FreQuency festival – második nap (2009)

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Vaz / St. Poelten / Ausztria
A koncert dátuma: 2009. 08. 21.
Látogatók száma: 70

A FreQuency fesztivál második napja tulajdonképpen az első nap élményét vitte tovább. A két fellépőlista között annyi volt a különbség, hogy a zöld színpad ezen a napon igazi pop-rockos színt kapott, míg a „Race Stage” háborítatlanul megőrizte alternatív rockos hangulatát.

RACE STAGE

THE (INTERNATIONAL) NOISE CONSPIRACY: 13.55-14.35

Ezúttal mindkét színpadon pontosan öt perccel délután kettő előtt indult be a műsor. A Race Stage-et a The International Noise Conspiracy foglalta el. Ez a svéd zenekar érdekes keveréke a hetvenes évek retró hatásainak – ami leginkább az amerikai pszichedelikus blues rockerek hagyatékára céloz, ha megkockáztathatom a The Doorst –, és a garázsszerűen nyers, agresszív punk lendületnek. Nemcsak a hangzás és a stílus, hanem a srácok színpadi tartása, a hippi ruhatár, amit viselnek, sőt már maga a logó formavilága is az ősrégi rockarchívumokból merített ihletre utal. A „The Cross Of My Calling” a banda legfrissebb stúdiólemeze, amelyről elhangzott az Assassination of Myself, az ütős Hiroshima Mon Amour – a svédek ezzel nyitották meg nagyon bátran és agresszíven a koncertet –, később pedig a Boredom Of Safety. Hogy munka nélkül még a cipőt sem húzzák fel, az ennek a minőségi bandának tökéletesen világos, ezért tényleg mindenre gondoltak. Kidolgozott fellépés, kiváló hangzás, átélt, energiával teli játék a karizmatikus frontember, Dennis Lyxzén vezényletével. Az énekes átható, időnként idegesítő és türelmetlen vokális stílust képvisel, amely remekül illik a zenekar hangzásához. Ha megnézzük a tagok személyi igazolványában szereplő évszámokat – a hetvenes évek első felébe esnek –, az önmagában is egyenes választ ad arra, miért van olyan erősen jelen a kifejezésmódjukban a régimódi rockmesterség elemeinek beépítése.

TOMTE: 14.50-15.35

Az északi mitológiából kölcsönzött nevű zenekar a hamburgi indie rock iskola képviselői közé tartozik. Lágy, szerves hangzású rockot játszanak, finoman előretolt gitárokkal és szép dallamokkal. Persze felfedezhető némi kacérkodás a punkkal, de ez fülnek teljesen ártatlannak hat, a zenekar álmodozó színpadi játéka mellett pedig kifejezetten kívánatos is. A „Heureka” a banda legújabb albuma, amelyet természetesen némi promócióval is megtámogattak. Aki emlékszik a Tocotronic két évvel korábbi FreQuency-fellépésére, az nagyon jó energetikai közelítést kapott, amikor meghallgatta a Tomte koncertjét. Ez is egy újabb rendkívül népszerű név, a német nyelvterület tömegei jól ismerik, így az extrém hangzavar, amit az osztrák fiatalság csapott a színpad előtt a koncert alatt, semmiben sem lepett meg. A laikusnak, aki először látja őket színpadon, ez meglehetősen unalmas és érdektelen zenekar, főleg extrém statikusságuk és kifejezésbeli eredetiség-hiányuk miatt.

JELLO BIAFRA & THE GUANTANAMO SCHOOL OF MEDICINE: 15.50-16.35

A legendás Dead Kennedys-énekes, Jello Biafra végre összeszedte az erejét, és teljesen új zenekart épített fel és alapított. Néhány dörgő nevet is találunk benne, például Billy Gouldot (Faith No More), akit a turnén Andrew Weiss basszusgitáros helyettesített (játszott Henry Rollinsnál, a Weenben és a Butthole Surfersben), aki egyébként Jon Weiss dobos (Sharkbite, Horsey) testvére. Gould halaszthatatlan kötelezettségei miatt – az újra aktív Faith No More-ral – nem tudott csatlakozni a zenekarhoz. A felállásban ott van még két gitáros: Ralph Spight (Victims Family, Hellworms, Freak Accindent) és Spight Freak Accident-beli kollégája, Kimo Ball (korábban a Carneyball Johnsonban, Mol Triffidben és Griddle-ben is).

