Kiadó: Insideout Music
Megjelenés dátuma: 2021. 5. 14.
Produkció: Frost*
Az album hossza: 53.16 perc
Műfaj: Neo-Progressive Rock/Art Rock
Értékelés: 9.0/10
A Frost* brit art és neo-progresszív rock formáció, amely mögött három kivételes muzsikus áll. Az első Jem Godfrey, aki 2006-ban Ivor Novello-díjat kapott az év legkelendőbb kislemezéért, a That’s My Goal című dalért, amelyet a The X Factor, a brit tévés tehetségkutató alá használtak zenei aláfestésként. Ő áll az Atomic Kitten popslágerei mögött is, és más popikonokkal (többek között Paul Young, Holly Johnson, Tony Hadley) is dolgozott. 2012-ben megmentette Joe Satriani turnéját, amikor rövid időre beugrott Mike Kenelly helyére, ugyanebben az évben Steve Vainak is besegített a turnén. Aztán ott van a két King fivér fiatalabbika, Nathan (It Bites), aki a híres bátyja, Mark King nyomdokain ‘pengeti’ a basszusgitárt. Mark már az 1980-as években befutott a Level 42 nevű, mindent elsöprő art/pop szenzációval. A csapat harmadik tagja pedig a „mindenütt jelen lévő” gitáros, John Mitchell, aki már több mint két évtizede aktív a színtéren, és azon szilárd sziklatömbök egyike, amelyek életben tartják a progresszív rock szüntelenül élénk lüktetését Nagy-Britannia földjén, még akkor is, ha az az 1970-es évek virágkora után teljesen a föld alá ‘süllyedt’, és csak azok számára hozzáférhető, akiknek 2021-ben is megadatik, hogy „saját fejjel” fedezzék fel a zenét. Mindhármukat kiváló hangmérnökként és producerként is számon tartják, ráadásul remek zeneszerzők is. Mitchell az évek során nagyon jó énekessé is fejlődött.
Röviden: ezzel a triával nem érdemes tréfálkozni. Egykor kvintett voltak, ma trió. A zenekar öt éve nem adott ki albumot. A magyarázat egyszerű: a tagok túlzottan le vannak foglalva a legkülönfélébb zenei projektekkel, a „Day And Age” így mindössze a negyedik Frost* album. Ha csak Mitchellt vesszük, ő az elmúlt öt évben albumokat vett fel és adott ki a Kinóval, az Arenával, leginkább pedig az új projektjével, a The Lonely Robottal kapcsolatos kreatív manőverekkel foglalkozott. Ez idő alatt elindította saját kiadóját is, a White Star Recordsot. A kiadó a brit szigeteken újra meg újra felbukkanó progresszívrock-tehetségek felkutatására összpontosít, mint például a Kepler Ten, a Kyros vagy a Voices From the Fuselage.
A trió úgy döntött, hogy az új albumhoz már nem lesz állandó dobos a csapatban. A „Day And Age” kedvéért három fenomenális dobossal fogtak össze, akik a stúdióban segítettek a triónak. Kaz Rodriguez (Chaka Khan, Josh Groban), Darby Todd (The Darkness, Martin Barre) és Pat Mastelotto (Mister Mister, King Crimson, Ork) – a nevek magukért beszélnek.
A Frost* a „Day And Age” albummal minden bizonnyal eddigi legérettebb stúdiómunkáját tette le az asztalra. Mindig különlegesek voltak, és a zenei gourmet-k számára mindig vonzóak, de hogy zeneileg az évek során érnek, azt különösen meggyőzően bizonyítja az elmúlt öt év, amely a markánsan más hangvételű elődtől, a Godfrey személyes hangvételű, középkorú válságról szóló koncepcióalbumától, a „Falling Satellites”-tól (2016) eltelt. Őrület lesz, amikor rájössz, hogy a „Day And Age” nem igényel gitárszólókat, és már nem is szól időnként „alternatívan”, mint az előző két stúdióalbum. Igen. John Mitchell nevénél fogva is: ennek az albumnak nincs szüksége gitárszólókra. A nyitódal, egyben az album leghosszabb száma, vagyis a címadó, tizenegy percen át egyetlen szólót sem tesz elénk, viszont kínál egy rendkívül átütő frázist, amelyet egy kiváló ritmikus „drive” visz, és ez egy pillanat alatt levesz a lábadról. Rádióbarát slágernek hat, mégsem unalmas belőle egyetlen másodperc sem a hatalmas 11 percből. A szám egy szemvillanás alatt megfordul. Ez a nagyon ügyesen felépített főtéma, amely azonnal a bőröd alá kúszik, visszatér a Kill The Orchestra záró részében.
