FreQuency festival – harmadik nap (2009)

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Vaz / St. Poelten / Ausztria
A koncert dátuma: 2009. augusztus 22.
Látogatók száma: 70

Hét év alatt, hét FreQuency festivalon nem volt egyetlen eső nélküli pillanat sem. Hetedszer is egymás után „mosott” a FreQuencyn. Csúnyán mosott. Nem az első, nem a második, hanem a harmadik fesztiválnapon. Reggel olyan tétován ébredsz, amilyen tétova az idő. Próbálod motiválni magad egy hihetetlenül olcsó reggelivel a közeli bowlingklubban, megrágsz pár ropogós kajzerzsemlét, aztán beugrasz a Media Marktba olcsó CD-kért, amilyeneket a szlovén boltok polcain sosem fogsz látni, és? Kint még mindig zuhog, a teljes kényelmetlenség érzése pedig nem akar, de nem akar eltűnni. Mi lesz a fényképezőgéppel ilyen felhőszakadásban? Meddig maradnak szárazak az „All-Star”jaim? 5, talán 10 percig? És a sár, a sár, a sár… Az átkozott sár mindenhol. Megint tiszta mocsok leszek! A kempingben, a fesztiválon! St. Pölten napközben, 14.00 óráig sármezővé, mocsaras kilátások és lehangoló szürkeség földjévé változott, ameddig csak az emberi szem fókusza ellát! Hidd el, nincs a fesztiválokon rosszabb csapás az esőnél. És az átkozott eső, mintha törvényszerű volna, mindig ott van a fesztiválokon.

RACE STAGE:

PORT O’BRIEN: 15.25-15.55

A kaliforniai kvartett érdekes indie rock történetet képvisel: a rockelemeket az amerikai folk (country) zenével ötvözi, tiszta, organikus, természetesen csengő akusztikus alapokon, amelyeket főleg a gitárok, a bendzsó (hopp-hopp!!!), valamint Van Pierszalowski meleg, délies módon grimaszoló, orrhangú éneke teremt meg. Ez a hang ilyen zenei kifejezésmódban nemcsak melegen ajánlott, hanem egyenesen elengedhetetlen. Persze a Hayseed Dixie-féle kis ördögfiókák gúnyolódása nélkül, jóval több városias nyugalommal és általános kontrollal az énekben éppúgy, mint a hangszeres játékban. A zenekar zuhogó esőben játszott, a színpad előtt pedig közel 1000 ember gyűlt össze, akiket a kétségbeejtő idő ellenére sem hagyott nyugodni a kíváncsiság. És kitűnően megjutalmazták őket. A Port O’Brien minden figyelmet megérdemel. Különc kifejezők, akikhez nehéz rokon zenekarokat társítani. Ráadásul szikrázóan szórakoztatóak is, gazdag humorérzékkel és tiszta pozitivizmussal.

THE SOUNDS: 16.20 – 16.50
A Port O`Brien után a svéd újhullámos The Sounds vette át a színpadot, náluk a zenén túl a forró Maja Ivarsson is emeli a hőfokot. A lányt 1999 óta változatlan felállásban négy daliás fiatalember veszi körül: Felix Rodriguez gitáros és az egyik fő szövegíró, Johan Bengtsson basszusgitáros, Jesper Anderberg gitáros, billentyűs és a másik szövegíró, valamint Fredrik Nilsson dobos. A zenekar mostanáig három stúdióalbumot adott ki. A legutóbbi lemez, a „Crossing the Rubicon” idén a nyár elején jelent meg, és bár még erősen friss illata van, a közönség már jól ismeri a dalokat. Elsősorban a vezető kislemezt, a „No One Sleeps When I`m Awake”-et, valamint a „4 Songs & A Fight”-ot és a „Dorchester Hotel”-t érdemes kiemelni, mert ezek vitték megőrjíteni a FreQuency közönségét. A banda természetesen a debütáló lemezről, a „Living in America”-ról sem feledkezett meg, abból a „Hope You`re Happy Now”-t játszotta el. A setlist nagy részét a második album, a „Dying to Say This to You” adta a „Tony The Beat”, a „Painted By Numbers” és az „Ego” dalokkal, ez hozta meg a zenekarnak a szélesebb körű hírnevet. Főleg a „Running Out Of Turbo” érdeme ez, amely felcsendült a CSI: Miami című sorozatban és az MTV The Hills című sorozatában is. Bár könyörtelenül szakadt az eső, a felhevült közönség ezzel nem törődött. Esőkabáttal vagy anélkül, a tombolás minden egyes eljátszott számmal csak fokozódott.