Jello, aki a bandával már felvette a debütáló „Audicity Of Hype” című lemezt – ennek idén októberben kell megjelennie –, hírhedt prédikátorrá vált arról, hogyan ijesztgeti szándékosan a tömeget az Egyesült Államokban a hatalmat kezében tartó összeesküvők csoportja. A félelem ezúttal az „Irakofóbia” nevet viseli, és Jello az új dalok verseinek nagy részét annak szenteli, hogy leleplezze az uralkodók maroknyi csapatának összeesküvését, akik a káosz irányításával (félelem mindentől, ami a Közel-Kelet felől közeledik) könnyedén manipulálják az amerikai bárányokat.

Jello megőrizte azt a szikrát, amellyel még a Dead Kennedys frontembereként rajzolta fel magát a rocktérképre. Új zenekara hallomásra a Dead Kennedys punk rock örökségének folytatása, amelyben érezni a detroiti proto-punk lehelletét. A hangzás foghegyig felfegyverkezve érkezik, szándékosan elhangolt gitárzajjal. Biafra nagy karizmája mint egyedülálló színpadi figuráé, valamint hatalmas színpadi aktivitása – a fickó nem spórol az energiatartalékokkal, hamar benépesíti az egész színpadot – garancia arra, hogy minden hallgatóban feltámad az ellenállhatatlan érdeklődés. Ha más nem, a dalok közti szünetekben elhangzó cinikus szövegeivel biztosan a maga oldalára állítja a közönséget. Mindezek ellenére a színpad előtti tér közel sem volt olyan tömött, mint a Tomte fellépésekor. A generációváltás itt is elvégezte a dolgát. Jello jellegzetes beszédhibája, a „sziszegés” miatt sem hagyta magát zavartatni, és a zenekar a színpadi vakmerőség kikent-kifent arroganciájával szórakoztatta a jelenlévőket teljesen új dalokkal, mint az Electronic Plantation, a New Feudalism, a Clean As A Thistle, a Three Strikes vagy a The Terror Of Tiny Town. A vén motorosok tudják, hogyan, mit és miért. A fesztivál második napjának első csúcspontja. Egyértelműen! Érdemes megnézni klubban, intimebb térben!

JARVIS COCKER: 17.30-18.15

Jello Biafránál semmivel sem kevésbé érdekes személyiség Jarvis Cocker, a Pulp egykori brit indie rock zenekar alapítója és frontembere, amelynek kulcsszerepe volt a brit pop népszerűsítésében a kilencvenes években. Jarvis Cocker idén adta ki második stúdióalbumát „Further Complications” címmel, amelyet a kritikusok újabb fejlődési lépcsőnek tartanak Jarvis művészi érésében. A számlistát teljes egészében a két szólólemezből állította össze, így semmilyen Pulp-meglepetésben nem volt részünk. Már a színpadra lépve megengedett magának némi extravaganciát, amikor tenyerét a közönség felé fordította: golyóstollal szemeket rajzolt rájuk. Gesztusokkal és megszólításokkal igyekezett olyan varázslatot mondani, amely a jelenlévőket elvinné Jarvis szigetére. Jarvisnak is sok érdekeset volt mondanivalója, de kérdés, hogy ebből mennyit sikerült felfogniuk azoknak az instant osztrák tiniknek, akik már mind türelmetlenül várták, hogy színpadra lépjen a Farin Urlaub Racing Team, az igazi német sztárok. Cocker annyira vékony, hogy átlátni rajta. Tipikus indie öltözéket visel, amely a hetvenes évek „mod” mozgalmától örökölt stílus. A színpadon időnként egészen megőrült és fékezhetetlen, ami az indie rock élményhez a saját szerzeményű prédikációival kellemes színt hoz. Jarvis Cocker összességében – Jello Biafra fellépése és a később következő felejthetetlen Radiohead mellett – a Race Stage egyik nem német csúcspontját jelentette.

