Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Vaz / St. Poelten / Ausztria
A koncert dátuma: 2009. augusztus 20.
Látogatók száma: 70
A FreQuency fesztivál immár hetedik alkalommal, egymás után rendezték meg, és Európa egyik nagyobb fesztiváljaként története során számos rangos nevet látott vendégül a nemzetközi rockszíntérről, például a Metallicát, a Nine Inch Nailst, a Muse-t, a Foo Fighterst, a Queens Of The Stone Age-et, Morrisseyt, a Franz Ferdinandot, a Travist vagy a Kaiser Chiefset. Az alter-rockos, de jókora részben MTV-s beütésű felhozatal az idei FreQuency nagyobb nevei közé hozta a The Prodigyt, a Radiohead-et, Grace Jonest és a Ska-P-t is! A német nyelvű országok popszíntérét egyeduralkodóként uraló német nyelvű nevekkel – Peter Fox, Farin Urlaub Racing Team vagy Mia. – kombinálva az idei FreQuency is biztos kasszasikernek ígérkezett! Külföldi látogatóként, mint mi, szlovének, ez a fesztivál különösen izgalmas a Radiohead és a The Prodigy rajongóinak, de azoknak is, akik a közepes méretű zenekarokat kedvelik, és akiket a rádiók elég gyakran játszanak: Jet, Kasabian, Anti-Flag, Rise Against, Mando Diao, Eagles Of Death Metal, Volbeat, The Sounds, The Editors, The Subways,… Az idei FreQuency-t két legendás punk, Jello Biafra (ex-Dead Kennedys) és C.J. Ramone (ex-Ramones) feltűnése is tovább fűszerezte!
A fesztivál története során először költözött el a Salzburgring egykori Forma–1-es versenypályájáról St. Polten városába, a VAZ (Veranstaltungszentrum) területére. A RockLine csapatának olvasói és munkatársai nagyon jól ismerik ezt a szórakozóhelyet a Lovely Days fesztivál látogatásából, amely mostantól Wiesen mellett zajlik.
Egy ilyen tömegeket vonzó eseményre érdemes már a hivatalos kezdés előtti napon megjelenni, mert így biztosan jó helyet szerzel, ahová felverheted a sátradat, és feltöltheted az akkumulátorodat a háromnapos tombolás megrohamozására, amelyen idén nem kevesebb mint 7 különböző színpadon tömörültek a fellépők! Az idei FreQuency izgalmainak zömét ismét a két meghatározó színpad hozta: a Race Stage (a nagyobbik) és a Green Stage (a kisebbik). A nevüket az eredeti helyszínen kapták, mert a Race Stage a salzburgi versenypályán szó szerint a pálya egy szakaszán állt, a „zöld” színpad pedig, amely onnan 15 perc sétára volt, azért kapta ezt a becenevet, mert erdős területekkel körülvett helyen állították fel.
Idén a két színpad még közelebb került egymáshoz. Az egyiktől a másikig kevesebb mint tíz perc volt a séta, a különbség pedig az, hogy a Race Stage főszínpad pontosan azon a helyen állt, ahol eddig mindig a Lovely Days fesztivál színpada, a zöld színpad pedig a focistadiontól keletre kapott helyet, vagyis ismét teljesen egy idillikusan örökzöld környezetben, amihez természetesen tökéletesen illik a név. Nem egymással szemben álltak, hanem szinte párhuzamosan.
| RACE STAGE |
C.J. RAMONE: 14.30 – 14.55
Ki ne ismerné a legendás Ramonest, az első punkbandát, amely a hetvenes évek elejétől egészen a huszadik század kilencvenes éveinek közepéig járta a színpadokat? Azok közé a rendbontók közé, akiknek zenéje már több mint három évtizede minden fiatal lázadó hétköznapjainak része, 1989 és 1996 között C. J. Ramone is odatartozott. A valódi nevén Christopher Joseph Ward ezen a napon lehámozta az „autóversenyes” színpadról a szűzi fényt, és beszennyezte egy igazi kis punkmulatsággal, ami a tűző napon és a felhevült homokon bontakozott ki, úgy, hogy a por méterekre szállt fel. Még mielőtt a mester a kísérőzenekarával színpadra lépett, nyitányként hallani lehetett a Sex Pistols „Anarchy in the U.K.”-ját, akik akkoriban Nagy-Britanniában azt jelentették, amit a Ramones az Ígéret földjén. A mindössze huszonöt perc alatt, amennyi C. J.-nek jutott, végigfutotta a legendás formáció nagyobb slágereit tizennégy nagylemezes, gazdag diszkográfiájukból. Így a húrjai alatt olyan himnuszok szólaltak meg, mint a „Sheena is a Punk Rocker”, a „Blitzkrieg Bop”, az „I Wanna Be Your Boyfriend”, a „Teenage Lobotomy”, az „It`s A Long Way Back”, meg még néhány másik. A legendás punk a nemrég elhunyt pop királyáról, Michael Jacksonról sem feledkezett meg, akinek egy kissé szatirikus című (és tartalmú) dalt ajánlott: „Glad To See You Go”. Egyébként ez nem lényeges, a megjelentek zöme azért állt a színpad előtt, hogy szórakozzon, nem azért, hogy erkölcsöt prédikáljon. C.J. Ramone bebizonyította, hogy még rengeteg fiatalos lázadó szellem van benne. Mindenesetre az egyik legjobb „tribute to” show, amit mostanában láttam.
