Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Stadio Friuli / Udine / Olaszország
A koncert dátuma: 2009. július 23.
Látogatók száma: 40
Jegyár: 57,50€ (parter, a koncert napján)
2006 után, amikor Bruce „The Boss” Springsteen a „The Seeger Sessions” turné állomásaként először járt Udinében – abban az olaszországi városban, amelyet mi, szlovének Videmként is ismerünk, és amely Szlovéniától kellemesen közel van, hiszen egy koncertért hétköznap is simán átautózunk –, idén az E-Street Banddel is betért hozzánk. A „Magic” (2007) albummal – RockLine-recenzió ITT, Bruce megőrizte a saját hangzás hagyományát, amely egykor a (pop)rock nagy ikonjává tette. A művészi mesterség iránti, nagyon is „kreatívan feltüzelt” hangulatához ezután is hű maradt. Ha ihletett vagy, a legjobb, ha hagyod, hogy a zsenid minél többet alkosson. Nem telt hát el másfél év sem, és megkaptuk a „Magic” követőjét, a „Working On A Dream” (2009) című lemezt – RockLine-recenzió ITT. Ezt is turné követte, de az előző kettőnél valamivel több európai koncerttel, és – ahogy említettem – az udinei „megváltó” megállóval.
Az udinei koncert, amelyről már jó ideje a dátum, 2009. július 23. előtt azt beszélték, hogy teltház lesz, valójában nem lett az. Úgy fél hat körül (17 óra 30 perc) a Friuli stadion parkolójának területét és magát a stadion közvetlen bejárati zónáját (az északi bejáratokról beszélek) gyorséttermi bódék, a Springsteen-pólók hagyományosan „ízléstelen” hamisítványai (úgy látszik, ezen a bolygón nem csak az olaszok nem restellik megvenni őket), jegyszerzők, rendfenntartók és persze a stadionba özönlő Springsteen-rajongók tarka serege lepte el. Hiába állították magabiztosan egyes források, hogy elfogyott minden jegy, a koncert napján is lehetett még belépőt venni. Parterre is (57,50€ – kicsit „szerény” ár).
A parterot felosztották: a színpadtól számított kb. 35 méteres sávot lekerítették. Oda csak a különleges sárga és zöld karszalagos látogatók léphettek be. Szerencsések. Hogy az esti hangulatot átjárja majd a tömeg eufóriája, azt egyes látogatók viselkedése is előre jelezte: csak úgy elheveredtek a gyepen, és féltékenyen őrizték a fenekük alatti kis füves foltot. „Hullákkal behintett mező.” Aztán megjelenik köztük két szlovén, és már mindenki nyög, hogy semmit sem lát, engedjük őket előre, mert ők olyan „istenverte” alacsonyak (vagy mi vagyunk olyan „istenverte” magasak). Hehehe. Sajnos nem mindenki örökölt olyan jó géneket, mint a szlovének. Jó, a viccet félretéve, irány a színpad, a mi derék Bossunkhoz!
Állva, mozdulatlanul végigtoltam a teljes három órát a gyepen, a testek halmában. Ezalatt az ostromlott parter mellett a lelátók is megteltek. Aztán megtörténik. Teljes sötétségben bevonul a színpadra a két billentyűs, de csak harmonikával. Charles Giordano és Roy Bittan belekezd Morricone Volt egyszer egy Vadnyugat című filmzenéjének felvezetésébe, miközben egymás után vonulnak fel a színpadra az E-Street Band többi tagjai is: Clarence Clemons (fúvósok, ütősök, vokál), Nils Lofgren (gitár), Garry Tallent (basszusgitár), Suzie Tyrell (hegedű, akusztikus gitár, vokál), Steven Van Zandt (gitár), Max Weinberg (dob), Cindy Mizelle (vokál), Curtis King (vokál), hogy elfoglalják a helyüket. Utolsóként őexcellenciája, Bruce „The Boss” Springsteen (ének, gitár). Az együttes már az elején meglepetést okoz: a turné során először játssza el a Sherry Darlinget („The River”, 1980). A stadion felforr, és egyként tör ki, amint a dal refrénje megérkezik. A színpad szinte a gyep teljes szélességében húzódott, legalább 30 méter magas volt, és a főszínpad előtt, ahol Bruce a csapattal az este nagy részét töltötte, még egy hosszabb kiegészítő színpadot is felállítottak, amely az első sor teljes hosszában végigfutott. Hogy az energiaáramlást a zenekar és a közönség között semmi ne akadályozza, az összes „hivatalosan akkreditált fotóst” a köztes sávba terelték, amely a színpad alatti „karszalagos szerencséseket” választotta el a parter többi részétől.