FARIN URLAUB RACING TEAM: 18.30-19.40

Farin Urlaub egyébként a német szórakoztató ska punkosok, a Die Artzte gitárosa. Érdekes, hogy a Die Artzte gyakorlatilag állandó vendég a Nova Rock vagy a FreQuency fesztiválokon. Tavaly a Nova Rockon léptek fel, tavalyelőtt a FreQuency-n. A Farin Urlaub Racing Team 2005-ben játszott a FreQuency-n, és idén megint. Hihetetlen. Kiszámítható, de úgy tűnik, az osztrák közönség német nyelvű előadókhoz való ragaszkodása ezt megköveteli, és elkerülhetetlenné teszi. Gyakorlatilag az egész FreQuency egyetlen helyen gyűlt össze ezen a napon. A Race Stage előtt forrt a levegő. Levegőt venni sem lehetett, nemhogy normálisan végigsétálni a nagy placc egyik végétől a másikig a színpad előtt. A koncert előtt a zenekar autogramot osztott. Látni kellett volna a 100 méteres sort, ahogy a türelmetlenek a forró kora délutáni napon várakoztak. Hihetetlen eufória egy olyan zenekar körül, amelyről addig életemben nem hallottam. Egy egész ünnep, leírhatatlan szertartás, 50 000 fanatikus fanatikus együtténeklése a színpad előtt a zenekarral. Meglehetősen átlagos pop punk, szépen megformált körvonalakkal, amely a kézenfekvő megoldásokra építve szépen belemászik a fülbe, és messze van attól a káosztól, amit a Die Artzte el tud vetni a színpadon. A németek leírhatatlan rajongását a hazai zenekarok iránt ebben a tekintetben nyilvánvalóan sosem fogom megérteni. A Farin Urlaub Racing Team az Unscharf, a Niemals és a Krieg dalokkal népszerűsítette új albumát, a „Die Wahrheit übers Lügen” című lemezt, a számlistába pedig régebbi dalokat is beletettek, köztük az I.F.D.G.-t, az OK-t, a Zehnt, a Sonne-t és az Unter Wassert. A zenekar hallgatása a színpadon teljesen színtelen, átélhetetlen, átlagos élmény, de ha a színpad előtti térre pillantasz, ahol forr, dörög és csattog minden, rájössz, hogy a Farin Urlaub Racing Team olyan eseményt rendezett, amely önmagában külön fejezet. Persze figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy egyetlen szlovén látogató sem hiányolja őket a színpadról semmiért, egyetlen pillanatban sem.

BLOC PARTY: 20.10 – 21.45
A Bloc Party az a két nagy név egyike, amely lezárta a második nap programját a „race” színpadon. Az áttekinthetetlen tömeg, amelyben az emberek úgy préselődtek egymáshoz, mint a szardíniák, már késő délután özönleni kezdett a színpad elé, egyetlen céllal: megszerezni a lehető legjobb helyet az este tökéletes zárásához. Az indie rock mekkájából, Nagy-Britanniából érkező négyes igen érdekes múltra tekint vissza, a leglenyűgözőbb pedig talán a 2003-as megalakulásuk: ekkor jött Kele Okereke (ének, ritmusgitár) és Russell Lissack (szólógitár) fejéből az ötlet egy új zenekar alapítására. A duóhoz hamarosan csatlakozott a másik két tag, Gordon Moakes (basszusgitár, szintetizátorok, vokál, xilofon) és Matt Tong (dob, ütőhangszerek). Bár a zenekart sokan hasonlítják a Joy Divisionhöz, a Radioheadhez, a The Curéhoz vagy a Sonic Youthhoz, ezeknek a bandáknak a hatása a zenéjükre valójában elenyésző, amiről a 2005-ben a Wichita kiadónál megjelent debütáló lemezükkel, a „Silent Alarm”-mal magad is meggyőződhetsz. Az NME az év legjobb albumának nevezte a korongot, a zenekarnak pedig a rangos Mercury-díj jelölést is meghozta. Bő két évvel később ugyanennél a kiadónál jelent meg a második lemez, az „A Weekend In The City”, amely folytatta az első album sikerét: a brit albumlista második helyéig jutott, és első Bloc Party-albumként a Billboard 200 tizenkettedik helyén landolt. Ugyanezen kiadó gondozásában jött ki tavaly augusztusban a harmadik lemez, az Intimacy, amely eleinte csak online letöltésként volt elérhető, később pedig fizikai formában is megjelent. A délceg négyes a Frequency fesztiválon éppen az utolsó lemezről a „One Month Off”-fal kezdett, ami a megjelenés óta eltelt alig több mint egy évben már mélyen beette magát a közönség fülébe. A szikra átpattant, a tűz pedig lángra kapott a „Hounting Witches”-szel, a második albumról való dallal, amelyet a Bloc Party a 2005-ös londoni terrortámadások nyomán írt. Okereke az áldozatok emlékére és az elítélés jeléül egy csipetnyi haragot szőtt a dallamba, így személyesebb szintre emelte a számot. A „Positive Tension” volt az este első dal, amely az első lemezt érintette. De nem sokáig: a „Talons” és a „Signs” megint a harmadik albumra ugrott vissza, és a kettő között a közönség egy kicsit együtt énekelt Okerekével. Az egyik leghangosabb tapsot a „Waiting For The 7.18” aratta, amely minden felesleges szócséplés nélkül átment a „Song For Clay (Disappear Here)”-be, amelyhez a Bloc Party Bret Easton Ellis „Less Than Zero” („Nullánál is kevesebb”) című regényéből merített ihletet. Az első kislemez, amely 2005-ben felkerült a Billboard modern rock listájára, a „Banquet” volt, sokan ezt tartják az amerikai zenei színtéren való áttörés dalának is. Mindenképp azok közé a számok közé tartozik, amelyek zúgó tapsot aratnak. Az egy kicsit régebbi sláger, a „Two More Years” átfolyt a legújabb dalba, a „One More Chance”-be, amely kislemezként az idei augusztus elején jelent meg, és mivel teljesen friss szám, a közönség kicsit megnyugodott. De nem sokáig. Az olajat a tűzre a nagyrészt elektronikus „Mercury” öntötte, a gitárokkal pedig ismét a „This Modern Love” vágott oda. Remek szerzemény a „The Prayer” és a „Like Eating Glass” is. A Bloc Party a főként elektronikus „Flux”-szal és a „Helicopter”-rel zárt, amelyben punk rock vibrálás érezhető. Mint minden nagyszerű fellépés, ez is túl hamar véget ért. A közönség azonban nem búslakodott túlzottan, hiszen jött a Radiohead. Mint a cseresznye a gyümölcspohár tetején.