THE SUBWAYS: 17.20 – 18.10
A brit trió, a The Subways bizonyosan az elmúlt néhány év egyik legjobb zenekara. Nemcsak abban, hogy mindhárom tag, Billy Lunn énekes-gitáros, Charlotte Cooper basszusgitáros és Josh Morgan dobos hihetetlen karizmával és energiával bír, hanem a daloknál is, amelyek egyenesen együtténeklésre hívnak. Tucatnyi eljátszott szám származik a két stúdiólemezükről, a debütáló „Young For Eternity”-ről és a második, „All Or Nothing” című albumról. Bár az utolsó lemez óta több mint egy év telt el, a trió már új dalokon dolgozik, és ha hinni lehet Lunn szavainak, a harmadik nagylemez a jövő év első felében fog megjelenni. A The Sounds által felhevített közönséget a The Subways slágerei, mint a „Young For Eternity”, a „Shake! Shake!”, az „I Won`t Let You Down”, az „I Wan`t To Hear What You Have Got To Say” és a „Girls And Boys” ismét eksztázisba lökték. A tizenkettes sort az egyetlen és megismételhetetlen „Rock`n`Roll Queen” zárta, amelyet a brit Guy Ritchie használt fel a „Rocknrolla” című filmjében. Néhány sajnálatosan kimaradt dal ellenére („This Is The Club For People Who Hate People”, „Strawberry Blonde”) a lány és a két fiú igazi, sáros rockmulatságot rendezett, olyat, mint az áprilisi, Grácban tartott bulijuk. Csak hát azóta a sikerük még kissé nőtt, hiszen nemrég Londonban a legendás öregek, az AC/DC előtt melegítették a színpadot.

EDITORS: 18.40 – 19.30
2002-ben pottyant a zenei életbe a brit Editors, melynek tagjai Tom Smith énekes, ritmusgitáros és billentyűs, Chris Urbanowicz, aki a szólógitár mellett a szintetizátort is megzabolázza, Russell Leetch basszusgitáros, valamint Ed Lay dobos és ütőhangszeres. Diszkográfiájuk két platinalemezes stúdióalbumot számlál: a 2005-ös debütáló „The Back Room”-ot és annak 2007-es folytatását, az „An End Has A Start”-ot. A harmadik lemez, az „In This Light And On This Evening” megjelenését október közepére jelentették be, a rádióállomásokon pedig már hallható az új, arról az albumról származó első kislemez, a „Papillon”, amely csendben már azt is előrevetíti, hogy ez is egy sikeres Editors-album lesz. Ezt erősítik meg a „Bricks And Mortar”, az „Eat Raw Meat = Blood Drool” és a „The Big Exit” is, amelyeket a FreQuency közönsége tárt karokkal fogadott. Persze nem mehetünk el amellett, hogy a legnagyobb tapsot a régebbi slágereik aratják: a debütáló lemezről a „Munich” és a „Bones”, amely a zenekarnak 2006-ban meghozta az első jelentősebb Mercury-jelölést, valamint a második nagylemezről a „The Racing Rats”, az „An End Has A Start” és a „Smokers Outside The Hospital Door ”. Bár a négyes játékos dalaik ellenére elég statikusnak tűnik, a figyelem nagy részét Smith vonja magára, aki ugrálásával és vonaglásával betölti a színpad java részét, a billentyűk pedig szintén nem úsznak meg egy-egy rúgást, és a koncert végén meglepő módon még mindig épek voltak.