GLASVEGAS: 15.25 – 15.50
A skót alternatív rockerek, a Glasvegas viszonylag rövid működésük ellenére – 2003 óta vannak a színtéren – sok erénnyel büszkélkedhetnek, melyek közül első helyen a remek élő produkció áll, valamint a nagyon hallgatható, névadó debütáló lemez, amely tavaly szeptemberben jelent meg. A négytagú, a brit szigeteken már jól befutott felállást a hiperaktív James Allan (ének, ritmusgitár), Rab Allan (szólógitár, vokál), Paul Donoghue (basszusgitár, vokál) és Caroline McKay (dob) alkotja, aki 2005-ben váltotta Ryan Rosst. Zenéjükre a Columbia Records is felfigyelt, ahol – akárcsak a debütáló album – megjelent egy kizárólag karácsonyi témájú mini lemez is, az „A Snowflake Fell (And It Felt Like A Kiss)”. A négyes sikerét számos jelölés (NME Awards, Mercury Prizes, Q Awards, MOJO Awards …) és díj (NME Awards) egészíti ki. Minőségükről a megjelent közönség saját fülével is meggyőződhetett, és nehéz elhinni, hogy a fellépésük után bárki közömbös maradt volna. A zenekar minden tagja hihetetlen energiát és karizmát sugároz, zenéjük balzsam a fülnek. Még ha a színpad elsőre nem is tűnt semmi különösnek, bájt kapott a hatalmas, fényes „Glasvegas” felirattól, amelynek lámpái közben többször is felgyúltak. Az elsőlemezes „Flowers And Football Tops”, „Geraldine”, „It`s My Own Cheating Heart That Makes Me Cry”, „Go Square Go” és „Daddy`s Gone” dalokat kiegészítette a „Fuck You, It`s Over” és a „Please Come Back Home” a mini albumról, valamint az „Everybody`s Got To Learn Sometime” feldolgozás a brit pop zenekartól, a The Korgistól, amely megszakításokkal 1978 óta működik. Fellépésük színpadilag és hangzásban is tökéletes és csiszolt volt, a közönség pedig lenyűgözve. A Glasvegas biztosan egyike azoknak a zenekaroknak, akiknek az önálló koncertjét melegen ajánljuk.
JET: 16.20 – 16.50
Ha az Eagles Of Death Metal a garázsrock amerikai csillagai, a JET az ő fiatalabb ausztrál unokatestvéreik. A négyes, amelynek gyökerei nem is olyan messze nyúlnak vissza az ezredfordulóig, már 2003-as debütáló albumával, a „Get Born”-nal felhívta magára a figyelmet, amikor a fiúk elhatározták, hogy teljes erőbedobással berobbannak a színtérre. A döntés láthatóan kifizetődött. Első kislemezük, az „Are You Gonna Be My Girl?” megjelenése után rögtön a világ minden fontosabb zenei listáján szerepelt, felhasználták több filmben, tévéműsorban, videojátékban, reklámban, és már jó néhány más előadó is feldolgozta. Bár a zenekart sokan hasonlítják a legendás The Rolling Stonesszal, a The Beatlesszel, a The Whóval vagy akár motown-formációkkal, a JET szigorúan elhárítja ezeket az összehasonlításokat. Legnagyobb és legbefolyásosabb példaképüknek honfitársaikat, a You Am I-t nevezik meg, főleg a „Hi Fi Way” lemezüket, ami minden eddigi kiadványukon hallatszik. A „Get Born” debütálóhoz 2006-ban csatlakozott a „Shine On”, ezt pedig a múlt héten követte a harmadik gyerek, a „Shaka Rock”. A testvér Nic (ének, ritmusgitár, zongora) és Chris Cester (dob, ütőhangszerek, vokál, gitár), valamint Cameron Muncey (szólógitár, vokál) és Mark Wilson (basszusgitár, billentyűs hangszerek, harmonika) jó harminc perc alatt végigsétáltak mindhárom lemezen, és lenyűgöztek. Jobban, mint sokan várták. A „Cold Hard Bitch”-csel kezdtek, azzal a dallal, amely elsőként debütált a Billboard legforróbb dalait felsoroló listáján, a tombolás pedig átfolyt a második lemezről a „Put Your Money Where Your Mouth Is”-ba, a nyitó hármast pedig a vadonatúj albumról a „She`s A Genious” zárta. Minden siker ellenére, amit az aznap játszott dalok felmutatnak, egyik sem mérhető a már említett „Are You Gonna Be My Girl?”-höz, ami amúgy is külön kategória. Ha a közönség eddig a pontig tétován billegett egyik lábáról a másikra, ez a dallal teljesen megváltozott. A több ezer fős tömeg fanatikus helyeslés-, taps- és ugrálóhullámot indított el, ami láthatóan mosolyt csalt a négyes arcára. Ugyanúgy, mint az első felében, a koncert második részében is sorra kerültek a többi régebbi sláger: a „Get What You Need” a debütről, a „Holiday” és a „Rip It Up” a második nagylemezről, valamint a legújabbak, a „Beat On Repeat” és a „Black Hearts (On Fire)”. Bár az utolsó dalokat megjelenésükig nem lehetett igazán gyakran hallani, már most sikereket aratnak, mert a régebbi slágerekhez hasonlóan hihetetlenül dallamosak és hallgathatók. Még ha ezúttal a producerbotot a lemez fölött nem a régi ismerős, Dave Sardy lengette meg, aki az első két albumon dolgozott a JET-tel, hanem Chris „Frenchie” Smith. Akárhogy is, Frenchie remek munkát végzett, hogy mennyire, azt majd a zenei listák és az elfogulatlan kritikusok – a közönség – mutatják meg. A zenekarnak már a fellépése is pluszpont, nemhogy a zenéje! Bravó, fiúk!