RADIOHEAD: 22.15 –
Ritkán akad olyan zenekar, amelyről kiderül, hogy még soha nem koncertezett a szomszédos Ausztriában, ezért a tény, hogy a Radiohead első ottani fellépése lesz, annál lelkesítőbb volt, és biztosan külön bónusz volt annak eldöntésénél, hogy megnézzük-e a koncertet, vagy sem. Az öt tag, akik huszonnégy éve vannak jelen a színtéren, és az 1985-ös alapítás óta változatlan felállásban nyomulnak, Thom Yorke (fő ének, ritmusgitár, zongora, beat), Jonny Greenwood (szólógitár, billentyűk), Ed O’Brien (gitár, vokál), Colin Greenwood (basszusgitár, szintetizátorok) és Phil Selway (dob, ütőhangszerek). A jó kapcsolatok és a rengeteg anyag ellenére debütáló albumuk, a „Pablo Honey” csak nyolc évnyi működés után látott napvilágot. A várakozás láthatóan kifizetődött, hiszen a „Creep” volt az első igazán áttörő Radiohead-kislemez, amelyből mára örökzöld sláger lett. Sok lélek abban reménykedett aznap este, hogy élőben hallhatja a számot, de a remény végül hiábavalónak bizonyult. Yorke és társai nem tűzték műsorra a dalt, ami törölhetetlen mínuszként írandó az urak számlájára. Sőt, az első lemezhez egyetlen számmal sem nyúltak hozzá. Akarva vagy akaratlanul, ez rossz fényt vet az egész fellépésükre. Pedig messze nem volt rossz. Egyáltalán nem, hiszen a közönség hallhatta az összes többi slágerüket. A 1995 márciusában megjelent második lemezről, a „The Bends”-ről a „Street Spirit (Fade Out)” és a „Nice Dream” szólalt meg, az 1997-es harmadik album, az „OK Computer” büszkélkedhet a „Karma Police” slágerrel, amely az „Airbag”, a „Climbing Up The Walls” és a „Paranoid Android” előtt jár. A Radiohead egyik legsikeresebb lemeze minden bizonnyal a millennium fordulóján megjelent „Kid A”, amely az első héten platinalemez lett Nagy-Britanniában. És a számok? „The National Anthem”, „Kid A”, „Everything In Its Right Place” és „Idioteque”. A zenekar az ötödik lemezéről, az „Amnesiac”-ról sem feledkezett meg, amely nem sokkal elődje után jelent meg, bár csak a „Pyramid Song” erejéig. Ugyanilyen sikeres volt a nagylemez, a „Hail To The Thief” (2003), amely az angol albumlista élén debütált. A Radiohead a „There There”-rel, a „The Gloaming”-gal és a „Myxomatosis”-szal ismét a mennyekbe röpítette a közönséget. A legnagyobb hangsúlyt az urak az utolsó stúdiólemezükre, az „In Rainbows”-ra fektették, amely 2007 októberében jelent meg, hiszen szinte az összes számot eljátszották róla. Így követték egymást a következő sorrendben: „15 Step”, „Bodysnatchers”, „Nude”, „Weird Fishes/Arpeggi”, „All I Need”, „Reckoner”, „Jigsaw Falling Into Place” és „Videotape”. A felsorolt örökzöldek közül kilógott a legújabb szám, a „These Are My Twisted Words”, amelynek alatt a tombolás kicsit alábbhagyott, de nem sokáig. A Radiohead végig a kiváló zene szárnyán vitte a közönséget, meglepően jó fellépéssel. És a hangulat? Az könnyed ritmusoktól a nehéz pszichedéliáig ingadozott, majd vissza. Az egyetlen mínusz, ami a zenekar számlájára írható, hogy aznap este nem játszották el a várva várt „Creep”-et, ami viszont minden bizonnyal az egyik oka annak, hogy érdemes még egyszer elmenni a koncertjükre.