MIA.:  20.00-21.00

Vajon mihez kezdene a Nova Rock vagy a FreQuency festival a Mia. nélkül? Valószínűleg létre sem jönne. Hasonló a helyzet, ha felidézzük a „német punk rock doktorokat”, a Die Ärtzte-t és a leszármazottjukat, a Farin Urlaub Racing Teamet. A Mia.-nak egyszerűen játszania kell. Idén nem voltak a Nova Rock festivalon, tavaly viszont igen. De sebaj! Most itt vannak a FreQuencyn! Először is tisztázzuk, hogy nem az amerikai garázspunkrockerekről, az M.I.A.-ról van szó, hanem a berlini szupersikeres német zenekarról, amelyet Mieze Katz énekesnő és „cica” vezet. Ennek a bandának a fellépése volt az egyetlen pillanat a Race Stage-en, amikor az alternatív rockos hangulat a popos-rockos slágergyártás felé billent. A Mia. ugyan „odacsap” a gitárokra épülő pop rocknak, amelyet Mieze éneke uralkodik. De ez egy minden németkedéstől megszabadult embert a legkisebb mértékben sem tud megmozdítani. A Mia. bajnokok Németországban és Ausztriában. Ez, és semmi több, ez is marad a zenei pályafutásuk során mindvégig. A szövegek logikusan többnyire németek. A zenekarnak kereskedelmi értelemben nagyon jól megy, ezért gondoskodott róla, hogy a színpadot különleges filmvetítéssel szerelje fel, ami a koncert alatt végig ment.  A Mia. lehozta a legnagyobb slágerei többségét, és a repertoárhoz hozzátett néhány újdonságot a legfrissebb stúdióalbumról, a „Wilkommen im Club”-ról (2008). Még a dalok között átöltöző, hiányosan öltözött nyuszi, Mieze sem tudta felébreszteni a halott felismerést, hogy a Mia. olyan zenekar, amelyben szinte semmi egyedi szellem és saját karizma nincs. Amikor németül cincognak a szürke kisegerek. Mérföldekre a nyolcvanas évek egykori német szupercsapatának, a Nenának a karizmájától.  

MANDO DIAO: 21.30-22.30

Mando Diao! Egzotikus gyümölcs új fajtája Madagaszkárról? Nem, nem! Csak az új MTV-hullám svéd kedvencei, a The Beatles kicsit nyihogósabb másolata, megöntözve a garázsrock punkos felélesztésével, a frizurákról nem is beszélve, akik akkor foglalták el a színpadot, amikor az már alaposan megtelt sűrű köddel, amelyen át alig láttad a háttér körvonalait, amelyet hatalmas ponyva borított, rajta a zenekar aktuális stúdiólemezének, a „Give Me Fire”-nek a motívuma. Érdekes, hogy a zenekar a debütáló stúdiólemezről, a „Bring ‘Em In”-ről (2002) a Sheepdog című számmal kezdte a színpadi csatát. Az ötös jó hangulatban volt, hosszas társalgásra most nem sok idő jutott, a zenekar dalt dalra halmozott. A közönségnek nem is számított, hogy ki, mi, hol, miért…. Kiéhezve szívta magába színpadi hőseik energiáját. Említenem sem kell, mennyire fanatikusan vett részt a tömeg a refrének éneklésében. A szemek csak a színpadi szépfiúk mozdulataira szegeződtek. A közönség a Mando Diao fellépése alatt nagyon jól bírta a hideget, amely a egész napos esőtől átázott bőrből keményen belemart a csontokba, én magam pedig átköltöztem a VIP-területre, és inkább messziről figyeltem a koncert folytatását.

A hangzás és maga az előadás magas színvonalú volt, és a zenekar néhány slágerrel, mint a Good Morning, Herr Horst, a TV & Me, az Ochrasy, az If I Don’t Leave Today, I Might Me Here Tomorrow,  alaposan magánál tartotta a közönséget. Főleg a záró részben, amikor a Gloria és különösen a God Knows után a ráadást a legaktuálisabb MTV-s ajánlkozással, a Dance With Somebody-val kezdte ,amelyre a fesztiválozók a helyszínen még a színpadtól több száz méterre lévő helyeken is rázták a fejüket, ami bizonyította, hogy a Mando Diao-val tartott koncertmulatság energiája pont jó. A zenekar a végére még egy ászt húzott elő a kabátujjából, a Long Before Rock’N’ Roll slágert, gyorsan lepakolt a színpadról, és eltűnt az éjszakában. Az eksztatikus osztrák fiatalság csak nehezen nyugodott meg azon, hogy a Mando Diao nem jön többé vissza a színpadra. Ó, ha csak tudná, mi minden volt már ezen a világon a Mando Diao előtt. De mindegy. Fiatalok és szépek, szebbek, mint a The Beatles 45 évvel ezelőtt. És pörögnek az MTV-n. Szuper kis koncert, de erősen a puszta szerződéses kötelezettség benyomását keltette, na meg valami máséit is.