THE TING TINGS: 17.20 – 18.10
Tavaly a brit The Ting Tings duó robbant be a legnagyobbat a zenei életbe: a „That`s Not My Name” című slágerük egy pillanat alatt az őrületbe kergette a világot, és egyenesen a brit kislemezlista élére repült. Ugyanez történt a „We Started Nothing” albummal is, amelyet a duó férfi fele, Jules De Martino produkált. A finomabbik felet Katie White képviseli, az energikus, szőke fiatal hölgy, akinek szokatlan, olykor kicsit idegesítő hangja, érdekes külseje és színpadi jelenléte van. Ennek a szokatlan párosnak külön bája, hogy a színpadon mindent maguk csinálnak. De Martino dobol, gitározik, billentyűzik, ráadásul énekel is. White a frontember és gitáros, aki időnként a nagydobot és a szintit is megpiszkálja. Ha mindez totális zűrzavarnak hangzik, higgyétek el, korántsem az: hangszerek és hangok tökéletes szimfóniája ez. A The Ting Tings fiatal korához képest hihetetlenül összeszokottan és profin szólt, ahogy ezt a Frequency fesztiválos fellépésükön is bebizonyították. A közönséget már az első számmal, a legfrissebb kislemezzel, a „We Walk”-kal megmozgatták, a „Great DJ” pedig még jobban felhevítette a népet. Ez utóbbi az Oscar-díjas Slumdog Millionaire című film főcímzenéje volt. A „Fruit Machine” közben egy rövid gitár-, illetve De Martino-dobszólót kaptunk a hölgytől, ami üdítő színfolt volt a amúgy is húzós számban. Az első album egyik ritka dala, amelyet nem adtak ki kislemezként, a „Keep Your Head”, ennél a kezdeti lelkesedés kicsit lecsillapodott, de pár perc múlva a „Shut Up And Let Me Go” újra felszította. Ez volt a duó első száma, amely nem sokkal megjelenése után feljutott a Billboard Hot 100 csúcsára, és több mint hat hétig ott is maradt. Ezután egy kissé furcsa pillanat következett: White arra kérte a megjelent és még józan népet, hogy mindenki nyújtsa a levegőbe a kezét, és köszöntse az angliai barátait. Az „Impacilla Carpisung” a nap második olyan száma, amely nem ért el komolyabb sikert, a közönséget mégsem hagyta egy percre sem hidegen. A The Ting Tings műsorának tökéletes zárása a „That`s Not My Name” lett, a nagy sláger, amellyel másodszor és utoljára is a csúcsra repítették a publikumot. A duó viszont nem dől hátra a babérjain: már készül a második stúdióalbum, amelynek egyelőre még címe sincs, munkacíme sem. Reméljük, legalább ugyanolyan sikeres lesz, mint az elődje!
AFI: 18.40 – 19.30
A fiatal és reményteli zenekarok áradata után, amelyek aznap már felléptek a „race” színpadon, végre jött valami kicsit régebbi, tapasztaltabb is. Az amerikai A Fire Inside, röviden AFI a kilencvenes évek elején kezdett zenélni, azóta hét stúdióalbumot adott ki. A legutóbbi, a „Decemberunderground” 2006-ban jelent meg az Interscope Records gondozásában, ugyanennél a kiadónál jön majd ki alig harminc nap múlva az új lemezük is, amelynek a „Crash Love” címet adták. Bár évek óta jelen vannak a színtéren, az igazi áttörést csak 2003-ban érték el a „Sing The Sorrow” albummal (DreamWorks). Davey Havok (ének), Jade Puget (gitár, billentyű, programozás, vokál), Hunter Burgan (basszusgitár, billentyű, programozás, vokál) és Adam Carson (dob, ütőhangszerek, vokál) addig a nyersebb hardcore-ra esküdtek, azóta viszont minden lemezükön érződik a kommercializálódás és a sikerre vágyás nyoma. Érezhetően jobban, mint valaha. A valódi HC-mániákusokból átlagos nyafogósok lettek, és ezt a zenén és a megjelenésen túl a színpad előtt összegyűlt emós lányok és fiúk serege is bizonyítja. Éppen a „Sing The Sorrow” volt az a fordulópont, amely még a jó öreg, nehéz ritmusokkal kényeztette a fület, a „Girl`s Not Grey” és a „The Leaving Song Pt. II” című számokkal, amelyekkel az AFI el is kezdte a fellépését. Jött a „Summer Shudder” és a „Kill Caustic”. Havok (halvány rózsaszín ingben és csillogó ezüst allstarkban!?!) ekkor mutatta meg először nőies mozdulatait aznap. Ezek a „Days Of The Phoenix” alatt folytatódtak, amely a „The Art Of Drowning” (Nitro, 2000) albumról való, és már jóval nyíltabban kacérkodik a sötét punk ritmusokkal. A „Silver And Cold” egy visszatérés volt az egyik legsikeresebb lemezükhöz, de ezzel még nem búcsúztak el tőle. Kicsivel később jött még a „Dancing Through Sunday”, amely újra szikrákat csiholt a közönség soraiban. Balzsamként hatott a fülnek az egyik régebbi szám, az „A Single Second”, és az a pillanat, amikor Havok végre úgy ordít, ahogy egy (egykori) hardcore-os illik. Ha az album címét idézem, amelyen a szám megjelent: Shut Your Mouth And Open Your Eyes! Szó szerint! A fellépés vége felé az AFI a legutóbbi lemezére fókuszált, a „The Missing Frame”-mel kezdve. Ezt követte az egyik ritka feldolgozás, amelyet a zenekar játszik. A „Love Is A Many Splendored Thing” Paul Francis Webster tollából származik, Sammy Fain szerzett hozzá zenét. Mikor? Anno 1955-ben. Egy klasszikus új köntösben. Majdnem úgy, mint a „Love Like Winter” vagy a „Miss Murder” ugyanarról a lemezről, amelyek kétségkívül az AFI legnagyobb slágerei közé tartoznak. A kettő közé befért még a „Totalimmortal” az „All Hallow`s EP”-ről (Nitro, 1999), ami kicsit feloldotta az utóbbi két szám feszült, elektromos hangulatát. A vélemények megoszlanak arról, hogy a srácok mennyire nyűgözték le a közönséget. Az AFI most mindenkinek összeállította a setlistet: a régebbi és az újabb rajongóknak is. Mindenkinek jutott valami, de az érkező albumról még egy töredék sem hangzott el. Úgy tűnik, az első hallgatásra meg kell várni a megjelenést. A hivatalos dátum: szeptember 29. Szóval hamarosan!