GREEN STAGE

CURBS: 13.55-14.35

Két album és a rangos Amadeus-díj a legjobb alternatív rock előadó kategóriájában 2003-ból, amelyet minden évben Ausztriában osztanak ki: ez igen ígéretesen hangzik, a Green Stage azonban érdekességben semmi említésre méltót nem kínált. A Curbs sem kivétel, bármilyen sikereket érnek is el Ausztriában. Meglehetősen átélhetetlen, statikus, már ezerszer látott színpadi játék, karizma és energia nélkül, mindig ugyanazokkal a lerágott frázisokkal, amelyek a dalok azonnali ismétlődésén keresztül újra meg újra előjönnek. Pop punk enyhén előretolt gitárokkal. Minden kiemelkedő pillanat nélkül, gyorsan felejthető, könnyen emészthető.

MILOW: 14.50 -15.15
Másodikként Milow foglalta el a színpadot, a belga énekes-dalszerző, akinek igazi neve Jonathan Vandenbroeck. Bár a fiatalembernek már három stúdiólemez van a háta mögött, és helyi szinten elég jól ismert, nagyobb áttörését a közelmúltban megjelent „Ayo Technology” feldolgozással érte el, amelyet eredetileg 50 Cent ad elő. Annak ellenére, hogy Belgiumban és Németországban mind a három albuma aranylemez lett, a zenéjét nem lehet kiemelkedőnek nevezni. Sőt, arra is lehet számítani, hogy a „boom”, amelyet az említett dallal okozott, hamarosan elcsitul, Milow pedig újabb lesz azon előadók sorában, akik elsüllyednek vele együtt. És nem ő lesz az első, sem az utolsó. Sajnos.

THURSDAY: 15.45 – 16.15
Az amerikai hattagú post-hardcore zenekar, a Thursday 1997 óta van jelen a zenei színtéren, mára öt stúdióalbumot adott ki, de még mindig küzd azért, hogy szélesebb körben is áttörjön. Pedig már osztoztak színpadon az ismertebb Cancer Bats-szel, a Bring Me The Horizonnal, a Four Year Strongggal és másokkal. A sikerhez valamelyest hozzájárult az Epitaph kiadónál idén februárban megjelent utolsó stúdiólemezük, a „Common Existence”, amely Geoff Ricklynek, Tom Keeleynek, Tim Paynenek, Tucker Rule-nak, Steve Pedullának és Andrew Everdingnek a HC-közönség körében nagyra tartott Punk Is Dead turnén való szereplést is meghozta. Valamivel nagyobb ismertséget biztosan a Frequency fesztiválon való fellépés is hoz majd nekik, ahol egy jó fél óra alatt szinte az összes stúdiólemezüket érintették. Bár a hangsúly az utolsón volt, a hatos a második, a „Full Collapse” (2001), a harmadik, a „War All The Time” (2003) és a negyedik, az „A City by the Light Divided” (2006) lemezről sem feledkezett meg. És milyen volt a közönség reakciója? A lelkesedés ellenére sokan egyetértettek abban, hogy zenei stílusuk miatt sokkal jobban beleillettek volna a csütörtöki, mint a pénteki line-upba.