THE PRODIGY: 23.00-00.30

A hírhedt elektropunk trió, a The Prodigy volt a fesztivál legnagyobb neve, így neki jutott a megtiszteltetés, hogy lezárja az eseményt. Én a SKA-P fellépésére koncentráltam, ezért a The Prodigy koncertjét nem sikerült elcsípnem. Szemtanúk szerint többet vártak tőlük, és a csapat elsősorban egy nagy adag rutint, átéletlenséget és azt az érzést hozta, hogy alig várja, hogy eltűnhessen a színfalak mögött. A remek színpadi világítással és fényeffektekkel megfűszerezett koncert elsőre ugyan lenyűgözőnek tűnt, a The Prodigy viszont valahogy nem tudta vagy nem akarta kihozni magából a színpadi maximumot. Elég fakó viszony a közönséghez, és végig visszafogott játék. Az emberek többet vártak, és az egész napos, rémesen rossz időben végigállt várakozás után – a The Prodigy alatt az eső még tovább erősödött – határozottan többet érdemeltek, mint amit a zenekar csupasz robotizmusa nyújtott.

GREEN STAGE

A harmadik napon a Green Stage-en főleg német nyelvű zenekarok játszottak, a headliner Ska-P kivételével. Kár. A szervező láthatóan kénytelen volt spórolni egy-két eurót. A Race Stage felhozatalához képest, amely jóval csengőbb nevekkel büszkélkedhetett, a Green Stage színpada előtt a Ska-P fellépéséig tulajdonképpen nem volt keresnivalód, hacsak nem hiányzott a szlovén Rock Otočec hangulata, és nem akartál alaposan megmártózni a sárban és a gőzölgő bűzben.

MANDY TANKYS: 14.05-14.45

Nincs mese! Össze kellett kapni magunkat, összeszedni magunkat, beindulni. Igen. Igen. A zöld színpad előtt szinte teljesen üres volt a placc. Még fotós sem akadt elég őrült, hogy a szakadó esőben álljon, és a (csak) helyi jelentőségű Mandy Tankys-szel foglalkozzon. Az osztrák punkrockerek, akikből csak úgy árad a dúrhangzatú dallamosság, vidáman kiléptek a színpadra, ahonnan igazi kihalt vidék tárult eléjük. A gyepen elszórtan mozgott néhány „elveszett lélek”, a legelképesztőbb módokon felszerelkezve az eső ellen, úgyhogy az ember nem tudta, a Teletubbies-show-ra figyeljen-e inkább, vagy a Mandy Tankys fellépésére. A zenekar ilyen körülmények között is a maximumot hozta. A srácok szépen játszanak. A punkrock alapjainak szentelt prédikációjukba szép adag dallamosságot szőnek, a riffekre épülő alappal tökéletesen összeegyeztethető módon. Az olyan szám, mint az In League With The Devil, amelyet egyebek mellett hallhattunk, bizonyítja, hogy van a Mandy Tankysben potenciál. A kérdés csak az, hogy valaha kitörnek-e a (puszta) helyi jelentőségükből.

AULETTA: 15.00-15.40

A mainzi németeket persze fütyülnek az angol szövegekre. Logikus, különben még jobban hasonlítanának a hasonló zenekarok tengerére, amelyek a pop rock, a punk és a szelídebb ska-elemek keverékéből építkező organikus hangzáshoz tartják magukat. A zenekar „édesítőszere” a dallamos kompaktság iránti érzék és a nagyon szép, fiús ének, amely tiszta hangon szól, a hangszalagokat tördelő sikoltozás nélkül. A srácok tudnak játszani. Ez nemcsak a ritmusszekció összhangjára igaz, hanem a két gitárra is, amelyek sok helyen tudnak odaillő (bár minimalista) átvezető „kanyart” venni, és ez élénkíti a számok amúgy kiszámítható kompaktságát. Az Auletta nagyon fülbemászó fiatal rockerekből áll, akik a Pöbelei & Poesie, az Ein Engel kein König, a Mein Stadt és a Herz von Herz című számokkal meggyőztek arról, hogy a láthatáron egy olyan zenekar bukkant fel, amely nagy valószínűséggel olyan nyomot hagy majd a német és az osztrák mainstreamben, amelyet nem lehet majd elnézni, pardon, elhallgatni. A zenekar az aktív színpadi játékkal (mozgással) is lekörözte elődjét, a Mandy Tankyst: jóval nagyobb zsák életjelet szabadított a térre.

