Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 1979
Értékelés: 3.5/5
Az Electric Light Orchestra legnagyobb mestermunkája, az „Out Of The Blue” (1977) után nehéz, sőt szinte lehetetlen feladat volt még egy ilyen ambiciózus és hatásos albumot készíteni. A hatalmas sikerű, űrhajó formájú színpaddal és kiárusított arénákkal megspékelt, extravagáns turné lezárása után belevágtak annak a lemeznek a felvételébe, amely „Discovery” néven vált ismertté, vagy még inkább „Disco? Very” néven, ahogy a rajongók jókora része emlegeti – a szójátékot elsőként Richard Tandy billentyűs használta. A évődő megjegyzés oka a legtöbb dal hangsúlyos diszkóhangzása, ami egyeseknek az album fő gyengéje, másoknak viszont a legfőbb erénye és az a különlegesség, amitől egyedi darab az életműben. Mindenesetre ez volt addig a legkommerszebb, legkönnyebben befogadható lemezük, amellyel végleg átköltöztek a pop-rock vizekre, és hátat fordítottak szimfonikus (prog)rock múltjuknak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elhalt volna a képességük a kiváló dallamok és fertőző szimfonikus hangszerelések megalkotására. Az album tele van változatos jóságokkal, és az együttes jobb munkái közé tartozik, bár mesterműnek nem nevezném, hiszen a zenekari hangszerelések szerves hangzása tekintetében legalább egy lépést hátráltak.
A nagyfőnök – énekes, gitáros és producer – Jeff Lynne, aki az „Out Of The Blue” óriási sikere után a korabeli zenei sztárok többségéhez hasonlóan engedett a diszkóláznak, a megjelenés előtt néhány drámai lépést tett, amelyek jelentősen befolyásolták a „Discovery” hangzását. Olyat tett, ami addig elképzelhetetlen lett volna: elbocsátotta a teljes vonósszekciót, vagyis Mik Kaminski hegedűst és a két csellistát, Melvyn Gale-t és Hugh McDowellt. Bár a nevezett zenészek feltűntek azokban a klipekben, amelyekkel Lynne az album turnéját helyettesítette, ezzel vége lett a klasszikus ELO-felállásnak és a vonósok szerves hangzásának, egyúttal elkezdődött a legsikeresebb korszak végének és a fokozatos alkotói hanyatlásnak a kezdete. Bár a zenekari hangszerelések a korábbiakhoz képest érezhetően megcsonkítottan szólnak, Lynne-nek sikerült jól pótolnia a vonósszólamokat finom szintetizátorokkal és Tandy klavinetjével. A szimfonikus hangzás megkurtítása egybeesett Lynne (várható) fordulatával a poposabb rockhangzás és a diszkóritmusok felé. A zenekari hangszereléseket a szokásoknak megfelelően a Lynne–Tandy–Louis Clark trió írta; az utóbbi régi hangszerelő és külső munkatárs.
Hiába szólnak sokan, a rajongók közül is páran, kritikus hangon arról, hogy ezzel az albummal teljesen eladták magukat a kor diszkóőrületének, és a lehető legkönnyebb úton akartak még nagyobb sikert aratni – ebben legalább részben igazuk is van –, ez mégis egy újabb kiváló és egyedi lemez, amely minden jellegzetes ELO-erényt felvonultat, és az együttes történetének néhány legjobb dalát tartalmazza, amelyek ma jogosan számítanak örökzöld zenei klasszikusnak. Éppen a fülbemászó diszkóritmusok repítik el ma a hallgatót egy távoli, romantikus korba, amikor az élet még sokkal egyszerűbbnek tűnt, és a diszkó még nem vált a zenei negativitás gyűjtőfogalmává, amivé később lett. Lynne továbbra is remek pop-rock slágereket gyártott, élükön a „Shine A Little Love”, a „Confusion”, a „The Diary Of Horace Wimp”, a „Last Train To London” és a „Don’t Bring Me Down” dalokkal. Mondani sem kell, hogy az album óriási kereskedelmi sikert aratott. Hazájukban még nagyobbat, mint az „Out Of The Blue”, amely szintén öt slágert adott.
Persze a legtöbbet nem a kereskedelmi siker, hanem az egyes szerzemények zenei minősége számít, és az összes említett dal teljesen megérdemelten kapta meg ezt a státuszt. Az album első slágere, a nyitó „Shine A Little Love” – addig a karrierjük legkommerszebb alkotása – már az első pillanatban megmutatja az új irányt hangsúlyos diszkóritmusával, dallamos zenekari és gitárpasszázsaival. A háttérben szóló kifinomult zenekari hangszerelések remekül kiegészítik Lynne csábítóan erotikus énekét, a kísérő vokális harmóniákat, a szellemes gitárpasszázsokat és a diszkóritmust, ami elég is ahhoz, hogy a dal az együttes történetének egyik legjobb pop-rock szerzeménye legyen. A „Confusion” című power ballada, újabb sláger-klasszikus, valamivel „hagyományosabb” ELO-szerzemény: jó akusztikusgitár-kísérettel, romantikus refrénnel és számos vokóderes effekttel. A „Need Her Love” – ahol az albumon először jönnek elő a beatlesi hatások – szintén rendkívül romantikus hangulatú, tele finom gitárpasszázsokkal és álmatag zenekari függönyökkel, amelyek remek alapot adnak Lynne kiváló énekének és a refrének közti kórusharmóniáknak. Lynne egy rövid, de nagyon szép slide-gitárszólót is játszik, miközben a zenekari hangszerelések – bár a vonósok hiányában elég megcsonkítottan szólnak – az „Out Of The Blue” hangszereléseivel vetekednek.
