Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Goblin
Kiadó: Import
Megjelenés: 2015
Játékidő: 43:41
Pontszám: 4.5/5
A kultikus olasz szimfonikus progrockerek, a Goblin, akik a „Roller” (1976) című prog-remekművel, valamint a „Profondo Rosso” (1975) és a „Suspiria” (1977) horrorfilmek zenéjével váltak világhírűvé, új albummal tértek vissza „Four of a Kind” címmel. Ez bizonyosan nem kis meglepetés mindazoknak, akik a sok hullámvölgy, az ingatag felállások és a Goblin néven működő különféle bandákra szakadás miatt némán már le is írták őket. Jelenleg négy Goblin-frakció létezik: a „fő” Goblin Massimo Morante gitáros vezetésével, a Goblin Rebirth, a Claudio Simonetti’s Goblin és a Cherry Five.
Idén a két legaktívabb verzió a Morante és a billentyűs Maurizio Guarini vezette „fő” Goblin, amely a „Four of a Kind” új zenéjével lepett meg minket, valamint a Goblin Rebirth, ahol Fabio Pignatelli basszusgitáros és Agostino Marangolo dobos viszi a prímet (mindketten tagjai a Morante-féle Goblinnak is). Utóbbiak nemrég vették fel a „Goblin Rebirth” albumot, amelyet két éve jelentettek be és rögzítettek, de csak idén látott napvilágot.
2015-öt úgy tűnik, mindkét új Goblin-teljesítmény meghatározza majd, ami megörvendeztet mindenkit, aki nosztalgiát érez a minőségi olasz szimfonikus progrock iránt a sötétebb, ambientes bélyeggel. A Goblin a „Four of a Kind” minden egyes pillanatában bizonyítja, hogy nem veszítette el szerelmét a komor és hátborzongató atmoszféra iránt, amely áthatja a szimfonikusan megszerkesztett instrumentális szerzeményeket klasszikus ritmikai finomságokkal, és amelyeken az olasz prog-hagyomány minden rajongója jól szórakozik majd.
A manapság gyakran figyelmen kívül hagyott zenekar, amely leginkább a kultikus olasz rendező, Dario Argento irányítása alatt készült horrorfilmek zenéjéről ismert, 2006 óta, amikor megjelent a „Back to the Goblin 2005”, most először döntött úgy, hogy olyan lemezt vesz fel, amely a ragyogó szimfonikus progrock „Roller”-hagyományából merít, tehát nem kísérő filmzenéről van szó, mint ahogy az pályájuk nagy részére jellemző. A „Roller”-t felvevő felállásból a „Four of a Kind”-on csak a billentyűs mester, Claudio Simonetti hiányzik, így nem is meglepő, hogy a két album között számos hangzásbeli rokonságot hallani.
A pokol kapui már a kataklizmikus „Uneven Times”-ban szélesre tárulnak, ahol dühödt gitárágyúzás, megvastagított basszusvonalak és titokzatosan szóló mini moogos futamok uralkodnak. Egyes hangzásrészletek, ahol drámai módon folynak egymásba a gitárfrázisok és a billentyűs függönyök, kissé a King Crimsont idézik, ami a hetvenes években is jellemző volt a Goblinra. A tekintélyt parancsoló hangulatot tovább fokozza Antonio Marangolo vendégként játszott szellemes szaxofon-improvizációja. A hátborzongató atmoszféra a fantazmagorikus „In The Name of Goblin”-ban is folytatódik, ahol Moranti különösen a melankolikus variációkkal remekel, miközben a titokzatos és gonosz hangulatot főként Guarini szerteágazó billentyűs textúrái szítják.
A „Mousse Roll” még színesebb és szokatlanabb kísérlet, ahol egyes billentyűs effektek a félelmetes hangulat szövése közben sírásra, illetve gyászos vokális harmóniákra emlékeztetnek, pedig az egész album instrumentális. A „Bon Ton” némileg elektronikusabb színezetű szintetizátor-textúrákat és dühödt basszusvonalakat tartalmaz, amelyek az okosan időzített dobátmenetekkel együtt jazz fusion alapú ritmikai kombinatorikát hoznak létre, az epikus gitárfutamok pedig igazi csemegét jelentenek minden prog-gurmenek és a gitárhősök rajongóinak. A „Kingdom”, ahol gyászos szintetizátorhangok és kifejezetten melankolikus gitárvariációk dominálnak, szinte ikonoklasztikus motívumot hordoz, amely kész filmes horrorba kívánkozik. A „Dark Blue(s)”, ahogy a címe is jelzi, buja blues-improvizációt tartalmaz gitáron és masszív hammondorgona-rétegeket, miközben Moranti szólózása ezúttal erősen emlékeztet David Gilmourra (Pink Floyd) vagy Andy Latimerre (Camel).
A „Love & Hate” ismét a klasszikus King Crimsont juttatja eszünkbe, ahol az ilyen érzet kialakításában fontos szerepet játszanak a mellotronfüggönyök, a matematikai pontossággal időzített ritmusváltások és az egyes gitárvariációk, míg némelyik pasztorális futam kissé a klasszikus Genesist idézi. A komor nyitány után tiszta éteri-romantikus-nosztalgikus hangulat uralkodik el, ahol a nirvána garantált minden prog-rajongónak. A záró diadal a fenomenális „008”, amely mindazokat a baljós Goblin-elemeket tartalmazza, amelyeknek köszönhetően az olasz sötétség-mesterek már a hetvenes években kultikus státuszt vívtak ki. A titokzatos és feszült hangulatban, amelyben könnyű elképzelni, ahogy az élő halottak kikelnek a sírjukból, és „éjszakai vadászatra” indulnak, fokozatosan erősödnek a harcias gitárfutamok, a megtört ritmusok és a szellemes billentyűs harmóniák, számos igen érdekes szólókitéréssel.
A „Four of a Kind” klasszikus Goblin-album, amely megőrzi és folytatja a remek „Roller”-örökséget, ezért már most nyugodt szívvel a zenekar terjedelmes és viharos pályafutásának csúcspontjai közé sorolható. Nem kevesebb mint nyolc évet kellett várni az új Goblin-produkcióra, és a túl hosszú várakozás a végén több mint kifizetődött, így hallgatás közben mindenki kellemesen meglepődik és nagyon elégedett lesz, aki az idei új kiadványok között hiányolta a régi progrock iskola nagyszerűségét Olaszországból. A Goblin tehát ennyi év után is megrögzött, kompromisszumot nem ismerő sírásó, a goblinkirály és a goblinkirálynő esküdt alattvalója marad.
Felállás
Massimo Morante – elektromos és akusztikus gitár, bouzouki
Fabio Pignatelli – basszusgitár, billentyűs hangszerek
Maurizio Guarini – billentyűs hangszerek
Agostino Marangolo – dobok, billentyűs hangszerek
VENDÉGZENÉSZ:
Antonio Marangolo – szaxofon (1)
Produkció
Goblin
Számlista
1. Uneven Times (7:32)
2. In the Name of Goblin (4:48)
3. Mousse Roll (5:07)
4. Bon Ton (4:38)
5. Kingdom (5:37)
6. Dark Blue(s) (5:05)
7. Love & Hate (5:30)
8. 008 (5:24)