SEBASTIAN STURM: 16.05-16.45

A német előadó a három fesztiválnap összes fellépője közül egyedüliként tálalt színtiszta reggae-t. Az indonéz gyökerű srác, akinek hatalmas „dreadlockos fejbozótja” van, és tavaly adta ki második önálló stúdiólemezét „One Moment In Peace” címmel, a fellépés előtt némi hangtechnikai nehézséggel küzdött, így pár extra percet kellett várnunk, mire Sebastian a kísérőzenekarával, a Jin Jinnel nekilátott a koncertnek.  Mi a lényeg? A jamaicai „szép beszéd” a versszakok előadásában. 100%-os siker. Az égből zuhogó eső szürkeségében kisütött a nap a színpadon, amely csak úgy duzzadt a pozitív vibrációktól, az optimizmustól, a békébe, a szeretetbe vetett hittől, és attól, hogy az ember átadja magát az élet örömének. A remekül működő zenekar Sebastian karizmatikus alakjával igazán elsőrangú reggae-showt varázsolt, érzéki színpadi kémiával, és szép színfoltot hozott a fesztiválra. Kár, hogy az időjárás tönkretett néhány effektet, amelyek ilyen körülmények között nem érvényesülhettek úgy, ahogy különben a tűző napsütésben tehették volna. Egyszerűen hiányzott a közönség.

POLARKREIS 18: 17.10-17.50

Újabb kereskedelmileg rendkívül sikeres gyerekcsapat: a Németország szászországi részén fekvő Drezdából származó szextett, a Polarkreis 18 örvendeztette meg a zöld színpadon az esőtől átázott közönséget, miközben a második stúdióalbumát, a „The Colour Of Snow” (2009) című lemezt mutatta be. Hogy a jég és a hó rajongóit véletlenül se keverje össze valaki a Snow Patrollal, a Polarkreis 18 fehér Star Trek-overallba öltözött. Zeneileg persze egészen más fából faragottak. Ezek a srácok az alaphangzáshoz bőven adagolnak szintetizátorjátékot, elektronikát, tehát valahogy „függetlenül” és elektronikusan szólnak. Csakhogy a csábító, könnyen megkedvelhető dallamok, a táncos beállítottság, az egészen egyszerű rímek és a vezető énekes neoténikus hangja, amely újfent kötelezően német verseket ad elő, nos, ez olyasmi, ami álmában sem lehet „indie”. A jelenlévő gyerekeket főleg az Allein Allein című slágerrel dobták fel igazán. Kissé más fajta zenekarról van szó, amely bizonyos mértékig még érdekes is volt. Más oldalról viszont nem volt nehéz érezni, hogy gyorsan olvadó cukorból épült, és főleg a srácok „nőies” éneke, a nőies megjelenés és az alvajáró-járásra emlékeztető androgün mozdulatok sokakat elriasztanak!

MONO & NIKITAMAN: 18.35-19.10

Egy nem német, mint én, a zöld színpad előtt sem tért magához a döbbenetből. A Marsról érkezett neoténikus lárvák, a Polarkreis 18 után, akik valószínűleg még most is a tejfogaikat hullajtják, az első szemérmi szőrszálakkal ismerkednek, semmiképp sem akarnak mutálódni, és akik előtt a színpad alatt szinte füstölt az őrjöngéstől – mondjuk inkább úgy, hogy a sár az ég felé fröccsent –, a közönség semmiképp sem nyugodott meg még azután sem, hogy színpadra lépett a férfi–női duó a végtelenül ostobán kitalált Mono&Nikitaman névvel. A duó lényegét tekintve a főszereplők Monika Jaksch és Nick Tilstra. A német mainstream nyilvánvalóan elég erős ahhoz, hogy hermetikusan bezárkózzon önmagába, önmagát generálja, és gazdagon megélnek belőle az előadók, köztük ez a duó is. A dobok alapjához társított samplerezett alapritmusok, a szintetizátorok fonákul kunkorodó hangjai és Tilstra rapszerűen zajos skandálásának kombinálása, amelyhez a refrénekben felváltva csatlakozik Monika „gyengédebb” hangocskája, láthatóan az egyes számú divatőrület a bamba, zavarodott és pelyhes osztrákok körében is. A táncritmusok, a színpadi jelenlét sok tornával, de nagyon kevés dallammal és organikussággal elég volt az általános lelkesedési hullámhoz a következő 40 percre. Jajj, vajon mi következik még?

