Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Pell, Axel Rudi
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 64:11
Értékelés: 4/5
Néha elsiklik előttünk valami. Főleg Axel Rudi Pell esetében, aki kétévente kihoz egy új albumot, közben pedig még egy-egy válogatást és koncertlemezt is. Egyszóval túl sokat, ezért néha nehéz követni a hiperaktivitását. Mivel ma hivatalosan megjelent az új stúdióalbuma, a „Knights Call”, ez talán jó ürügy arra, hogy szóljunk pár szót az elődjéről, a „Game Of Sins”-ről, amely a megjelenése óta eltelt két évben valahogy csendben kicsúszott a recenzensi satuból.
A klasszikus metal és hard rock epikusan bombasztikus szerzeményeinek német varázslója, Axel Rudi Pell tizenhetedik stúdióalbuma, a „Game Of Sins” a szokásos tipikus Axel-lemez. 1989 óta, amikor a szólókarrier mellett döntött (előtte öt évig a Steelerben játszott), tulajdonképpen egyetlen szikrányi reményt sem hagy arra, hogy stílust váltson, hiszen hű marad a megszokott hangzásához.
Olyan vizeken evez, ahol komfortosan és biztonságban érzi magát, az albumai pedig az elmúlt húsz évben, sőt még régebben sem hoztak semmilyen földindulásszerű változást, ami zenei kalandvágyról vagy stílusbeli fejlődésről árulkodna. Ez a második lemez az ismét stabil felállással, miután 2013-ban a legendás dobos, Bobby Rondinelli (Black Sabbath, Rainbow, Blue Oyster Cult) leváltotta Mike Terranát. Nincs itt semmi titok: Rondinelli tökéletes szerzemény Pellnek, már csak azért is, mert közel sem olyan szeszélyes, mint a kiszámíthatatlan Terrana. A csapat többi tagja pedig szinte a kilencvenes évek közepe óta Pell mellett van. Bevált társaság, amely nem tud csalódást okozni.
Innen ered, hogy ez megint egy ultradallamos, ragadós album, amely akár közvetlenül az „Oceans of Time” után is megszülethetett volna. Kérdés, hogy a recenzió szerzője egyáltalán képes-e két különböző kritikát írni két tetszőleges Axel Rudi Pell-albumról. Szóval nincsenek kreatív szikrák, minden a bevált recept szerint megy. A produkcióval együtt. Tömör, gitárcentrikus és rendkívül dinamikus, vagyis élénken lüktető és lélegző.
Az album rendkívül bombasztikus, átitatja egy igazi drámaszínház erényes hangulata, Axel Rudi Pell pedig ismét ragyog a megérzett gitáros mesterművekben, amelyekkel mindig is a Blackmore-féle úttörő ösvényen járt. Megint ott a gyorsabb, magas oktánszámú tempók és a középtempós, „megfent” mini epikus szvitek kombinációja, de találni helyet egy új balladának is, hiszen Pellnek idővel össze kell gyűjtenie az anyagot egy újabb balladaválogatáshoz. Úgy tűnik, lassan a hatodik rész felé közeledünk.
Ennek a gitárosnak és zenei doktrínájának a rajongói ezt az albumot azonnal megvették, ti többiek pedig, akik ismeritek a korai korszakot, vagy legalább a kilencvenes éveit, semmit sem mulasztotok, bár Pell a zenei filozófiájában minden albumkoncepcióhoz kidolgozta és a legapróbb részletekig kicsiszolta a képletet. Tökéletes perfekcionizmus. Johnny Gioeli markáns hangja ismét „öl”, Axel Rudi Pell pedig a megint bizonyított perfekcionizmusával és gitárvarázslatával csak megerősíti, milyen csiszolt és ügyes zeneszerző és virtuóz marad ez a derék muzsikus. És úgy tűnik, ezen a téren semmi sem fog változni.
Az album végére odakerült még Hendrix (hopp, bocs, Dylan) „All Along The Watchtower”-e is, ARP-féle hangszereléssel megfűszerezve, ami valószínűleg Axel honfitársát, Uli Jon Rothot érdekli majd a legjobban.
Felállás
Johnny Gioeli – ének, vokál
Axel Rudi Pell – az összes gitár
Ferdy Doernberg – billentyűk
Volker Krawczak – basszusgitár
Bobby Rondinelli – dob
Produkció
Axel Rudi Pell
Számlista
1. Lenta Fortuna (Intro)
2. Fire 3. Sons In The Night
4. Game Of Sins
5. Falling Star
6. Lost In Love
7. The King Of Fools
8. Till The World Says Goodbye
9. Breaking The Rules
10. Forever Free
11. All Along The Watchtower
