony Phillips – akusztikus 12 húros gitár, minden elektromos gitár, dulcimer, vokál
Anthony Banks – orgona, zongora, Mellotron, gitár, vokál
Michael Rutherford – basszusgitár, nylon és akusztikus 12 húros gitár, cselló, vokál
John Mayhew – dob, ütőhangszerek, vokál