De haladjunk sorjában. Hogy a kép még teljesebb legyen, érdemes szót ejteni arról is, milyen környezetben vették fel és szerezték az albumot. A trió 2020 januárjában vonult be egy stúdióba, amelyet a kelet-sussexi Dungeness tengerparti világítótornyában rendeztek be. Tél közepén, amikor alig-alig nyal végig rajtad egy-egy napsugár, a tengertől 30 lábra, a vijjogó szélnek, a hatalmas hullámok csapkodásának, a közeli erőmű szikráinak ropogásának és a világítótorony vakító fénynyalábjainak kitéve. Itt készült a Terrestrial és a Repeat To Fade, és ezek után, amiket az imént leírtam, aligha meglepő, hogy Mitchell a Repeat To Fade-ben hisztérikusan ordít a mikrofonba: „élvezzétek, ti taknyosok!!!”. A zenekar ezt a pillanatot nemcsak át akarta vinni az új albumra, hanem egyenesen át is kellett. Ezért az album hangulata időnként sötétebb is. A britek számára nem nehéz ezt az elemet megidézni a zenében, de a Frost* esetében a komorság ezúttal még intenzívebben szólít meg. Az eredmény mindenben briliáns.
Az új Frost* album kifejezetten „frissített”. Itt vannak a tehetségek, aztán Mitchell hihetetlen elkötelezettsége néhány éven át a The Lonely Robot projektben, amely sok zeneszerzői és energetikai vibrációt visz át az új Frost* lemezre. Épp ezzel a tevékenységgel tartja kiváló szerzői formában magát a zenész. A „Day And Age”-en erősen jelen van az 1980-as évek new wave/synth hangzásának retorikájával való nyilvánvaló, esztétikai-produceri cimborálás is, ami az új generációs hullámmal, például a Kyros aktuális munkáival való rokonságba is illeszkedik – elsősorban az új Frost*-dalra, a The Boy Who Stood Stillre gondolok, amelynél az új Frost* még az 1980-as évek közepi Rush trió szellemét is megidézi. Röviden: nagyon változatos, mozgalmas album, telve ragadozó atmoszférával, amely könnyedén idéz meg és teremt misztikát, melankóliát. Rendkívül kidolgozott art rock lemez, amely vallomásosan egységes, és koherens energiabombaként hat, a hangsúlyos pomp drama színházzal ragad magával. A hangépítőkockák közti kontrasztokat ravaszul fokozták, a produkció hangzásvilága a elért háromdimenziós „szellőzésben” (lélegzésben) ragyog. Az album zenei tájképe teljes vérben kihasznált és kitöltött. Olyan lemez ez, amelynek egyszerűen csak átadod magad, és az visz, visz, vezet. Az egyedi értékű artizmusnak ezt a fajtáját az It Bites, a Kino és a már említett The Lonely Robot projekt lemezei is jellemzik. Ez az utóbbi megállapítás nem is meglepő. Ezt a tényt csendben várni lehetett.
Ahogy a cím is mondja: nap és kor. Az érettség az évekkel jön el, a nap fényében megvilágítva, amely meghozza a gyönyörű elmélyülés és három „zenei vezeték” varázslatos érzékelésének egyedi pillanatát. A zenekar és a recenzióban említett összes előadó rajongóit minden további „szócséplés” nélkül el fogja bűvölni.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Day And Age
2. Terrestrial
3. Waiting For The Lie
4. The Boy Who Stood Still
5. Island Life
6. Skywards
7. Kill The Orchestra
8. Repeat To Fade
Felállás:
John Mitchell – ének, gitár
Jem Godfrey – billentyűs hangszerek
Nathan King – basszusgitár
Közreműködő zenészek:
Pat Mastelotto – dobok
Kaz Rodriguez – dobok
Darby Todd – dobok