EAGLES OF DEATH METAL: 20.00 – 21.00
Mi lenne az Eagles Of Death Metal Jesse Hughes nélkül, és mi lenne Jesse Hughes a lányok nélkül? „Pigeons of shit metal” – ahogy 2006-ban a pimasz Axl Rose elnevezte őket. Az acélos felállás: Jesse „Boots Electric” Hughes (ének, gitár), Dave „Davey Jo” Catching (gitár), Brian „B.O.C.” O`Connor (basszusgitár) és Joey „Sexy-Mexy” Castillo (dob). Idén márciusban a ljubljanai Cvetličarna Mediaparkban volt alkalmunk újra látni őket, a Frequency fesztiválra pedig visszatérőként érkeztek: a „race” színpadon már 2007-ben játszottak, amikor a fesztivál még a salzburgi versenypályán zajlott. Hughes a játékosságát, amit a sajtóközpontban kószálva is megfigyelhettünk, átvitte a színpadra is, ahol a közönséggel való kokettálásban teljesedett ki. Feltűnően, de nem tolakodóan, sőt kifejezetten szívmelengetően. Főleg akkor, amikor egy lány a közönségből egy fésűt nyújtott fel neki a színpadra, amivel az úr rendbe szedte kackiás kis bajuszát. A nagyjából egyórás fellépést mindhárom lemez számai fémjelezték: a „Peace, Love, Death Metal” (AntAcidAudio, 2004), a „Death By Sexy” (Downtown, 2006) és a „Heart On” (Downtown, 2008). A nyitány, ahogy várható volt, az „I Only Want You” lett, utána jött a „Don`t Speak (I Came to Make a Bang!)”, a „Bad Dream Mama”, a „Heart On” és a „Cherry Cola”. A szinte vasbetonszerű repertoárban ott volt még a „Secret Plans”, az „Already Died”, az „I Gotta Feelin (Just Nineteen)”, a „Whorehoppin` (Shit, Goddamn)”, az „I Want You So Hard (Boy`s Bad News)” és még néhány szám, színesítette viszont a Stealers Wheel „Stuck In A Metal” című feldolgozása is, annak a skót folk rock zenekarnak a dala, amely a hetvenes évek elejéről indult, és hosszú szünet után tavaly tért vissza a színtérre. Az EoDM-nél már megszokott, hogy a setlistjükre feldolgoznak egy számot, most éppen ez került rá. Ezúttal is bebizonyították, hogy joggal az amerikai garázsrock legendái, és hogy a szakmájukban nincs párjuk. Olyan karizmával, amilyennel a zenekar minden egyes tagja rendelkezik, nem rendelkezik akárki.
KASABIAN: 21.30 – 23.00
A várakozás kifizetődött: a Kasabian végre itt volt. A többezres tömeg a este egyik leghangosabb üdvrivalgásával köszöntötte a bandát, ami cseppet sem meglepő, hiszen az együttes főleg mostanában tüzes igazán. Ennek elsősorban a legutóbbi, még egészen friss, harmadik stúdióalbumuk, a „West Ryder Pauper Lunatic Asylum” az oka, amely idén nyár elején jelent meg az RCA / Columbia gondozásában. Az 1999-ben alakult négytagú formáció az önmagáról elnevezett debütálásra hosszú öt évet várt, aztán két évvel később (2006) jött az „Empire” című második nagylemez. Az indie rock mekkájából, Nagy-Britanniából érkező banda Linda Kasabianről, a Manson-család tagjáról kapta a nevét. Ők azonban nem az egyetlenek, akiknek valamilyen szál a családhoz fűzi őket. Trent Reznor, a Nine Inch Nails teste és lelke a „The Downward Spiral” című albumát abban a házban vette fel, ahol 1969-ben a hírhedt kvázi-kommuna tagjai Charles Milles Manson vezetésével meggyilkolták Sharon Tate színésznőt. Egy ilyen devianciát megtestesítő személyről elnevezni egy zenekart tényleg hátborzongatóan hangzik, de a zenéjükben semmi vitatható nincs. A színpadról a közönségre áradó energia olykor kissé a Rage Against The Machine koncertjein kibontakozóra emlékeztet, amikor hiába vagy a végén az erőd végső tartalékainál, még mindig a legtöbbet préseled ki magadból. Ez természetesen a zenének és az előadóknak köszönhető, akik a végére ugyanúgy csuromvizesek, mintha a közönség tagjai lennének. A Kasabian rögtön az elején a harmadik lemezének szentelte magát, és a „Vlad The Impaler” című dallal nyitott, amit az „Underdog” követett. Bár ez a két szám vadonatúj, néhány riff is elég volt ahhoz, hogy a tömeg táncra perdüljön, a mulatság pedig minden újabb számmal csak fokozódott. A „Shoot The Runner”, az első játszott szám az „Empire”-ről, után a debütáló lemezről a „Cutt Off” és a „Processed Beast” következett. Az utóbbi 2004-ben harmadik kislemezként a brit kislemezlista tizenhetedik helyéig jutott, de sajnos nem hozott a zenekarnak áttörő sikert. Az „Empire” viszont igen: az akkori első kislemez a említett lista tizedik helyén állt meg. A „Where Did All Love Go” egy újabb friss szerzemény, amely alatt a közönség az este folyamán először egy árnyalatnyit lecsillapodott, és nagyjából ugyanezen a hullámhosszon maradt a „Take Aim” és a „Fire” alatt is. A újabb dalok közé tartozik a „Fast Fuse” is, de a közönség inkább egy kis lemezről ismeri, amely csak bizonyos piacokon volt kapható, a szélesebb nyilvánosság számára nem. Bár a „pihenő” jól esett, nem tartott sokáig. A Kasabian a koncertet végig teljes gőzzel nyomta le. A „The Doberman” ismét üzemi hőmérsékletre hozta a közönséget. A téboly tovább fokozódott a „Club Foot”-tal, azzal a számmal, amelyet a zenekar a politikai tiltakozásul öngyilkosságot elkövető cseh diáknak, Jan Palachnak ajánlott. A négyes, amelynek tagjai Tom Meighan (ének), Sergio Pizzorno (gitár, vokál), Chris Edwards (basszusgitár) és Ian Matthews (dob), a „Stuntman” és az „L. S. F. (Lost Souls Forever” című számokkal zárta a műsort a második, illetve az első lemezről. Mint sok más előadó, a Kasabian sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne játsszon el valamilyen feldolgozást. A fiúk a „You Got The Love” mellett döntöttek, amelyet az amerikai soul- és gospelénekesnő, Candi Staton, azaz a valódi nevén Canzetta Maria Staton énekelt. De ez senkit sem zavart. Csak a Kasabian legyen a színpadon! Ajánlom!
