Előadó: Locanda Delle Fate
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1977
A Locanda delle Fate egyike azoknak az olasz zenekaroknak, amelyeket csupán egyetlen albumról ismerünk. A hetvenes években Olaszországban rengeteg ilyen banda működött, de nem sokan jegyezhettek olyan gyöngyszemet, amely még ma is rendkívül népszerű az olasz szimfonikus rock rajongói körében.
A Locanda első albumát 1977-ben adta ki. Ezzel az egyik utolsó remekművet hozták létre Olaszországban a hetvenes években. Kicsit későn érkeztek a szcénába ahhoz, hogy igazán népszerűek lehessenek, de kivételes dallamosságuknak köszönhetően mégis sikerült szerződést kötniük egy nagy kiadóval. Az akkoriban alkotó olasz progresszív zenekarok többségének nem jutott ez a szerencse. Több mint húsz évvel később a zenekar fő szerzői (Vevey, Gaviglia és Conte) újra összeálltak, és új albumot vettek fel, ez azonban a régi énekes, Leonardo Sasso nélkül és a változatosság hiánya miatt nem lett olyan jó.
A lemez az egyetlen instrumentális számmal indul. A bevezető zongorán szól nagyon hatásosan, aztán lassan becsatlakoznak a többi hangszerek is. Kiemelkednek a Hammond-orgonás és gitáros részek is. Mindenképp a lemez egyik legjobb kompozíciója, ami nagyon sokat mond, ha belegondolsz, milyen kiváló ez az album, és mennyire fontos Leonardo Sasso a zenekar hangzásában.
A címadó szám egyszerűen hihetetlen. Finom zongorával indul, aztán csatlakozik a szintetizátor. A dal igazán akkor kezd lélegezni, amikor Leonardo Sasso rázendít szenvedélyes, melankolikus hangján. Már attól is végigfut a hátamon a hideg, ha csak Sasso énekdallamaira gondolok. A szám több, kitűnően összekapcsolt szakaszon megy át, a végén pedig visszatér a bevezető.
A „Profumo” című számban megint csodálhatjuk Sasso képességeit. Újabb érdekes kompozíció gyönyörű billentyűkkel; talán csak a végén az a rész húzódik kissé el, ahol a szintetizátor dominál, de a dallam annyira kellemes, hogy ez alig tűnik fel.
A „Cercando” újabb közös munkája a két gitárosnak, akik néhány remek gitárszólammal járulnak hozzá, de szokás szerint a billentyűsöknek engedik át az elsőbbséget.
A „Sogno di Estunno” megint tele van csodálatos zongorarészekkel. A zongora olykor a fuvolával játszik el néhány kivételes duettet.
A „Non Chiudere” szövegét ismét a két gitáros írta, és ez az egyetlen dal, amelyben a gitárok vannak előtérben (valójában ezúttal csak gitárokat és fuvolát hallunk). A szám problémája, hogy hiányzik belőle Leonardo Sasso. Gaviglia és Vevey jó énekes, de nem ehhez a fajta zenéhez. Mintha Geddy Lee-t hallgatnád héliumon.
A végére pedig újabb remekmű következik. A „Vendesi Saggezza” szerkezetét tekintve hasonló kompozíció, mint a „Forse”. Megint a zongora van az előtérben, csembaló is felcsendül, a dal pedig ismét összetett hangszerelést kapott.
Az albumon helyet kapott a „New York” is, egy bónuszdal Leonardo Sasso nélkül. Nem olyan látványos, mint a lemez többi száma, de bónusznak szilárd.
A Locandát nehezen hasonlítanám bármelyik másik zenekarhoz, de ha muszáj lenne, a Genesist, a PFM-et, a Le Orme-ot és talán a Bancót említeném. A Locanda azonban több ennél. Igaz, hogy ugyanolyan kivételes érzékkel keverik a hihetetlen dallamosságot és az összetett hangszerelést, mint a Genesis, ugyanolyan drámai énekesük van, mint a Genesisnek és a Bancónak, és hasonlóan érzékiek, mint a Le Orme és a PFM, de a Locanda sok saját elemet is hozzátesz. A dalok meglehetősen bonyolultan felépítettek, szokatlan szerkezetűek, mégis éppen az ellenkező érzést keltik a dallamosságukkal. A szimfonikus rocknak pontosan ilyennek kell lennie. A dallamok nagyon nehéz mintákba vannak szervezve, mégis olyan énekelhetők, hogy ez a nehézség fel sem tűnik. Ahogy a szimfonikus zenekaroknál lenni szokott, a hangzás valóban kiváló, tele billentyűs varázslattal, énekbeli érzékiséggel és drámaisággal, valamint szép gitárszólamokkal.