HEATHER NOVA: 16.45-17.30

Ez a kislány is, 42 évesen, nagyon várt név volt a fesztiválon, hiszen olyan előadó, aki Németországban az albumeladásokkal nagy kereskedelmi sikert aratott. Első pillantásra sértett alternatív rockernő, de többé-kevésbé inkább popdalnok, aki a beteljesületlen szerelem fájdalmáról és a háborús igazságtalanságokról dorombol. Ha valami hippi társaság tagja vagy, akkor ezt az eseményt biztosan nem szabadott kihagynod. Heather Nova ötfős zenekarával többek között aktuális stúdióalbumát, a „The Jasmine Flower”-t (2008) mutatta be, és olyan repertoárt adott elő, amelyben (a többi között) ott volt a Heal, a Heart And Shoulder, a Blood Of Me, az All I Need és a Motherland. Lágy és édes.

LITTLE BOOTS: 18.05-18.50

Little Boots angol előadó, valódi nevén Victoria Christina Hesketh. A mindössze 25 éves Victoria „Hands” című debütáló albuma óriási sikert aratott: hivatalos megjelenése után egy héttel már az öt legkelendőbb lemez között szerepelt a brit listákon. 2009 júniusában. Tudjátok. Innen pedig már nem hosszú az út Lady Gagáig. A koncertet a Remedy nevű slágerével nyitotta. A színpadon mindössze egyetlen zenészre volt szüksége. Ő jelent meg elsőként: szintetizátoron lejátszott egy mintát, „delay”-be küldte, aztán leült a dobok mögé egy Gibson SG gitárral (!), és eltárolta a második mintát, amit az első hurokkal összefésült. Hirtelen megjelenik a színpadon a mi kis egerünk, Victoria, és a show magasabb szintre kapcsol. Elektropop-dance egyveleg, rengeteg átöltözéssel a számok között. Így csinálják manapság a fiatal MTV-sztárocskák. Felszínesen, mélység és különösebb, egyéni ötletek nélkül. A tömegnek ez láthatóan teljesen elég. Egyre kevesebb zene, egyre több pénzért.

KETTCAR:  19.25-20.10

Csak a német alternatív rockereknek, a Kettcarnak köszönhető, hogy a Green Stage-re ismét egy kis élet költözött. Ez is a hamburgi indie rock iskola egyik zenekara, valamivel rövidebb pályafutással, mint honfitársaiké, a Tomtéé, akik valamivel három óra előtt léptek fel a szomszédos Race Stage-en, vagy a Tocotronicé. A Marcus Weibusch (ének, gitár), Erik Langer (gitár, ének), Lars  Weibusch (billentyűk, vokál), Reimer Bustorff (basszusgitár, vokál) és Frank Tirado-Rosales (dobok) alkotta formáció harmadik stúdióalbumát mutatta be, amely Németországban nagy sikert aratott, és a „Sylt” (2008) címet viseli. Az alma nem esik messze a fájától, és ha fél szemedet behunyod, fél füledet befogod, gyakorlatilag összetéveszthetted volna a Kettcart a Tomtéval. A főénekesek hangszínében persze van különbség. A Kettcar is melodikusan megédesített indie rockot játszik, kompaktat és remekül összecsiszoltat, természetesen megint jellegzetesen statikus színpadi jelenléttel. Siránkozásomat persze megcáfolta a rendkívül éber és teljesen motivált közönség, amely lármásan buzdította a zenekart a színpad alatt. A Kettcar láthatóan élvezte a kilátást a színpad előtti, őrült tinédzserekkel behintett mezőre. A zenekar mindenben korrekten lépett fel, és rendkívül tisztelettudóan bánt a közönséggel, amit néhány mély háláról árulkodó gesztussal is kimutatott. A repertoárból természetesen nem hiányoztak a zenekar legnagyobb német slágerei, mint a nyitó Deiche, a Graceland és a 48 Stunden.

