From Conception: Live 1981

Gyakran találkozunk olyan klasszikus lemezek újrakiadásával, amelyek előadói alaposan formálták a populáris zene történetének menetét. Egyenesen elképesztő, hol találják meg ezeket a régi szalagokat, amelyeket modern módon feldolgoznak, tetejébe pedig még egy csomó kiadatlan számot is hozzátesznek abból az időszakból, amikor az illető banda egy bizonyos lemezt rögzítette. Többnyire úgy megy a dolog, hogy a zenekar három-négyszer annyi számot vesz fel, mint amennyi az albumra fér, aztán a kiadók döntik el a lemez számsorrendjét, a maradék pedig hosszú évekre feledésbe merül. A szóban forgó lemez a leírtak alapján igazi gyöngyszem. A kaliforniai kvartett, a Dokken pályája elején elég peches volt, mert eljárási bonyodalmak miatt otthon nem jelenhetett meg a debütalbumuk. Először Európában jött ki, és csak jó egy évvel később az Egyesült Államokban is. A From conception: Live 1981 koncertfelvétele sokáig rejtve maradt a nyilvánosság előtt. Véletlenül bukkantak rá néhány éve, a hangminőség pedig meglepően jó volt. Az ötlet, hogy ezeket az eleven számokat feltámasszák, hamar megérett az olasz Frontiers kiadó segítségével, amely az elmúlt nyolc évben menedéke azoknak a zenészeknek, akik valamilyen formában az AOR, a hard rock, a hair metal és hasonló műfajok terében mozognak. A Dokken a heavy metal bandák élvonalába tartozott, sikeresen verték vissza a brit heavy metal új hullámának csapását. A Rattel, a Cinderellával, a Poisonnel, a Mötley Crüe-val, a Quiet Riottal és sok más bandával együtt őszintén és becsületesen nyomták. A From conception: Live 1981 című lemezen kompakt, erőteljes és odacsapós zenekarként mutatkoznak be. Kvartett tehát, billentyűk sehol, ami a gyors és hangos számokhoz persze bőven elég. A lassabb témáknál talán jól jönne egy billentyűs alap, de azért: a felvétel olyan, amilyennek lennie kell: élő, eleven, nyers és közvetlen. A Dokken ezen a lemezen már a legnevezetesebb felállásában forrt össze. A dobos, „Wild” Mick Brown és a basszusgitáros Jeff Pilson  az alapvető zenei szerkezet megingathatatlan építői, a gitáros George Lynch pedig verhetetlen ritmusgitáros és még jobb szólista. Már akkor, a kezdetekkor megmutatta, hogy kivételes tehetség, az évek során pedig csak tovább csiszolta mesterségét. A nyolcvanas évek elején persze Eddie Van Halen volt a gitár nagy csillaga, akit gitárosok tengere másolt. George Lynch is tudja a legtöbb trükkjét, de ügyesen szövi bele őket a saját játékába. Tappelés nélkül is hihetetlenül gyors, a gitár pedig ebben a felállásban amúgy is a főszerepet viszi a dallamokban, így minden fontos dallam tisztán kidolgozott és a helyére került. Gitárszóló persze itt sem maradhat el, Lynch közel háromperces szólóban mutatkozik be, amelyben megmutatja a gazdag arzenált, amit az ujjaiban és a fejében tart. Az énekes Don Dokken akkoriban érthető módon még tele volt tüdővel és irigylésre méltó hangterjedelemmel rendelkezett, az állati sikolyokkal pedig a metálénekes-folklórnak megfelelően nemesített meg jó néhány számot. A négyes összhangja minden számban érződik, a híresebbeknél (Paris Is Burning, In The Middle és Breaking The Chains) éppúgy, mint annál a háromnál, amelyek itt jelennek meg először. A közönséggel való interakció kiváló, a hallgató könnyedén megérzi a banda teljes odaadását a zene és a közönség iránt. A figyelmes hallgató előtt nem rejtőznek el az apró hibák, például a vokálok a Hit and Run című számban, de ez inkább fűszer, mint kifogás. Pont itt érződik a viszony ehhez a koncertgyöngyszemhez, amelybe a producerek és remixerek vezette modern technika nem üthette bele az orrát. És jól is van ez így. A Dokken évekig harcolt a sikerért (nem steakkel, hanem száraz szendviccsel). Ha összehasonlítjuk valamelyik újkori zenekarral, amely a kinézetének és nem a tartalmának köszönheti a sikerét, az biztosan nem hagy hidegen. Felelősök, ne hivatkozzatok másféle, új időkre, új technológiákra és mindent átfogó hálóra. A tisztelet mindennél előbbre való!