PETER FOX: 23.30 –
Ahogy az osztrákok szeretik, most is egy németül éneklő előadót, Peter Foxot választották az est főszereplőjének. Őt leginkább a Seeed egyik énekeseként ismerhetjük, akiket a RockLine csapata 2007-ben szintén a Frequency fesztiválon követett élőben. Ugyanabban az évben a pajkos róka szólókarrierbe is kezdett, és tavaly szeptember végén kiadta debütáló albumát, a „Stadtaffe”-t. Megszámlálhatatlan fej, amely a következő fesztiválnap előtt némi helyi aperitifre vágyott, gyűlt össze a színpad előtt, és harsány tapssal, füttyel és kiáltozással köszöntötte Foxot a „Race” színpadon zajló fellépések közelgő zárásakor, ő pedig közel két órában lejátszotta nekik a debütáló albuma dalainak java részét („Alles Neu”, „Schwarz Zu Blau”, „Haus Am See”, „Kopf verloren”, „Lok auf 2 Beinen”, „Der Letze Tag” …), néhány Seeed-slágert („Erykah”, „Timbaland Remix” …) és Miss Platinum-feldolgozást („She Moved In”, „Marry Me” …), hogy csak néhányat említsünk. Tény, hogy bármit játszana Fox, a közönség úgyis megvadulna. De sajnos legtöbbször csak a „hazai” előadóknál van ez így.
| GREEN STAGE |
Mielőtt azonban életre kelt volna a Race Stage, a legnagyobb színpad, a FreQuency fesztivál valójában már délután 14.00 körül elindult!
| CUVEE: 14.05-14.40 |
A fiatal grác-i kvintett, a Cuvee ezúttal azt a megtiszteltetést kapta, hogy megnyithatja a FreQuency 2009-et! A napra szegezett tekintettel a Anni énekesnő vezette grác-i fiatalok alaposan megtapasztalták, milyen a három méteres magasság és a tűző hőség. A zenekar, bár új az a színtéren, addig már mintegy 200 koncertet adott Ausztriában. A RockLine 2009. június 10-én látta őket a grác-i Orpheumban, a kiváló énekes és a hard rock Bad English egykori tagja, John Waite fellépése előtt. A banda tulajdonképpen semmi újat nem mondott. Most is egy melodikus alter rock rejtvényt kínált sötét felhangokkal. Bonyolítgatás nélkül, a riffekből szőtt függöny háttérré építésével, elmosódottan divatos recsegéssel. A zenekar feltűnőbb hibák nélkül, magabiztosan játszotta végig a koncertet, Anni pedig újra felhívta a figyelmet arra, hogy nagy tehetségű énekesnőről van szó. Talán érdemes lenne a jövőben egy kidolgozottabb külsőre építeni, ami különösen Annira igaz, akinek minél előbb ki kell számolnia a bevitt és elégetett kalóriák arányát! A szetlistáról természetesen nem hiányzott a zenekar első kislemeze, az Out Of Habit sem!
| DUNE: 15.00-15.40 |
Egészen hét zenész foglalta el a színpadot, amikor fellépett a skive-i dán Dúné. Ügyeljünk rá, hogy ne tévesszük össze őket az 1992-ben alakult német Dune együttessel. A Dune és a Dúné szót teljesen másképp ejtik. Lágy indie rockról van szó, amely hangmintákra támaszkodik, erről két billentyűs gondoskodik, Cecilie Dyrberg (a lány szívesen megfogja a gitárt is) és Ole Bjørn Sørensen, ami azt jelenti, hogy elektro-pop indíttatások kerülnek a kifejezésmódba. A színpadon a zenekarból a legtöbb figyelmet a göndör hajú, androgün külsejű énekes, Mattias Kolstrup vonzza magára. Az együttes, amely augusztus végén adja ki második stúdióalbumát „Enter Metropolis” címmel, a szetlistára a vadonatúj Heat és a nyitó Time To Leave mellett többek között a Last Beat, a 80 Years, a Bloodlines slágerkislemez és a Dry Lips dalokat is beletette. Az osztrák közönség által nagyon jól ismert zenekar élvezte a közönségtől kapott minden figyelmet. A közönség nem törődött a rettenetes tűzéssel, és szabadon átadta magát a banda összeszokott fellépésének. Ez a zene nem igényel különösebb tudást, csak figyelem kell, hogy játék közben ne vétsz kritikus hibát. A lényeg persze a tömeg tetszésének elnyerése, amiről Mattias rendkívül magabiztosan gondoskodik. Szép kis zene, de semmi szokatlan!