MARC ALMOND & THE BAND: 21.15-22.15

Marc Almond a new wave szintipop legendája, aki a punkhullám után, a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulóján vált a mainstream szcéna alakjává. A név valószínűleg ismerős lesz nektek, hiszen Marc Almond David Ballal együtt egykor a Soft Cell duót alkotta, amely valószínűleg a Tainted Love című slágerről a legismertebb. Ez Gloria Jones (a néhai Marc Bolan, a T.Rex legendájának barátnője) dalának feldolgozása. Marc Almond egy úr. Tud öltözködni, tud mozogni a színpadon. Van stílusa. Remek színpadi figura és konferanszié, aki egy szempillantás alatt a maga oldalára állította a közönséget. A különleges hangja mellett kisebbfajta improvizációs iskolát mutatott be a Soft Cell slágerein (Tainted Love, Torch, Say Hello Wave Goodbye) és a szólókarrierje dalain keresztül. A játékszabályok pedig rendkívül világosak voltak. Marc Almond a színpad elülső részének nagy részét elfoglalta, így a koncert alatt nem sok mozgásteret hagyott a kísérőzenekarának. Végre a Green Stage is kapott némi karizmát és súlyt a fesztivál második napján, így igazságtalan lenne a fiatal, félig befutott, germán eredetű zenekarok vagy az épp csak koncerttapasztalatot gyűjtő fiatal sztárok tökéletes gyakorlópályájának nevezni. Marc Almond végre magasabb minőségi szintre emelte a zöld színpad eseményeit.

GRACE JONES: 23.00-00.20

A fesztivál második napján a zöld színpad főszerepe a nyolcvanas évek popdívájára, a fekete párducra, Grace Jonesra hárult. Az, hogy Grace Jones a FreQuency fesztivál fellépői közé került, nem kis meglepetés. Ebben az időszakban a fesztiválozók zöme a szomszédos Race Stage-en fellépő Radiohead előtt tolongott. Szerencsére engem személy szerint cseppet sem érdekelnek a steril MTV-puhányok, így teljesen kikapcsoltam, és átadtam magam a háromnapos fesztivál egyetlen koncertjének, amely igazi erotikus töltettel volt tele! Grace Jones, a nagy visszatérő, friss albumával, a „Hurricane”-nel híres látványos fellépéseiről, amelyekhez állandó átöltözés tartozik. A látogató ezt főleg a legőrültebb fejfedők palettája miatt jegyzi meg, amelyeket Grace a számok között cserélget magán.

Végre nagyjából megbecsülhettem az érettebb közönség létszámát, amelyről kétlem, hogy Grace Jones koncertje alatt meghaladta volna az 5000 főt. A Radiohead jelenlegi népszerűsége a fiatalok körében egyszerűen megtette a magáét.

Grace Jones valóban fenséges hölgy. A zöld színpad az övé lett. Konkurencia nélkül, egy szempillantás alatt birtokba vette. A hangzás nullára belőve. A színpad gyakorlatilag teljesen elsötétítve, egyetlen fénynyaláb világít csak Grace-re.  A bal oldalon egy rögtönzött léc áll, amelyre a lányok ruháit lehet akasztani. Grace felmászik rá, és az alatta lévő kör alakú dobogó forogni kezd, ahogy a zenekar nekilát valószínűleg legismertebb slágerének, a Libertangónak. Az újabb Williams Blood című dalt az elhunyt Michael Jacksonnak ajánlotta. A Jamaican Guy után a teljesen elsötétített színpadon, a szünetben csak Grace suttogása hallatszik: „Give something to suck, drink squezze, just anything!” A díva egy pillanattal később egy pohár borral a kezében megjelenik a színpadon, és nekilát a támadó Hurricane-nek. Kemény ritmusok, tökéletesen összehangolt kísérőzenekar, csupa fekete zenész, akiknek a ritmus eleve a vérükben van, és Grace fantasztikus hangja. A Police-feldolgozás, a Demolition Man alatt a színpad ismét teljesen sötét. Grace, aki megint szinte teljesen meztelen, csillogó fejfedőt visel, a szivárványszínű lézernyalábok pedig a dal alatt folyamatosan körülveszik. Izgalmas. A hölgy a maga késői 48. életévében is hihetetlen mozdulatokat produkál, de a legjobban természetesen a tánca nyűgöz le, amikor szándékosan rázza a fenekét, amitől a közönség férfi fele azonnal felébred!