THOMAS D: 19.55-20.35

Az előző bekezdés nagy részét a következő előadó is megerősíti. Azzal a különbséggel, hogy a német rapper, Thomas D, akit a Fantastisches Vier hiphoposaként ismerünk, valamivel földhözragadtabbá tette a színpadot a kísérőcsapatával, amelyben fúvósok és női kísérőénekesek is voltak. Táncritmusok, de a színpadon minden összehangoltan, lelkesen, szilárd fókusszal működik. Az egész Thomas körül forog, aki a buli első számú generátora, és a közönség az ujjai köré van csavarva. Abszolút német szövegek. Akik az első napon a Peter Fox alatt begyulladtak, azok ennél a fellépésnél is találhattak egy kis hasonló energetikai vibrációt, bár sokkal-sokkal kevesebb színpadi pompával.

CULCHA CANDELA: 21.25-22.25

A hat vezető énekessel és a háttérben gombokat tekergető DJ-vel fellépő formáció koncertje volt a pont az „i”-n a német mainstream sétáján az idei FreQuency zöld színpadán, amely ténylegesen súlyos gyulladásokat hagyhatott a hallószervekben, hogy az agy asszociációs kérgének gyulladását ne is említsem. A FreQuency zöme ez idő alatt egyébként a svéd nu-„beatles”-rock szépfiúk, a Mando Diao fellépését követte a Race Stage-en, ami a Culcha Candela koncertjét mégsem gyengítette, hiszen igazi színpadi cókmókot hurcoltak magukkal egy nagy monitorral, amely az egyes számok pointjait karikírozta, élükön a Schöne neue Welttel. Tánc, tánc, tánc. Mulatság, buli. Háromnyelvű szövegek németül, spanyolul és angolul. Hiphopozás és latin ritmusok keveréke. A hat énekes kidolgozott színpadi játéka végleg kasztrálta a zöld színpadot, és megfosztotta minden rockos lüktetéstől.

SKA-P: 23.00-00.20

A rendkívül népszerű, Madridból érkezett spanyol ska rock punkok, a SKA-P végre felmelegítették az átázottságtól csöpögő zöld színpadot. A SKA-P, amelyet a színpadon a zenekar elpusztíthatatlan alapítója, a gitáros-énekes PulPul vezényel, attól a pillanattól kezdve szétszóródott a színpadon, hogy elfoglalta, mégpedig fékek nélkül. Végre egy zenekar hosszabb múlttal és rendkívül átható karizmával. És nemcsak ennyi. Érezni lehetett, hogy a tagok a színpadon „teljesen benne vannak a dologban”, és nincs olyan tényező, amely bármire meggyőzhetné őket, ami eltántoríthatná őket a SKA-P zenébe vetett mély hitüktől. A SKA-P dinamikusan energikus fellépését főleg a mókás Pipi szította, akit még mindig „díszít” a jellegzetes frizurája. Pipit a 2007-es FreQuency fesztiválon már láthattuk, amikor az anyazenekarával, a The Locosszal lépett fel – az is az akkori fesztivál egyik kellemesebb meglepetése volt. Az első csínyt a pasas már a harmadik számnál, a Romero El Maderónál bevetette, amikor különleges egységek tagjának öltözött, sisakkal és plexiüveg pajzzsal, és gumibottal terrorizálta a zenekar egyik statisztáját a színpadon. A zenekar tavaly adta ki legutóbbi stúdióalbumát, a „Lágrimas y Gozos” (2008) című lemezt, és a nyitószámmal, a Ni Fu Ni Fa-val ezt a fellépésen is megerősítette. A SKA-P nem pusztán provokátorok, akik ujjal mutogatnak mindazokra, akik igazságtalanságot követtek el a kisemberrel szemben, hanem óriási adag őszinte és szikrázó humorérzékkel rendelkeznek, és állandóan körüllengi őket a jellegzetes bolondos, hedonista hangulat. És ezekben a pillanatokban, amikor a legnagyobb svindliket durrogtatják a színpadon a tipikus SKA-P-s színházi móka keretében, érezhető, hogy mögötte mély szomorúság és vágyakozás is megbújik.  