ENTER SHIKARI: 16.05 – 16.45
A brit „happy-core” négyes, az Enter Shikari ismét osztrák földön találta magát. Tavaly ugyanis a Nova Rock fesztivál „vörös” színpadán tombolt, idén pedig a Frequencyn folytatódott a pusztítás. De egy év alatt sok minden történhet. A srácok ugyan még mindig pajkosan szeretnivalónak tűnnek, de a diszkográfiájuk gazdagabb lett a második lemezzel, a „Common Dreads”-szel, amely idén nyár elején jelent meg. És a zenéjük? Változatlan! A őrület, amit a fiatalok a színpadon művelnek, nehezen leírható, a legjobb hasonlat talán a pattogó labda, hiszen a trió, Roughton „Rou” Reynolds (ének, elektronika), Liam „Rory” Clewlow (gitár, vokál) és Chris Batten (basszusgitár, vokál) megállás nélkül ide-oda mozog. Olyannyira, hogy Rob Rolfe (dob, ütőhangszerek) olykor szinte megsajnálja az ember, mert hátul oda van láncolva. A közönség azonban hamar rájön, hogy a srácnak elég nagy a mozgástere, és ő is szabadon járkálhat a színpadon. A négyes így jó harmincöt perc alatt mutatta be mindkét stúdióalbum dalait, kezdve a legutóbbival, amelyen a „Solidarity”, a „No Sleep Tonight”, a „Havoc B” és a „Hectic” található. A 2007-es debütálásukról, a „Take To The Skies”-ról pedig a „Mothership”, az „Anything Can Happen In The Next Half Hour”, a „Sorry, You`r Not A Winner” és az „OK, Time For Plan B” látott napvilágot, többnyire már jócskán lerágott, sikert arató slágerek. Elsőrangú hardcore-mulatság garantálva!
| SELIG: 17.15-18.00 |
Az egyik nagyobb szenzáció, ami nemrég történt, a kilencvenes évek egyik legjelentősebb rockbandájának újraegyesülése! Persze a Németország és Ausztria által határolt területen. Az együttes, amelynek neve a rock bolygón, a Földön, kevesebbet jelent, mint a Ljubljana és Kamnik között közlekedő személyvonat jegylyukasztó kalauzának körme alatti fekete, a kilencvenes években három albumot adott ki, aztán feloszlott, és tíz év után újra összeállt. Így került napvilágra a negyedik album „Und endlich unendlich” (2009) címmel. A zenekar idén márciusban már vidáman népszerűsítette az újraegyesülést és az új albumot Németországban. A FreQuencyn érdekes dalkeveréket kínált, amely a grunge-körvonalú hangosabb rockdaloktól a félakusztikus, kifinomult számokig terjedt, ahol az ember nem csodálkozott volna, ha közben megperzselődik egy-egy ínycsiklandó kannabiszbimbó. Összeszokott, kidolgozott, kiszámítható fellépés, ahol a színpadon lévők közül a legtöbb életjelet Jan Plewka énekes mutatta kifejező éneklésével!
ANTI-FLAG: 18.35 – 19.25
Az Anti-Flag minden bizonnyal az amerikai zenei színtér egyik legérdekesebb csapata. A politikailag elkötelezett újkori punkok az 1988-as évet tekintik a megalakulásuk évének, bár a formáció 1993-ig, amikor komolyan munkához láttak, még többször átalakult. A zenekar tagjai vagy vegánok, vagy vegetáriánusok, az állatok jogaiért és a PETA nevű szervezetért harcolnak. Idén júniusban jelentették meg kilencedik stúdióalbumukat „The People Or The Gun” címmel, amelyről a srácok mindössze két dalt játszottak: a „Sodom, Gomorrah, Washington D.C. (Sheep In Shepherd’s Clothing)” és a „The Gre(a)t Depression” hangzott el. A műsorba a négyes beleszőtte régebbi slágereinek nagy részét is, és végigvezetett minket az összes nagyobb visszhangot kapott lemezén. Elsőként a 2002-es „Mobilize” következett a „Die For The Government” című számmal, majd a 2003-as „The Terror State” a „Turncoat”, a „Death Of A Nation” és a „Mind The GATT” dalokkal. 2006-ban jelent meg a „For Blood And Empire”. Az erre a lemezre jellemző számok, az „I`d Tell You But”, a „This is the End (For You My Friend)”, a „One Trillion Dollars”, a „The Press Corpse” és a „Cities Burn” mind elhangzottak az idei fesztiválon. Nem feledkeztek meg a tavalyi „The Bright Lights Of America” albumról sem, a „The Smartest Bomb” című számmal. A saját dalok sorába az Anti-Flag beillesztett egy feldolgozást is: a „Should I Stay Or Should I Go”-t az angol The Clash-től, akik a hetvenes évek közepétől egészen a nyolcvanas évek közepéig működtek. A napestig tartó, tűző napon való pacsálás az Anti-Flaggel érte el a csúcspontját, és az őrületet, amely a nyitó riffel indult, a végéig senki nem tudta megállítani, ha akarta volna se. De minek is? Chris Barker basszusgitáros még rá is tett egy lapáttal, hiszen elképesztő „crowd surfingra” indult. Igazi szemet gyönyörködtető látvány! Aki pedig néhány nappal a fesztivál előtt Celjében is lemaradt róluk, az most joggal bánhatja.
