Fresh Cream

 Amikor Eric Clapton, Jack Bruce és Ginger Baker 1966-ban megalakította a Cream power triót, valóban a korabeli brit zenei élet „the cream”-jét, színe-javát testesítették meg. Ebben az úgynevezett R & B-bumm korszakban jelent meg egy olyan formáció, amelyet a generációja akkori valószínűleg legjobb R & B/blues gitárosa, basszusgitárosa és dobosa alkotott. Míg Clapton a Yardbirdsnél, főleg pedig később a blueslegenda John Mayallnél és a Bluesbreakersnél már nevet szerzett magának, Jack Bruce és Ginger Baker a Graham Bond organisationnel inkább jazzvizekben evezett. És éppen ez a különböző zenei hatásokból álló, hosszú, kísérletező improvizációkkal fűszerezett kombináció hozta meg a Creamnek a „szupercsapat” hírnevét.

Kevés album jelent akkora forradalmat a zenei fejlődésben, mint a Cream trió debütálása! A Fresh Cream a pszichedelikus pop és a hihetetlen blues rock improvizációk egyedi keverékeként mutatkozik be. Az album a pörgős I Feel Free-vel indul, amelyen fantasztikus basszusjátékával és éppen jó mértékben panaszos hangjával teljesen Jack Bruce dominál. A dal a zenekar számára fontos mérföldkő is, hiszen ez az első jelentősebb együttműködés Bruce és a költő-szövegíró Pete Brown között. A páros a későbbiekben még számos gyémántért felel majd a repertoárjukból. Míg az N.S.U., egyébként érdekes 60-as évekbeli popalkotás, még inkább Jack és Ginger terepe, a Sleepin’ Time az első „reflektorfényes” szám Eric Claptonnak. Eric itt gyorsan megmutatja, mekkora volt a hatása a zenekar számára ebben a korai szakaszban. Ez látszik ebben az egész bluesban, amely Jacknek és Gingernek kezdetben valószínűleg nem volt annyira a bőrükre szabva. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a páros bármiben is lemaradna „tanárától”. A Dreaming, egy újabb popos darab Jack tollából, ugyan szórakoztató, de teljesen nélkülözhető, a Sweet Wine-nal viszont rendesen remegni kezd a föld. A srácok itt sugározzák először azt az erőt és energiát, amely később nemzetközi hírnevet hoz nekik, és a hallgatóban azt a kérdést ébresztik, milyen jól kell hangoznia az egésznek színpadon. Persze nem engednek a tempóból. A Spoonful ismét teljes fényében mutatja be Claptont. Ez a Dixon-klasszikus feldolgozás szép bizonyítéka Eric blues-mesterségének. Az ő „felgyújtós” megközelítése az, ami életre kelti ezt a bluest. Egyszerűség és humor ékesíti a következő feldolgozást, a amúgy hagyományos Cat’s Squirrelt, amelynek a végén Clapton ismét alaposan elengedi magát. Hasonlóan szórakoztató Clapton „értelmezése” Johnson Four Until Late című számáról, amelyben Eric először lép elő énekesként, bár kezdetben még inkább félénken. A régi blueskedvencek mindenféle átdolgozása itt sorjázik, és az I’m So Glad sem kivétel. A régi Skip James-szerzemény újabb szép alkalmat ad a triónak, hogy megmutassák, mire képesek, így a dal gyorsan a vaskészletük részévé válik. A Rollin’ and Tumblin’ újabb főhajtás, ezúttal egy másik blueslegenda, Muddy Waters előtt. Fenomenális feldolgozás, amelyen Bruce ezúttal a basszusgitárt szájharmonikára cseréli, miközben fáradhatatlan „darálásával” folyamatosan magára hívja a figyelmet Baker elvtárs is. Letisztult, kifejező dobolása szépen megmutatkozik saját szerzeménye, a Toad szólószámában, amellyel az album véget is ér.
A Fresh Cream szép dokumentuma egy új korszak kezdetének, amelyben a brit értelmezésű blues uralkodott. Az olyan zenekarok, mint a Fleetwood Mac és a Ten Years After, később tulajdonképpen csak folytatták, ahol a Cream abbahagyta. Ők pedig stílusosan fejezték be. Cseresznyével a tejszínhab tetején.