Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Uriah Heep
Kiadó: Bronze Records
Megjelenés: 1977
Értékelés: 4/5
A „High And Mighty” (1976) után az Uriah Heep David Byron helyettesét kereste. Nem volt könnyű feladat! A meghallgatásra a zenei világ minden szegletéből érkeztek emberek, köztük néhány igazán fényes csengésű név is, például Paul Rodgers (Free, Bad Company), maga a felséges David Coverdale, aki épp kilépett a Deep Purple-ből, és a Whitesnake megalapításán dolgozott, Gary Holton (Heavy Metal Kids) vagy Ian Hunter (Mott The Hoople). A Deep Purple basszusgitárosának, Roger Gloverének az ajánlására John Lawton is megpróbálkozott az Uriah Heepnél. Ő korábban öt stúdióalbumot adott ki német származású zenekarával, a Lucifer’s Friend-del, ráadásul részt vett Glover 1974-es projektjében, a „The Butterfly Ball”-on is, ahol Ronnie James Dio is közreműködött. Érdekes lenne tudni, hogyan döntött volna Glover, ha nem barátja Blackmore-nak, hiszen Dio a „The Butterfly Ball” után az anyazenekarától, az Elftől egyenesen a frissen alakult Blackmore-féle Rainbow-hoz szegődött. Lawton rendkívül szenvedélyes, érzelmileg erőteljes, erotikus hanggal rendelkezik, amely az énekhangterjedelem minden szakaszában erős tud lenni. Ráadásul a hangjában van valami bluesos, gospeles beütés. A vokális akrobatika erejét tekintve Lawton messze lehagyta Byront. Semmiben nem akarta másolni, és ez annak, akinek egy ilyen fontos figura helyét kellett betöltenie, mint Byron, rendkívül bátor tett volt! Az egyedi hangú Lawton épp a megfelelő felfrissülést hozta az Uriah Heepnek, amelynél így új lendület és frissesség volt érezhető! Kevesebb visszhangot kapott a basszusgitáros cseréje. John Wetton helyére Trevor Bolder érkezett, aki a hetvenes évek elején a Spiders From Marsban edződött, David Bowie hírhedt kísérőzenekarában.
És valóban: a „Firefly” az elejétől a végéig misztikus hangulatot áraszt, akárcsak például „The Magician’s Birthday” album (1972). A „Firefly” a „Demons And Wizards” (1972) és az említett „The Magician’s Birthday” (1972) mellett az Uriah Heep hetvenes évekbeli alkotói csúcsainak egyike, és a „Lawton-trilógia” korszakának messze legjobban „heepes” lemeze a „heepes” albumok között. Érdekes, hogy a „Firefly” dalait még mindig úgy építették fel, mintha kifejezetten David Byron hangjára szabták volna őket. És mégsem sikerült a zenekar sorban tizedik stúdióalbumának, a „Firefly”-nak feljutnia a legkelendőbb lemezek brit listájára. Ilyen öt egész évig nem fordult elő. Nyilván David Byron népszerűsége több volt, mint rendkívüli. Bár a „Firefly” többnyire pozitív kritikákat kapott a zenei újságíróktól, a rajongók nagy többsége Byron hiánya miatt örökre hátat fordított a zenekarnak. John Lawtont egyszerűen nem akarták elfogadni.
A „High And Mighty” jó album. Lehetett volna kiváló is, de a lemez második felének dalai valahogy a kimerültségről, az ötlettelenségről, az elbizakodottságról árulkodnak, a súrlódás Byron és a többi tag között túl nagy lett, az átalakulás tehát több mint szükségszerű volt. Az utódja, a „Firefly” hihetetlen mennyiségű mesés hangulatot hordoz, és azt az ismert, sajátos „heepes drámát”, amely újra teljes pompájában ragyog. Produkciós szempontból, a zenekar tizedik albumaként, messze a legtisztább. A torzított gitárhang élessége jobban érződik, mint valaha. Először szerepel a stúdióban két gitár, és a mellotron is érezhetően jobban jelen van! Mick Box mellett immár sokszor Ken Hensley is elektromos gitárt ragadott.