Bruce már az első dal alatt felrohant a lépcsőn az előszínpadra, és kezet fogott a lelkes közönséggel. Balra és jobbra egy-egy magas kivetítő, hátul, a színpad és a zenekar mögött pedig egy óriási kivetítő, amely az idő nagy részében a közönség felé fordult. Az első három dal – Sherry Darling, Badlands és Hungry Heart – után, amikor Bruce bejelentette féktelen rohamát, a stadion már együtt robbant vele.
A felforrósodott kezdet után eljött az ideje, hogy kicsit lecsillapodjon a helyzet. A háttérben megjelenik egy panoráma egy óriási kaktusszal („joshua tree”), Utah magányos szikláival és a préri látványával, a csapat pedig a „Working On A Dream” album bemutatásával folytatja az Outlaw Pete-tel. A dal, hiába újabb keletű, remekül megfogta a közönséget, amely bizonyította, hogy a sorai nagyon is ismerősek neki. Az este intenzitása rögtön utána újra feljebb ugrott a feszes Darlington Countyval és a stadion egyhangú „Sha-la-la-la-jaival”, amelyekkel Springsteen csapatát támogatták! Egyszóval: az udinei szenvedély tüze megállíthatatlanul szökött a csúcs felé.
Bruce Springsteen figurának hihetetlen. Nemcsak rendkívüli karizmával és bájjal rendelkezik. Jogosan érdemelte ki a „Boss” nevet. Kiváló parancsnok, árad belőle az energia és az életszeretet, amit önzetlenül osztott meg két és háromnegyed órán át a stadion összes megőrült fejével. A számok gyakorlatilag szünet nélkül követték egymást. Amikor befejeztek egyet, Bruce a mikrofonhoz állt, a zenekar felé fordult, hogy ellenőrizze, a csapat többi tagja is vele van-e, majd a magasba emelt Telecasterrel intett, jelezve, hogy „startol” a következő dal. Springsteen valóban maximálisan „fel volt tüzelve”. Valamennyit hozzátesz a színpad bőséges megvilágítása (további négy fényes, akik mind a maguk kis kosarában ültek a színpad fölött, és reflektorcsóvákkal vadászták a rajta rohangáló zenekari tagokat), mégis Bruce Springsteen – „a kis nagy ember” – kilőtte magából az energiamaximumát. A Bossról szó szerint ömlött a veríték. Minden dal előtt a technikusa vadonatúj, száraz Telecastert hozott neki, amelyet ő gyorsan magára vett, és szó szerint megfürdetett a saját verejtékében. A Boss 60 évesen – két hónap híján – úgy rohangál, mint egy rügyező ifjú, akit szétfeszít a vérében felgyülemlett tesztoszteron. Alacsonyabb termet, kidagadó felsőkarizmok, kötelező farmer, testhez simuló mellény, „western” csizma, magasra lendülő jobb kéz az akkordok csapkodása közben, mintha a legádázabb gitáros „shredder” lenne. Miközben az E-Street Band szilárdan tartja a hátteret, amely semmiképp sem tudja megtagadni a főnökét a kíséretben, ő féktelenül szaladgál az alacsonyabb színpadon, szüntelenül kezet fog a lángoló rajongókkal, értük játszik gitáron, közvetlenül az első sor mellett állva, tulajdonképpen az emberek között. Egy ponton le is lép a színpadról, hogy a biztonságiak nagy része üldözze. A rajongók lelkesen kapaszkodnak a lábába, a térdébe és mindenbe, ami a kezük ügyébe kerül. Az energia rendkívüli, és semmi sem állítja meg. Szeretet a levegőben. Ennél hitelesebb nem is lehet. Szenvedély minden határon túl. Lehet-e egyáltalán bármi szebb és természetesebb a zene varázsánál?