| VOLBEAT: 19.55-20.35 |
A Volbeat régi ismerősünk. Két stúdiólemezük van kint, a legutóbbi, a „Guitar Gangsters And Cadillac Blood” pedig még mindig kiválóan szolgálja a zenekar masszív promócióját. A márciusi turné után a csapat a nyarat arra használja, hogy több európai fesztiválon is feltűnjön. Rendkívül érdekes dán formációról van szó, amely az újabb zenekarok közül egyedülállóan összeegyeztethető módon hozza egymással frontális ütközésbe a heavy metal elemeit a hagyományos rockabilly fogásokkal. Ha a tetőtől talpig letetovált Kerry King a Slayerből még viselne valamennyi hajat a fején, csak brillantinnal kellene hátrasimítania Elvis leghíresebb frizurájának mintájára, és már ott is állna a színpadon Michael Poulsen. Neki szerencsére van még egy kevés haja, hogy ezt megtehesse, az alkarjait pedig már régen vastag tetoválásba öltöztette. Fehér ing felhajtott ujjal, hogy látszódjon a tetoválások művészete, az ingen mellény a aranyos ötvenes évek emlékére. A zenekar kíméletlenül hangosan és tüzesen tombol a színpadon. Poulsen az énekével szándékosan Presley-s stílusban basszusozik, helyenként még átható zokogásba is kezd a néhai rock ‘n’ roll király mintájára. A csapat szorgalmasan ragaszkodik a félakusztikus Gibson gitárok hangzásához, természetesen keményen rákötve a zajos torzítóra, miközben gördül a „Guitar Gangster And Cadillac Blood”, aztán a „Hallelujah Goat”, a „Radio Girl”, a „Sad Man’s Tongue”, a „Mr. & Mrs. Ness”… A Volbeat a műsorába még egy Misfits-feldolgozást is beiktatott, az „Angelfuckot”, hiszen Poulsen nagy rajongója a zenekarnak. A csapat sajnos egy időben lépett fel az Eagles Of Death Metallal a Race Stage-en, így ezúttal igazán nehéz volt eldönteni, melyikükre figyeljen az ember. A Volbeat mégis, mint felemelkedő sztárok, egy kicsit aktuálisabbak, már csak azért is, mert manapság a rockban egyetlen olyan zenekart sem találsz, amely hangzásban és stílusban akárcsak kicsit is hasonlítana rájuk. A színpad előtt 30.000 megvadult csődör és kanca őrjöngött a zenekarral, ami közvetlen bizonyíték arra, hogy a fiatalok körében rendkívül népszerű csapatról van szó. A Volbeat pedig ettől még nem olcsó banda. Ők azok, akik felejthetetlen mulatságot csapnak, amely után a Zippo gyújtók égő benzinjének szaga még jó ideig az orrodba ivódva marad! A Volbeat kidolgozott, kiválóan összeszokott és rendkívül karizmatikus show-jával kesztyűt dobott a tinibálvány punk rockereknek, a Rise Againstnek, és rákényszerítette őket, hogy a zöld színpadon utánuk következve semmiképp ne spóroljanak az energiatartalékokkal!
RISE AGAINST: 21.25 – 22.35
Az amerikai dallamos hardcore-osok, a Rise Against fellépése lényegében nem különbözött a tavalyi Nova Rock-os koncerttől. Mindössze annyi dolguk volt, hogy a közönséget, amelyet előttük már az Anti-Flag és a Volbeat is felpörgetett, az egekbe repítsék. A zenekarnak ez sikerült is, főként a remek előadásnak és a repertoárnak köszönhetően, amelyet nagyrészt a legutóbbi, tavaly megjelent stúdióalbum, az „Appeal To Reason” potenciális slágerei alkottak. A megjelenés óta eltelt alig egy évben és a kimerítő turné során a dalok termékeny talajra hullottak, és a fesztiválon az elismerés, a közös éneklés, a circle pitek és hasonló, a hardcore-mulatság részét képező dolgok hullámát aratták le. Szó van ugyanis az „Collapse (Post-America)”, a „Re-Education (Through Labour)”, a „The Dirt Whispered”, az „Audience Of One” és a „Savior” dalokról, amelyeket ügyesen összefontak a régebbi slágerekkel. A szóban forgó lemez egyben az első Rise Against-album, amely felkapaszkodott a Billboard kétszázas listájának éppen a csúcsa alá. Ennek ellenére Tim McIlrath (ének, ritmusgitár), Joe Principe (basszusgitár, vokál), Brandon Barnes (dobok, ütősök) és Zach Blair (szólógitár, vokál) nem eveztek kereskedelmi vizekre, és kitartanak az elveik mellett. Az állatok jogaiért küzdő és a PETA-t támogató srácok kicsit régebbi lemezek előtt is tisztelegtek, például a 2004-es „Siren Song of the Counter Culture” előtt. A „State Of The Union”, a „Paper Wings”, a „Blood To Bleed”, a „Dancing For Rain” és a „Give It All” valahogy a repertoárjuk felejthetetlen részei. A legjobb fényben tündökölt a negyedik nagylemezük, a 2006-os „The Sufferer & the Witness” is, amelyen szintén remek dalok találhatók: a „Long Forgotten Sons”, a „The Good Left Undone”, a „Prayer Of The Refugee”, a „Ready To Fall”, a „Drones”, a „Survive” és a „Chamber The Cartridge”. Az első két kiadott lemez, az 1. album, a „The Unraveling” (2001) és a „Revolutions Per Minute” ezúttal érintetlen maradt, McIlarth és bandája pedig kihagyta a „Hero Of War”-t is, amely egyébként állandó darab az idei turnéjukon. A remek repertoárt remek előadás egészítette ki. Elégedett volt a közönség és a zenekar is, és bár a srácoknak nem épp megszokott a köszönetnyilvánítás, ezen az estén többször is meghajoltak az összegyűlt tömeg előtt, és friss energialöketekkel hajtották tovább. Viszlát legközelebb!
