Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1999
Értékelés: 4/5
A „Full Circle”-lel a legendás kanadai art rockerek, a Saga visszatértek legjobb éveik progresszív rockjához, és ezzel végleg újjászülettek, ami egyben valószínűleg pályafutásuk legtermékenyebb korszakának kezdetét is jelentette. A katasztrofális techno/industrial metal kísérlet, a „Pleasure And The Pain” (1997) után, amely valóságos rémálom volt, és a rajongók túlnyomó többségét alaposan elkeserítette, úgy döntöttek, eljött az ideje, hogy összeszedjék magukat, lemossák magukról a sarat, és visszatérjenek azokhoz a zenei elemekhez, amelyekben mindig is a legjobbak voltak, és amelyekkel a legnagyobb sikereiket aratták. A remek borító, amelyen a kibernetikus szöcske (a legjobb idők védjegye) újjászületését és levedlett régi bőrét látjuk, nem is jelképezhetné jobban a progresszív rockhoz és a feszült sci-fi koncepcióhoz való nagy visszatérést, amelyet a kereskedelmileg legsikeresebb albumuk, a „Worlds Apart” (1981) után szakítottak meg. A „Full Circle”-ön ugyanis visszatértek a híres „fejezetek” („chapters”), amelyek az akkor még befejezetlen, titokzatos történetet alkották Einstein ellopott agyáról és azokról a kibernetikus szöcskékről, amelyek elhatározták, hogy megmentik az emberiséget az önpusztítástól. Ezek a különös szöcskék a „Full Circle” óta minden új albumon újra feltűntek (állandó logóként is), a zenekar pedig sikeresen építkezett az ezzel a lemezzel lefektetett művészi színvonalra. A minőségi állandóság minden szempontból (zeneileg és szövegileg is) ezzel az albummal vált a legfőbb erényükké. A Saga a „fejezetek” révén újra folytathatta, a zenei gyökereket friss vízzel locsolták meg, a „Full Circle” pedig egyúttal a pályafutásuk néhány legjobb darabját is felvonultatta.
Steve Negus dobos, aki nem akart részt venni az előző albumban, visszatért a többi négy taghoz. A Saga régóta nem szólt ilyen meggyőzően, energikusan, frissen és egyenesen megfiatalodva, mint ezen a lemezen. Hangzásuk itt sok tekintetben hatásos keveréke lett annak a kissé borongós, titokzatos hangulatnak és ütős futamoknak, amelyet a kiváló „Generation 13” (1995) határozott meg, valamint azoknak a klasszikus Sagáknak, akik első négy albumukkal örvendeztették meg hallgatóikat. Itt elsősorban Ian ugrabugráló gitárriffjeinek, szellemes szólóinak és ütős futamainak kombinációjára gondolok, amelyek Gilmour szimfonikus billentyűrétegeivel fonódnak össze (utóbbi régóta nem volt ennyire aktív, mint ezen az albumon), továbbá Sadler drámai-epikus énekére, mindezt pedig a Jim Crichton/Steve Negus ritmusszekció gyilkos játéka támasztja alá. A „Full Circle” úgy, ahogy illik, tele van bonyolult tempóváltásokkal, epikus-dallamos refrénekkel, számos többszólamú énekkel, közbeékelt hangszeres bravúrokkal, és nem hiányoznak a kiváló, felszabadító akusztikus pillanatok sem, amelyek némileg csillapítják a legtöbb számot uraló nagyfeszültségű energiát. Jim Crichton basszusgitáros produkciója álomszerű, és nem csoda, hogy az évek során a zenekar állandó producerévé vált.