Eszembe jut a kérdés, miért is volna az olasz közönség éppen ennyire odáig a Bossért? Általában a Boss „kis szerénysége” miatt lett nagy, amit sugároz. Csak egy „munkás az utcáról”, akinek meg kell küzdenie a túlélésért. Az utca hangja, a dac hangja, a jobb holnap iránti kiapadhatatlan vágy hangja, és olyan hang, amely akkor is bátorít, amikor teljesen padlón vagy. Szerény természetességével, hamisítatlan viselkedésével könnyedén áthidalja a rocksztár és az átlagember közötti szakadékot, amit ezen az estén az udinei olasz tömeg is könnyedén megérzett. Ezt persze nem lehet közvetlenül összehasonlítani, de egy pillanatra visszarántott ugyanabba a stadionba, 2008. szeptember 12-re, amikor itt, szintén teltházas Friuli-stadion előtt adta koncertjét Vasco Rossi (RockLine-beszámoló ITT). Ő afféle jóságos olasz utcai bácsi, aki egy hajszálat sem görbítene meg senkinek, mégis folyton valami igazságtalanság éri. Az olaszországi koncerttömeg ingerekre adott reakcióinak pszichológiáját találgatva ez a szellemes párhuzam a Boss és Rossi között talán nem is olyan helytelen vagy megalapozatlan.
Springsteen a megközelíthetőség definíciójával, saját egyedi jelenlétének energiáját gondtalanul megosztva néhány további gesztussal is feltüzelte ezt az egyedülálló udinei élményt. Az első akkor történt, amikor a Waiting On A Sunny Day közben odanyújtotta a mikrofont egy kisgyereknek, aki valószínűleg alig tanult meg járni, mégis sikerült helyesen elkapnia a dalcím két szavát, és a tömeg általános, óriási lelkesedése közepette bele is „makogta” a mikrofonba. A második (ünnepélyes) pillanat a kötelező ráadásban, a Dancing In The Dark alatt történt, amikor a Boss felhúzott a színpadra egy „megbűvölt” olasz nőt, pár ütemre megforgatta, az ölébe vette, majd óvatosan visszatette a tömegbe (természetesen közben nem felejtett el búcsúcsókot adni neki és az eredeti gitárpengetőjét sem).
Szokás szerint a Boss koncertjei külön történetek. Mindegyik. Ez a megtiszteltetés az udinei koncertnek is jutott. A pódium előtt kartontáblák lengtek, amelyekre Springsteen egyes dalainak címét írták. Bruce szedegette őket, a sok limlom között még egy házilag készített bábura, „mini önmagára” is rábukkant. A koncert éppen az aranyközépúton billent át. A Summertime Blues, a Be True és a Streets Of Fire hármasa a nép egyértelmű szava volt: ezeket a zenekar a turné korábbi koncertjein még nem játszotta, és ettől is különleges ez az udinei est. Egy rövid szünetben Springsteen megmutatja az E-Street Band minden tagjának, mi áll a táblán. Amikor biztos benne, hogy mindenki értette, újra int, és a zenekar belecsap a Summertime Blues, a Be True és a Streets Of Fire sorozatába. Ez a hű közönségnek szóló köszönet igazi jele, annak a közönségnek, amely Bruce Springsteen nevét a legnagyobb rockelőadók közé emelte. Tulajdonképpen nincs olyan dal, amely megjelent Bruce Springsteen stúdióalbumán, és az E-Street Band ne tudná élőben is eljátszani. Kevés nagy előadó meri ezt ma csinálni turnékon. Általában minden koncerten pontosan ugyanazt a repertoárt kínálják, így elkerülik a lehetséges gúnyt arra az esetre, ha elhasalnának és „elrontanák”. Springsteen a csapatával valóban nem fél ilyesmitől, és erre egyáltalán nem is lát okot.
Az E-Street Band kiérlelt, remekül összeszokott csapata Boss hű zenészeinek, akik nem tudják megtagadni önmagukat. Rendkívüli a kíséret íze, amelyet a két billentyűs épít (Bittan a Hammondról is gondoskodik, Giordano az igazi „fehér” klasszikus zongoráról), a harmonizált párbajok a gitár és a szaxofon, vagy a hegedű és Nils Lofgren lap steel pedálgitárja között, vagy mindhárom szereplő egyszerre (Outlaw Pete), mind a Springsteen-féle zenei kultúra védjegyét kínálják, mindezen túl pedig remekül működik a többrétegű háttérvokál váza, amely Springsteen alapvetően („többé-kevésbé adagolt”) érdes hangját öleli körül.
Springsteen kiváló formában van. A hangja nem hagyja cserben. Akkor sem, amikor jön az este egy újabb nagy meglepetése. A Born In The U.S.A. következik, amelyet a zenekar ezen a turnén szintén még nem játszott élőben. Minden bizonnyal a Glory Days esett áldozatul a setlistről az ő rovására. Springsteen ekkor mindenkinek megmutatott egy új kartontáblát, rajta egy amerikai zászlóba burkolt babakocsival, amelyből a Boss feje kukucskál ki. Bruce hozzátett egy megjegyzést is, miközben a karikatúrájára mutatott: „Maybe Boss, maybe Boss,..!” Nevetés a stadionban.