Az album legnagyobb ütőkártyája kétségtelenül Leonardo Sasso isteni éneke. Nélküle a lemez jóval kevesebbet érne. Ez különösen jól látszik a „Non Chiudere” és a „New York” bónuszdal esetében, ahol az említett fickó nincs jelen. A Locanda nélküle is jó, de nem több annál. Vele viszont szenzációs, mert a hangszíne az összes többi hangszert is kiemeli, amelyek így még fenségesebbek lesznek. Lehet, hogy valaki azt gondolná, Sasso érdes hangja nem illik ilyen romantikus zenéhez, pedig remekül működik. Sasso képes a hangjával a lehető legnagyobb drámaiságot és érzékiséget kifejezni, mintha egyetlen dalon belül több szerepet játszana. Nincs mit tenni, az ember képes beleélni magát egy számba, még ha semmi köze sem volt a megszületéséhez. Az egyik legnagyobb olasz énekes is lehetett volna, Francesco di Giacomo mellé is felsorakozhatott volna, de ez után az album után alig hallani valamit Sassóról, ami az említett képességei fényében meglepő. Ha van egy ilyen erős énekesed, a többi hangszernek egyszerűen háttérként kell működnie. De micsoda háttér! A két billentyűs, aki magára vállalja a gazdag és fényűző hangzás legnagyobb terhét, a zongora, a Hammond, a szintetizátorok, a csembaló és egyebek párbajaival csodálatos támaszt nyújt Sasso érzéki hangjának. Meglepő, hogy ha már két gitárosod van, akkor ők nem tűnnek fel jobban. A gitár jócskán a háttérben marad, de nagyon kifinomult, Steve Hackett stílusában. A két gitáros nem esik túlzásokba a gyors, technikás részekkel, inkább lassan és érzéssel játszik. Az is hozzájárul ahhoz, hogy a pengetős hangszerek nem olyan feltűnőek, ahogy egyébként lehetnének, hogy a második gitáros gyakran inkább a fuvolát fogja meg a gitár helyett. Nem baj, cserébe tanúi lehetünk néhány igazán szép fuvola–zongora párbeszédnek. És a ritmusszekció? A Locandának annyi erős ütőkártyája van, hogy a ritmusszekció alig tűnik fel, pedig a basszusgitáros és a dobos is kiváló. A dobos néhány szakaszban megmutatja, hogy remek lehetne, ha kiélhetné magát, és ugyanez elmondható a basszusgitárosról is.
A Locanda tehát zeneileg kivételes, de még valami elválasztja a többi olasz zenekartól: a szövegeik is nagyon költőiek és metaforikusak. Az olasz bandák ugyan híresek a dallamosságukról és romantikájukról, de akik tudnak olaszul, azt mondják, hogy a szövegek többnyire borzalmasak (főleg a PFM-nél). A ritka kivételek közé tartozik a Banco, olykor a Le Orme. Már a dalcímek is mindent elárulnak. A címadó dal jelentése „Talán a szentjánosbogarak már nem szeretik egymást”, a „Vendesi Sagezza” jelentése „Eladó a bölcsesség”, és így tovább. A címek is sokatmondóak, de maguk a szövegek is színvonalasak, és bizonyítják, hogy az olaszok nem csak a romantikájukon és a szónoklataikon lovagoltak.
Be kell vallanom, hogy az album szinte minden hangját fejből ismerem. Annyira a bőröm alá bújt. Ez azon lemezek egyike, amelyekbe egyszerűen nem lehet beleunni. Valószínűleg minden idők egyik legromantikusabb albuma (nem a szövegek, hanem az érzés miatt). Ez a zene a legjobb pillanataiban gyakorlatilag tökéletes. És ezekből a pillanatokból rengeteg van! Nincs felesleges hang, nincsenek túl hosszú szólók, minden a helyére kerül, és az eredmény valami csodálatos. Ha még nem hallottad ezt az albumot, és szereted a szimfonikus progresszív zenét, azt ajánlom, azonnal szerezd be.
Felállás
Ezio Vevey – 12 húros akusztikus és elektromos gitárok, ének, fuvola
Alberto Gaviglia – akusztikus, elektromos, 12 húros elektromos gitárok, ének
Michele Conta – zongorák, Moog, klavinet, szintetizátorok
Oscar Mazzoglio – Hammond-orgona, zongora, Moog, szintetizátorok
Leonardo Sasso – ének
Giorgio Gardino – dob, vibrafon
Luciano Boero – basszusgitár, Hammond-orgona
Produkció
Locanda delle Fate
Számlista
1. A volte un istante di quiete (6:31)
2. Forse le lucciole non si amano più (9:48)
3. Profumo di colla Bianca (8:25)
4. Cercando un nuovo confine (6:41)
5. Sogno di Estunno (4:41)
6. Non chiudere a chiave le stelle (3:34)
7. Vendesi saggezza (9:37)
8. New York (4:35)
Az album játékideje: 53:52