A nagy visszatérés az „Remember When (Chapter 9)” energiabombájával indul, amellyel a hallgatónak rögtön tudtára adják, hogy zeneileg visszatértek a halálból. A titokzatos, effektes bevezető után kiváló átmenet következik, amilyet csak ők tudnak, és amelyben váratlanul behúznak a hallgatónak egy remek gitárriffet, egy szellemes billentyűs aranzsmánt, jazzes ritmust és drámai, titokzatos énekkifejezést. Ian a gitáron nem fukarkodik az energikus arpeggiókkal, miközben Michael drámai éneke epikus tágasságot ad nekik. A billentyűk régóta nem szóltak ilyen virtuózan, mint ezen az albumon. A hangszeres részben meglep a Gilmour billentyűin megszólaló ízletes, barokkosan fűszerezett szóló is, amelyhez egy érzékeny slide-gitárszóló csatlakozik. Kiváló nyitány, amely a múltjukról és az „új fejezet” megnyitásáról beszél, ami a versszakban derül ki, ahol Michael azt énekli, hogy „remember when I said don’t be late”, ezzel tisztelegve „Don’t Be Late” klasszikusuk (Silent Knight, 1980) előtt. A „The One” bevezetője meglehetősen ütős, szinte metalos, erős, torzított riffel és tomboló dobokkal, mígnem átmennek egy nyugodtabb, szimfonikusabb részbe érzékeny énekkel és ambient billentyűréteggel (ez utóbbi motívum még néhányszor visszatér). A felcsavart gitárfutamok és a pont jó mértékben nyers riffelés rendkívül szépen fonódnak össze a világűrös billentyűrétegekkel, amelyek a ugrabugráló ritmuson át újra meg újra kiváló, epikus refrénbe fordulnak. Ez is egy remek szerzemény, amely a legjobb napjaik néhány darabját idézi.
A „Follow Me”-ben gyönyörű, kelta hangulatú motívum szól akusztikus gitáron és billentyűkön. Michael éneke Jim Gilmour kísérőéneke mellett, aki itt kiválóan kiegészíti, a miszticizmus és a drámaiság remek keverékét adja. Amikor a refrénben még a fokozódó kórusos többszólamúság is belép, a sötét titokzatosság érzése tetőfokára hág. A középső részben szintén gyönyörű szimfonikus motívum található, amelyben egy rövidebb szintiszóló szólal meg. Ezt követi a kiváló „Uncle Albert’s Eyes (Chapter 13)”, az album epikus csúcspontja és egyik legfenségesebb pillanata. Egyben ez az a fejezet, amelyben a királynő-szöcske ráébred, hogy az agya egykor a jó öreg Albert bácsi testében volt (különösen tetszik a „see the tears in uncle Albert’s eyes” sor). A szerzeményt remek billentyűs textúrák jellemzik, amelyek a gitárriffel összefonódva rendkívül hatásos, kissé skizoid motívumot alkotnak. Az eredmény kivételesen drámai hangulat, amelyhez Michael motívuma és költőien hangolt éneke is hozzájárul, és egy kiábrándult tudósról mesél. A dráma egészen a csúcspontig fokozódik, amikor megszólal a kiváló epikus refrén, amely énekkifejezésével végigfuttatja a hideget a hátadon. A remek epikus refrén mellett van még néhány kiváló hangszeres betét, amelyek rendkívül hatásosan kötik össze a drámát és az epikát. A Saga ezzel az Albert bácsi elveszett emlékei előtti főhajtással szerintem megalkotta egyik legjobb művét és az art rock igazi klasszikusát. A „Home” újabb nagyon jó alkotás, érdekes, folk rockos hangulatú akusztikus bevezetővel, amelyet gyönyörű akusztikusgitár-motívum alkot. A számot szép akusztikus dallam, energikus átmenetek erős énekkifejezéssel és ízléses szimfonikus aranzsmánok jellemzik.
A „Don’t Say Goodbye” rendkívül hatásosan lebeg a borongós és a romantikus hangulat között. A feszült, meglehetősen komor bevezetőt, felborzolt gitárriffel, fokozódó ritmussal és drámai billentyűfüggönyökkel, hihetetlenül szép és eredeti motívum követi, szívbemarkoló, melankolikus énekkifejezéssel és csodálatos szimfonikus aranzsmánokkal. A refrén ismét rendkívül drámai, tele energikus riffel és harmonikus többszólamúsággal. Újabb remek szám, amely rendkívüli nosztalgiát ébreszt, és a végső búcsú szomorú érzését. A „Time Bomb” a címének szó szerinti értelmében energiabomba, mert az egyik legütősebb darabjuk egyáltalán. A homályos, effektes bevezetőt és Jim zörgő basszusát olyan átmenet követi, amelyben enyhén hátborzongató, titokzatos motívum lép be, amelyet az ének, a kísérőének, a gitár és egy különleges billentyűs effekt alkot. A refrénben elképeszt a fűrészelő gitárriff betörése, amely az énekdrámával kombinálva rendkívül robbanékony hatást kelt. Ez a szám számos rendkívül érdekes, szimfonikus hangulatú billentyűmotívumot és énekharmóniát tartalmaz, a hangulat pedig hatásosan ível a hátborzongató feszültség, a brutalitás és az epika között.