A színpadi játékát és az előadását tekintve is látványos fellépés féktelen iramban zajlik, és Grace a Pull Up To The Bumper slágerrel búcsúzik a nyáladzó közönségtől, amely nem hagyja abba a hangos ovációt. Még egyszer megjelenik a színpadon Brian Ferry Love Is The Drug című számának előadásához, természetesen a saját jellegzetes zenei nyelvére átírva, aztán megint eltűnik, és suttogva keresi a „csengőit”. Egy karikával tér vissza, amit a dereka köré tesz, a technikusok behozzák a hiányzó csengőket, és a hölgy a záró mega-sláger teljes ideje alatt a derekán pörgeti a karikát, és vele együtt úgy mozog a színpad egyik végéből a másikba, mintha mi sem volna természetesebb. A lenyűgözöttség nem hagy alább, amikor a színpad egyszer csak teljesen elsötétül, Grace a karikával eltűnik, és a koncert mindössze 80 perc után véget ér. Grace így komolyabb konkurencia nélkül elfoglalta a fesztivál második napjának zöld színpadi trónját, és minket még sokáig a zene és a mulatság világába merülve hagyott maga mögött. Éjfél után 20 perccel járt az óra, amikor a Race Stage-en a Radiohead éppen belekezdett az első kötelező ráadásba.

szöveg: Lea Lesar (Bloc Party, Radiohead, Milow, Thursday)

szöveg: Aleš Podbrežnik (The International Noise Concspiracy, Tomte, Jello Biafra & The Guantanamo School Of Medicine, Jarvis Cocker, Farin Urlaub Racing Team, Curbs, Heather Nova, Little Boots, Kettcar, Marc Almond & Band, Grace Jones)

fotók: Aleš Podbrežnik

Setlist

RACE STAGE: T(I)NC Tomte Jello Biafra & The Guantanamo School Of Medicine Jarvis Cocker Farin Urlaub Racing Team Bloc Party. Radiohead GREEN STAGE: Curbs Milow Thursday Heather Nova Little Boots Kettcar Marc Almond & Band Grace Jones THE (INERNATIONAL) NOISE CONSPIRACY setlist: 1. Hiroshima Mon Amour 2. Black Mask 3. Assassination Of Myself 4. Boredom Of Safety 5. Up For Sale 6. Child Of God 7. Capitalism Stole My Virginity 8. Body Treatise 9. Washington Bullets 10. Satan Made the Deal 11. Smash It Up 12. The Way I Feel About You TOMTE setlist: 1. Schönheit der chance 2. Wie siehts aus in hamburg 3. Schreit den namen meiner mutter 4. New York 5. Heureka 6. Wilhelm, das war nichts 7. Ich sang die ganze zeit von dir THURSDAY setlist: 1. Understanding In A Car Crash 2. The Other Side Of The Crash/Over And Out (Of Control) 3. Resuscitation Of A Dead Man 4. Friends In The Armed Forces 5. Beyond The Visible Spectrum 6. Division St. 7. Circuits Of Fever 8. Jet Black New Year JARVIS COCKER setlist: 1. Angela 2. Further Complications 3. Leftovers 4. I Never Said I Was Deep 5. Homewrecker 6. Fat Children 7. Don’t Let Him Waste Your Time 8. You’re In My Eyes (Discosong) KETTCAR setlist: 1. Deiche 2. Kein Außen mehr 3. 48 Stunden 4. Im Balkon Gegenüber 5. Landungsbrücken Raus 6. Im Taxi Weinen 7. Graceland 8. Money Left To Burn 9. Nullsummenspiel 10. Ausgetrunken 11. Ich danke der Akademy 12. Am Tisch —ráadás— 13. Balu BLOC PARTY setlist: 1. One month off 2. Hunting witches 3. Positive tension 4. Talons 5. Signs 6. Waiting for the 7.18 7. Song for Clay (Disappear here) 8. Banquet 9. Two more years 10. One more chance 11. Mercury 12. Modern love 13. Prayer 14. Like eating glass 15. Flux 16. Helicopter GRACE JONES setlist: 1. Nightclubbing 2. This is Life 3. My Jamaican guy 4. Hurricane 5. Demolition man 6. I’ve seen that face before (Libertango) 7. Love you to life 8. La vie en rose 9. Well well well 10. Williams’ blood 11. Devil in my life 12. Pull up to the bumper RADIOHEAD setlist: 1. 15 Step 2. There There 3. Airbag 4. All I Need 5. Kid A 6. The National Anthem 7. Nude 8. Weird Fishes/Arpeggi 9. The Gloaming 10.Myxomatosis 11.Climbing Up The Walls 12.Street Spirit (Fade Out) 13.Videotape 14.Jigsaw Falling Into Place 15.Karma Police 16.Bodysnatchers 17.Idioteque —1. ráadás— 18.These Are My Twisted Words 19.Pyramid Song 20.Reckoner 21.Nice Dream 22.Paranoid Android —II. ráadás— 23.Everything In Its Right Place

Képgaléria