Annak ellenére, hogy a koncert túllépett a két órán, Springsteen félelem nélkül a Born In The U.S.A.-val nyitotta a ráadást, és fenomenálisan elénekelte. Mint az albumon. Teljes hevülettel, érdes torokból, teljes erővel. Már a Born To Run alatti őrjöngés is az este különleges pontja volt, önmagában csúcspont, ahol a stadion végleg elvesztette a fejét, és ez a varázs egy pillanatra sem lankadt a továbbiakban sem, amikor a zenekar a kötelező ráadást játszotta. Az American Land ezért nagyon is jólesett, amikor a zenekar higgadtabb stílusban, hagyományos country-kifejezésmóddal fogott bele. Különösebb szünet azonban nem volt, mert jön még egy remek sláger a „Born In The U.S.A.” albumról, a Bobby Jean, amely ébren tartja a stadiont még azután is, hogy Springsteen a már említett Dancing In The Dark alatt a táncosnővel forog a színpadon. A zenekar a Twist And Shout (eredetileg The Beatles) érdekes feldolgozásával zárja diadalmasan a koncertet. Egy La Bamba-szerű lassított ritmusban kezdik el játszani (egy darabját később bele is szövik az előadásba), csak éppen itt a Hammond-orgona viszi a prímet. Ennek a számnak csak nem akart és nem akart vége lenni. A vége felé Springsteen színpadiasan leroskad a mikrofon mellett a földre, és elküldi Steven Van Zandt gitárost egyenesen a közönséghez, hogy ragadjon ki belőle egy „Grandpa’s Gone Down” feliratú táblát (ez Springsteen egyik régebbi dala, amely 1971-ben született), ami megmagyarázta volna a sztár aktuális színpadi állapotát: így akarta elmagyarázni a közönségnek, hogy a vele töltött időnk sajnos a végéhez közeledik. A Boss még egyszer feláll, jelet ad a zenekarnak, és eljátszanak még egy kört a refrénnel együtt. Ezt úgy teszik, hogy a dobos Max és a szaxofonos Clarence kivételével mindenki megjelenik az (elő)színpadon, közvetlenül az első sor mellett, ahol így teljes intenzitással ér véget a koncert.
Springsteen a nagyságát a győztes csapat „szelektoraként” is megmutatta, amikor az E-Street Band minden tagjának kezet szorított, és megköszönte a fellépést, ahogy elhagyták a színpadot. Clarence előtt még meg is hajolt. Springsteen távozott a színpadról utolsóként.
Mit mondjak a végére? Rendkívüli varázslat, rendkívüli pillanat, felejthetetlen pillanat, amely mindenben kielégíti a zenerajongót. A maga módján, teljesen egyedülállóan. Megvan az ára, megvan az értéke, de valóban, valóban nagyon sokat ad. Olyat is, amit pénzzel nem lehet megmérni. Springsteen Udinében az életszeretetét óriási szeretettel töltötte meg, a közönség és a kísérőzenekar iránti nagy tisztelet jeleként. Ez pedig önzetlenül áramlott vissza ellenkező irányban. Leginkább az volt elképesztő, mennyi energia lakik ma is a Bossban a színpadon. A maratoni koncert ellenére egy pillanatig sem éreztem, hogy sietne le a színpadról. Játszhatott volna és játszhatott volna és játszhatott volna… Olyan esemény volt ez, amely különleges nyomot hagyott, és után még azt is megsúgtam magamnak, hogy egy ideig egyetlen koncertre sem megyek, mert az érzések, amelyek három nappal a koncert után is átjárnak, kivételesek és megfizethetetlenek. Köszönet a zenei örökkévalóság és mulandatlanság varázsának.
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista
01. Sherry Darling 02. Badlands 03. Hungry Heart 04. Outlaw Pete 05. Darlington County 06. Something In The Night 07. Working On A Dream 08. Murder Incorporated 09. Johnny 99 10. No Surrender 11. Summertime Blues 12. Be True 13. Streets of Fire 14. My Love Will Not Let You Down 15. Waiting On A Sunny Day 16. The Promised Land 17. American Skin (41 Shots) 18. Lonesome Day 19. The Rising 20. Born To Run —ráadás— 21. Born In The USA 22. American Land 23. Bobby Jean 24. Dancing In The Dark 25. Twist & Shout (incl. La Bamba)
Képgaléria