A „Not This Way (Chapter 10)” kiváló ballada, gyönyörű akusztikusgitáros és billentyűs bevezetővel. Ezúttal a vezetőénekes Jim Gilmour billentyűs, aki a múltban már többször megmutatta magát angyali szopránjával. A számot csodálatos kelta hangulat díszíti, amely a két Crichton fivér akusztikus gitárjainak, a szimfonikus aranzsmánoknak és a melodramatikus éneknek a hatásos kombinációjából fakad. Természetesen ezúttal sem marad el a kiváló hangszeres betét, tele csodás szimfonikus aranzsmánokkal és szellemes szólókkal. Ebben a hangszeres részben a hangulata alapján a szám kicsit még a Pink Floyd néhány későbbi művére is emlékeztet. Egészében pedig a „Scratching The Surface” (Heads Or Tales, 1983) című klasszikus balladájukra is, bár ezúttal egészen más a hangulat. Az album újabb nagy csúcspontja.
Az „A Night To Remember” újabb végletekig felcsavart energiabomba, amelyben a gitárarpeggiók mintha fogadásból repülnének a nyers dobátmenetek és a zörgő basszus között. A drámai énekkifejezés, amelyben ismét találkozik Michael és Jim hangja, az egyik fő vonzereje. Az epikus refrént változatos tempóváltások és metalos hangulatú gitárfutamok építik fel. A középső részben néhány érdekes billentyűs hangmintát is bevetnek. A legjobban mégis a két ének által teremtett kivételes kontraszt tetszik. Ezúttal több mint sikerült egyesíteniük hagyományos art rockos finomságaikat a modernebb, elsősorban a progresszív metalra jellemző elemekkel. A záró „Goodbye” annak ellenére, hogy a legegyszerűbb, az album egyik legérdekesebb darabja. Az ambient bevezetőt, szintetizátorhangokkal és gitáreffektekkel, amelyekből idővel kiváló szóló bontakozik ki, gyönyörű szimfonikus aranzsmánréteg követi. A legnagyobb hatást Michael melankolikus-drámai énekének betörése hozza, amely előadásával egyszerűen elállítja a lélegzetet. Itt a Saga érezhetően közelebb került a Queenhez is, mint az efféle szívszaggató balladák egyik legnagyobb mesteréhez.
A „Full Circle” teljesen klasszikus Saga-album, amilyet a rajongók a „rendszer” teljes megtagadása után csak álmukban kívánhattak. Szerintem egyenesen kulcspillanatot jelent a történetükben, amikor úgy döntöttek, hogy az aktuális, népszerű zenei trendekkel való kísérletezés helyett, amelyek talán könnyű úton hoztak volna nekik pénzt, inkább a szívüket követik, és visszatérnek a gyökerekhez. A „Full Circle” bebizonyította, hogy ez rendkívül bölcs döntés volt, amely a jövőben még számos igen zamatos gyümölcsöt termett. Kétségtelenül az egyik legjobb visszatérés egy zenekar részéről a helyes útra, miután elérte művészi mélypontját. Talán kissé túlzás lenne a „Full Circle”-t mesterműnek kikiáltani, tekintve, hogy utána még néhány még kiforrottabb és kifinomultabb album következett, de ez az az album, amelyen a további hangzásuk épült, és a végleges gyökerekhez való visszafordulás kulcspontja. A regeneráció köre végül bezárult, és a kibernetikus szöcskék a tengerből, ahol sokáig hevertek a feledésben, újra magasan az égbe emelkedhettek.
Felállás
Michael Sadler – ének
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár, basszusbillentyűk
Jim Gilmour – billentyűk, kísérőének, ének (8)
Steve Negus – dob
Produkció
Jim Crichton
Számlista
1. Remember When (Chapter 9) (5:20)
2. The One (4:21)
3. Follow Me (5:07)
4. Uncle Albert’s Eyes (Chapter 13) (5:22)
5. Home (5:06)
6. Don’t Say Goodbye (5:33)
7. Time Bomb (4:05)
8. Not This Way (Chapter 10) (5:04)
9. A Night To Remember (5:44)
10. Goodbye (3:59)
Az album hossza: 49:43