A zenekar tényleg meg sem állt, és ezzel a hozzáállással elfújta, majd felsöpörte az utolsó fesztiválnap zöld színpadának teljes konkurenciáját. A játékuk fanatikus, remekül összeszokott, és hihetetlen összhangban működik. Nem is beszélve az őrült közönségről, amely ruhadarabot ruhadarab után vesztegetett el, miután a SKA-P energiája jócskán kiütötte belőle a lélekjelenlétet. Egy óra és 20 perc nagyon kevés, pedig ennyi idő jutott a pokoli spanyolokkal való együttlétre. A forró vérmérséklet a zöld színpad főszereplőjeként valóban vakítóan ragyogó sugarat lövellt a színpadra és a nézők közé. Sokan voltak köztük olyanok, akiknek a SKA-P jelentette a fesztivál fő attrakcióját, és ők kapták a legtöbb valódi energiát, amit egy fellépő a színpadról adhat, és amiért tulajdonképpen minden egyes koncertre elmész. A SKA-P volt a harmadik nap csúcspontja, függetlenül attól, hogy a fesztivál legnagyobb neve a The Prodigy volt!

szöveg: Lea Lesar (The Sounds, The Subways, Editors)

szöveg: Aleš Podbrežnik (Port O’Brien, Mia., Mando Diao, The Prodigy, Mandy Tankys, Auletta, Sebastian Sturm, Polarkreis 18, Mono&Nikitaman, Thomas D, Culcha Candela, SKA-P)

fotók: Aleš Podbrežnik

Setlista

RACE STAGE: Port O’Brien The Sounds The Subways Editors Mia. Mando Diao The Prodigy GREEN STAGE: Mandy Tankys Auletta Sebastian Sturm Polarkreis 18 Mono & Nikitaman Thomas D Culcha Candela Ska-P THE SOUNDS setlista: 1. Tony the Beat 2. 4 Songs & A Fight 3. Painted by Numbers 4. Ego 5. Dorchester Hotel 6. No One Sleeps When I’m Awake 7. Hope You’re Happy Now THE SUBWAYS setlista: 1. Kalifornia 2. Young for eternity 3. Obsession 4. Oh yeah 5. Alright 6. Shake! Shake! 7. I won’t let you down 8. I want to hear what you have got to say 9. Turn around 10. With you 11. Girls and boys 12. Rock’n’Roll queen EDITORS setlista: 1. Bricks And Mortar 2. The Racing Rats 3. An End Has A Start 4. Eat Raw Meat = Blood Drool 5. Munich 6. Bones 7. The Big Exit 8. Smokers Outside The Hospital Door 9. Papillon MIA. setlista: 1. Hungriges Herz 2. Sonne 3. Zirkus 4. Kill for you 5. Verrückt 6. Mein Freund 7. Kapitän 8. Mausen 9. Tanz der Moleküle 10. Du MANDO DIAO setlista: 1. Sheepdog 2. You Got Nothing On Me 3. Mean Street 4. Good Morning, Herr Horst 5. Give Me Fire 6. Ochrasy 7. If I Don’t Live Today, Then I Might Be Here Tomorrow 8. Down In The Past 9. TV And Me 10. Gloria 11. God Knows —ráadás— 12. Dance with Somebody 13. Long Before Rock’N’Roll SKA-P setlista: 1. Ni Fu Ni Fa 2. Niño Soldado 3. Romero El Madero 4. Mestizaje 5. Tío Sam 6. Welcome To Hell 7. El Gato López 8. Crimen Sollicitationis 9. Cannabis 10. El Libertador 11. Kasposos 12. Intifada 13. A la Mierda —ráadás— 14. Mis Colegas 15. El Vals del Obrero THE PRODIGY setlista: 1. World’s on Fire 2. Breathe 3. Omen 5. Their Law 6. Poison 7. Warrior’s Dance 8. Firestarter 9. Run With The Wolves 10. Voodoo People 11. Invaders Must Die 12. Smack My Bitch Up 13. Take Me To The Hospital 14. Out Of Space 15. Stand Up

Képgaléria