PENDULUM LIVE: 23.05 –
Az ausztrál Pendulum Live 2002-ben alakult, és fennállása évei alatt megteremtette a saját műfaját, a dallamos káoszt, a drum & bass, az elektronika és a rock`n`roll fúzióját. Ez egy hattagú csapat képzeletének szüleménye, amelyet az alapítás óta Rob Swire (dalszövegíró, producer, ének, szintetizátor, ztar), Gareth McGrillen (dalszövegíró, producer, basszusgitár, ének, turntable), Peredur ap Gwynedd (gitár), Paul „El Hornet” Harding (dalszövegíró, producer, turntable), Paul Kodish (dobok) és Ben „The Verse” Mount (MC) alkot. Bár otthon már jól ismert zenekarnak számítottak, egy évvel később úgy döntöttek, hogy áttelepülnek az Öreg Kontinensre, ahol pillanatok alatt meghódították a brit zenei piacot. Még nagyobb áttörést hozott nekik a 2005-ben megjelent debütáló albumuk, a „Hold Your Color”, amely az Egyesült Királyságban és Ausztráliában az akkori idők legkelendőbb D&B albuma lett. A Pendulum Live a sikerét megerősítette a tavaly megjelent, kicsit keményebb második stúdióalbumával, az „In Silicio”-val, amely nem sokkal a megjelenése után a brit albumlista második helyére jutott. A zenekar így a Frequency fesztiválon saját számainak nagy részét bemutatta, mint például a „Slam”, a „Tarantula”, a „Hold Your Colour”, a „Streamline”, az „Another Planet” és a „Still Grey” az elsőlemezről, valamint a „Showdown”, a „Propane Nightmares”, a „Visions”, a „The Other Side” és a „Granite” a második nagylemezről. De nem csak a zenéjük különleges. Az élő fellépéseket elképesztő energia és remek videóvetítések fűszerezik, amelyek igazi szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak! Különleges a zenekarban az is, hogy néhány számot menet közben, a színpadon kevernek, méghozzá tizenhárom számítógépen, amelyekkel időnként a vetítéseket is irányítják. Ez egyébként nem meglepő, hiszen a csapatban három producer is van, akiknek az ötletei folyamatosan törnek felszínre, az eszközök pedig így vagy úgy mindig kéznél vannak. És éppen ez az, ami a közönségtől általában a leghevesebb és leghangosabb tapsot aratja. Buli a csillagos ég alatt, rengeteg saját számmal és még több improvizációval. Tökéletes recept az est lezárásához!
| szöveg: Lea Lesar (C. J. Ramone, Glasvegas, JET, The Ting Things, AFI, Eagles of Death Metal, Kasabian, Peter Fox, Enter Shikari, Anti-Flag, Rise Against, Pendulum Live) |
| szöveg: Aleš Podbrežnik (bevezető, Cuvée, Dúné, Selig, Volbeat) |
|
fotók: Aleš Podbrežnik |
Setlista
RACE STAGE: CJ Ramone Glasvegas Jet The Ting Tings AFI Eagles Of Death Metal Kasabian Peter Fox GREEN STAGE: Cuvee Dune Enter Shikari Selig Anti-Flag Volbeat Rise Against Pendulum Live DUNE setlista: 1. Time To Leave 2. Heat 3. Let Go Of Your Love 4. Final Party Of 5. The 21st Century 6. Bloodlines 7. John Wayne vs. Mary Chain 8. Dry Lips 9. 80 Years JET setlista: 1. Cold hard bitch 2. Put your money where your mouth is 3. She’s a genius 4. Are you gonna be my girl 5. Get what you need 6. Beat on repeat 7. Holiday 8. Black hearts (on fire) 9. Rip it up THE TING TINGS setlista: 1.We Walk 2.Great DJ 3.Fruit Machine 4.Keep Your Head 5.Shut Up And Let Me Go 6.Impacilla Carpisung 7.That’s Not My Name AFI setlista: 1.Girl’s Not Grey 2.The Leaving Song Pt. II 3.Summer Shudder 4.Kill Caustic 5.Days Of The Phoenix 6.Silver And Cold 7.A Single Second 8.The Missing Frame 9.Dancing Through Sunday 10.Love Is A Many Splendored Thing 11.Love Like Winter 12.Totalimmortal 13.Miss Murder ANTI-FLAG setlista: 1.Turncoat 2.I’d tell you but… 3.Die For The Government 4.Sodom, Gomorrah, Washington D.C. (Sheep In Shepherd’s Clothing) 5.The Smartest Bomb 6. One Trillion Dollars 7.Death Of A Nation 8.Mind the GATT 9.The Press Corpse 10.This is the End (For You My Friend) 11.The Gre(A)t Depression 12.Should I Stay Or Should I Go (The Clash cover) 13.Cities Burn VOLBEAT setlista: 1.Intro (End of the Road) 2.Guitar Gangsters & Cadillac Blood 3.Hallelujah Goat 4.Radio Girl 5.Sad Man’s Tongue 6.Mr. & Mrs. Ness 7.Pool of Booze, Booze, Booza 8.Mary Ann’s Place 9.Angelfuck (Misfits cover) 10.The Human Instrument 11.The Garden’s Tale 12.Caroline #1 13.Still Counting 14.We RISE AGAINST setlista: 1.Collapse (Post-Amerika) 2.State Of The Union 3.Re-Education (Through Labor) 4.Paper Wings 5.Long Forgotten Sons 6.The Good Left Undone 7.Chamber The Cartridge 8.Drones 9.The Dirt Whispered 10.Audience Of One 11.Blood To Bleed 12.Savior 13.Survive 14.Prayer Of The Refugee —ráadás— 15.Dancing For Rain 16.Give It All 17.Ready To Fall KASABIAN setlista: 1. Vlad the Impaler 2. Underdog 3. Shoot the runner 4. Cut off 5. Processed beat 6. Empire 7. Where did all the love go 8. Take aim 9. Fire 10. Fast fuse 11. The doberman 12. Club foot 13. Stuntman 14. You got the love (Candi Staton Cover) 15. L.S.F.
Képgaléria