A nyitó, középtempós rocker, a Hanging Tree – az akkoriban egyre divatosabb, kifinomult „filteres” produkcióval – rögtön elindít az Uriah Heep csodálatos világába. A Hanging Tree a rendkívüli refrénben különösen szembetűnően mutatja meg Lawton alaphangjának és a többszólamú harmóniáknak a tökéletes összefonódását! Már amikor Lawton az első versszakban kinyitja a száját, tudod, hogy a „Firefly” valóban különleges lemez! A varázslatot tekintve a Hanging Tree áll a legközelebb a lemez utolsó dalához. A címadó Fireflyhoz! A Wise Man, a „Firefly” nagy slágere klasszikus Uriah Heep-mesterművet kínál. Egyszerűség, jól hallgathatóság, zenei kidolgozottság és magasztos hangulat – ideális elegyben! A lemez a záró címadó dallal, a Fireflyjal éri el hangulati csúcspontját! Ez három érezhető hangulatváltást hordoz. A hangulatépítés rendkívül spontán: álmodozó intróval indul, aztán jön a váltás, és a menekülés a pozitív rezgésekkel teli, popos beütéssel megsózott középrész szikrázó lendületébe, majd vissza a grandiózus befejezésbe, amikor a nyitómotívum megismétlődik. A varázslathoz a legtöbbet a klasszikus „heepes” specialitás adja – a zseniális kórusharmónia-hangszerelés! A Firefly a mai napig az egyik legszebb „heepes” szerzemény.
Érdekes a Rollin’ On kettőssége! Mi mindent művel a rafinált Lawton a hangja szédítő kísérleteivel! Az előrefrén és a kiváló középső hangszeres rész a melankolikus, háromszólamú harmóniák révén különösen misztikus, míg a nehezebb refrén a klasszikus rockformára támaszkodik. Hasonló kettős arcot visel a Been Away To Long is: a refrénben rockosan felturbózott fogással, amelyet Lee Kerslake pajkos dobpergései hatnak át, körülötte pedig félig balladaként felépítve, ismét Lawtonnal az abszolút középpontban.
A rock’n’ roll-szerű Who Needs Me mindazt a lendületet hozza, amit a korábbi „heepes” albumok dalai, mint az Easy Livin’, a Sweet Loraine vagy a Something Or Nothing. A Do You Know egy újabb rockos „lüktető”, sűrűn behintve masszív Hammond-hanggal és Box végtelenül megvadult szólózásával! A három ilyen dal közül az első helyet egyértelműen a Sympathy viszi el (kislemezként is kiadták slágerként, akárcsak a Wise Mant), amely tiszta, klasszikus vonalakra épülő rocker, és Lawton érzelmei ebben a dalban különösen lelkesen forrnak.
A „Firefly” igazi Uriah Heep-klasszikus, tele fantáziával, kivételes hangulati váltásokkal és a varázslat felidézésének zseniális kombinatorikájával, a dalok maximális kidolgozottsága és csiszoltsága révén. A „Firefly” szellemében és formájában sokkal könnyebben illeszkedik a Byron-hagyaték albumai mellé (és ott a mai napig büszkén, egyenrangúan áll), mint két utódjához, az „Innocent Victim”-hez (1977) és a „Fallen Angel”-höz (1978). Mindenkori mestermű, amely sajnos soha nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna.
Felállás
John Lawton – ének
Ken Hensley – billentyűs hangszerek, gitár, vokál
Mick Box – gitár
Trevor Bolder – basszusgitár
Lee Kerslake – dob, vokál
Produkció
Gerry Bron
Számlista
1. The Hanging Tree (3:42)
2. Been Away Too Long (5:04)
3. Who Needs Me (3:40)
4. Wise Man (4:44)
5. Do You Know (3:15)
6. Rollin’ On (6:32)
7. Sympathy (4:50)
8. Firefly (6:18)
Az album hossza: 38:05
BÓNUSZ DALOK AZ 1997-ES REMASTEREZETT KIADÁSON:
1. Crime Of Passion (3:37) kislemez B-oldala
2. Do You Know (3:16) demóváltozat, korábban kiadatlan
3. A Far Better Way (5:50) kimaradt felvétel, először az ‘A Time Of Revelation’ (1996) albumon jelent meg
4. Wise Man (4:48) tévés alapsávos változat, korábban kiadatlan