Jön a sláger-klasszikus „The Diary Of Horace Wimp”, az együttes egyik legjobb és legszórakoztatóbb dala, amely nem rejti véka alá beatlesi örökségét, se a felépítést, se a szarkasztikus, mégis szeretnivaló humort tekintve. A szöveg egy szégyenlős fiúcska tréfás kalandját meséli el, aki ügyetlensége miatt peches a nőkkel, mígnem egy nap szerencséje lesz: megismeri álmai asszonyát, és feleségül veszi. A vokóderes kísérőeffektek minden új versszak előtt, és a végén is, a hét minden napját felsorolják, amelyet az ügyetlen Horace beírt a naplójába. Különösen érdekesek a pompázatos zenekari hangszerelések és a ritmus fürge, pajkos lüktetése közti kontrasztok, valamint Lynne énekének kaméleonszíne, amely itt gyakran Paul McCartney-ra hajaz, míg a főrefrénben újra előjön a jellegzetes hangszíne. Az album a fenomenális pop-rock „Last Train To London” révén tér vissza a diszkó vizeire; ez újabb nagy sláger, amely romantikus-álmodozó csábításával és fertőző refrénjével bűvöl el, és könnyedén felültet a londoni utolsó vonatra. A diszkóbeat remekül kiegészül Bevan dobátvezetéseivel és a csodás refrénnel, amikor Lynne a számára elég magas hangokat is eléri. Egyike azoknak az ideális daloknak, amelyek egy romantikus esti autózáshoz kellenek valahol a tenger mellett.
A „Midnight Blue” szolid, de semmi különös: újabb romantikus power ballada melankolikus énekkel, sok kísérő vokális harmóniával és egyszerű zenekari hangszereléssel. Érdekesebb az „On The Run”, amely valamivel keményebb rockhangzást kínál sok dobátvezetéssel, kiélezett billentyűs és gitárpasszázsokkal, valamint szórakoztató vokális mutatvánnyal a refrénben. A kiváló „Wishing”, amely végig a melankólia és a játékosság közti középhangulatban mozog, ambient billentyűs bevezetővel indul, majd romantikus szakaszba vált át csábító dallamokkal, varázslatos refrénnel, amelyet jó zenekari díszítések, remek vokális harmóniák és közbeszúrt vokóderes effektek tesznek még gazdagabbá; egy rövidebb zongoraszóló sem marad el. Zárásként ott van a kiváló, fürge pop-rock szerzemény, a „Don’t Bring Me Down”, az együttes karrierjének egyik legnagyobb slágere, amely egykor a népszerű brit sci-fi sorozat, a Dr. Who egyik részében is felbukkant. Ez volt az első ELO-dal vonósszekció nélkül. Az előtérben erőteljes, ismétlődő diszkóbeat és pajkos refrén áll a „Groos” szóval, ami gyakran úgy hangzik, mint „Bruce”, ezért a zenekar idővel kénytelen volt a koncerteken a végén tényleg a „Bruce” szót használni. A dal a NASA Skylab űrállomásának van ajánlva, amelyet éppen 1979-ben engedtek vissza a Földre, és Lynne űrrepülések iránti rajongását tükrözi, ami a hagyományos ELO-logóból és néhány borítóból is látszik.
A vitatott „Discovery” természetesen nem érte el az „Out Of The Blue” mestermunkájának magas mércéjét, de ezt nem is lehetett várni; mégis egy újabb kiváló album és remek pop-rock/diszkó termék, amely az együttest csak még jobban megszilárdította mint a fülbemászó pop-rock/dallamos rock szerzemények egyik legjobb megalkotóját. Éppen a hangsúlyos diszkóritmusok teszik némiképp egyedivé a diszkográfiájukban, és ha a diszkózene többsége olyan jó lenne, mint amilyet az ELO csinált a „Discovery”-n, a műfaj a rockrajongók körében is nagyobb tiszteletet élvezne. Az ELO a „Discovery”-vel érte el népszerűsége csúcsát, csillaguk pedig ezután kezdett fokozatosan halványulni, noha Lynne-nek még volt a tarsolyában néhány elég jó ötlet.
Felállás
Jeff Lynne – ének, gitár, zongora, szintetizátor
Bev Bevan – dob, ütőhangszerek
Richard Tandy – zongora, szintetizátor, elektromos zongora, klavinet
Kelly Groucutt – basszusgitár, ének
Produkció
Jeff Lynne
Számlista
1. Shine a little love (4:42)
2. Confusion (3:42)
3. Need her love (5:09)
4. The diary of Horace Wimp (4:17)
5. Last train to London (4:31)
6. Midnight blue (4:20)
7. On the run (3:56)
8. Wishing (4:14)
9. Don’t bring me down (4:08)
Az album hossza: 37:39
