Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Praying Mantis
Kiadó: Zoom Club Records
Megjelenés: 1998
Játékidő: 64:05
Értékelés: 4.5/5
A „Forever In Time”, az örök melodikus hard rockerek hatodik stúdióalbuma (az 1990-es újraegyesülés óta az ötödik) az új hullámos brit heavy metal legismertebb képviselői közül való zenekartól, rendkívül kellemes meglepetés mindazoknak, akik az évek során kitartóan követték a banda rendkívül viharos pályafutását, és elsőrangú csemege a minőségi melodikus rock minden rajongójának. Egyúttal azon ritka pillanatok egyikét jelenti addigi történetükben, amikor rövid időre beköszöntött a stabilitás, és úgy tűnt, ez még jó ideig kitart.
A Praying Mantis a ropogós bemutatkozó album, a „Time Tells No Lies” (1981) óta, amelyet teljes joggal tartanak NWOBHM-klasszikusnak, úgy váltogatta a felállást, mint más a zoknit. Az egyedüli eredeti tagok, a testvér Chris Troy (basszus/ének/billentyűk) és Tino Troy (gitár/ének) az első lemez utáni években tagok egész sorát cserélték le maguk körül, az énekesekről nem is beszélve, akik ritkán látott tempóban követték egymást. Az újraegyesülés után néhány év alatt nem kevesebb mint négy énekesük volt, és bár egyikük sem volt utolsó, mindegyik csak egy albumig maradt.
Miután egy rövid kitérőt tettek Gary Bardennel (ex-MSG, Statetrooper) az előző, „To The Power Of Ten” (1995) című lemezen, amelyen az érezhetően kifinomultabb hangzással (ismét sikertelenül) próbálták szélesebb közönséghez közelíteni a dalaikat, Tony O’Hora vette kezébe a mikrofont. Az érkezésével főnyereményt húztak. O’Hora volt (és ma is az) a melodikus hard rock egyik legjobb énekese, így nem meglepő, hogy náluk jobban illő hangot a zenéjükhöz egyszerűen nem is találhattak volna.
Hogy milyen remek választás volt, azt O’Hora már a nyitó „Wasted Years”-ben bebizonyítja (az Iron Maiden-klasszikussal azonos cím merő véletlen), ahol Tino Troy és Dennis Stratton (ex-Iron Maiden, Lionheart) ujjai alól a védjegyüknek számító háromszólamú gitárharmóniák rohama uralkodik. Utóbbi Chris billentyűs alapjával karöltve rendkívül telt hangzást teremt, amely nagyszerűen illik a hatalmas dallamokhoz és Bruce Bisland erőteljes dobátvezetéseihez. O’Hora hangja végig leveszi a lábadról, a kiváló produkció pedig nem marad el mögötte: több kortársuknak is példa lehetne. A „The Messiah”-ban eredeti keleties motívummal van dolgunk, pentaton gitárskálákon felfelé kúszva, hozzá varázslatos, azonnal fülbemászó refrénnel, amelyben a fenomenális O’Hora mellett a Troy fivérek és Dennis Stratton vokáloznak.
A „Best Years”-t folyékony billentyűs textúrák szövik át, amelyek fokozatosan építik a nagyszerű hangulatot. Idővel a Praying Mantis egyik legkidolgozottabb szerzeményévé nő, himnikus refrénnel, amely sokáig nem megy ki a fejedből. A háromszólamú gitárharmóniák kellően finoman szólnak, az egyes riffek pedig elég csiszoltak ahhoz, hogy a legigényesebb gourmand is megnyalja utánuk a száját. Eközben a dinamikus ritmusszekció végig ideális alapot ad a gyilkos énekhez és a kifinomult billentyűkhöz. A „Blood Of An Angel” fenomenális énekteljesítménnyel (főleg a refrén üt óriásit) és a gitárharmóniák meg a billentyűk rendkívül kifinomult összjátékával varázsol el.
A folytatásban sem fogynak ki egyhamar a remekül megkomponált tételek ropogós riffekkel, romantikus billentyűs textúrákkal és végig felfokozott énekkel. A „Valley Of The Kings”, ahogy a címe is ígéri, misztikus hangulatot teremt, ahol a finom billentyűs hangszerelések uralkodnak, O’Hora pedig rendkívül eklektikus énekesnek mutatkozik, aki könnyedén ugrál az energikus és a lágyabb, lírai, vallomásos vizek között. A „Changes” egy újabb gourmand melodikus rock csemege, amely a 80-as években, a korabeli produkcióval akár sláger is lehetett volna. A „Man Behind The Mask” többszólamú gitárharmóniáival, égető riffjeivel és himnikus refrénjével szinte a Praying Mantis-klasszikusok archetípusa. Semmivel sem marad el tőlük a „Remember My Name”, az album egyetlen balladája, ahol O’Hora hihetetlen énekes-érzelmi skáláját csodálhatjuk; az epikus „The Day The Sun Turned Cold”, amely power metalos háromszólamú harmóniáival kétségkívül az album legmetálosabb dala (bár az NWOBHM megalapozói között tartják számon őket, a Praying Mantis zenéjében mindig is kevés volt a kapcsolat a heavy metallal); és a záró mese, a „Forever In Time”, amely főleg álomszerű refrénjével csiklandozza a fület, és egyben egyesíti az album legjobb hangzásbeli elemeit.
A „Forever In Time” – ha leszámítjuk a klasszikus bemutatkozó „Time Tells No Lies”-t – kétségkívül a legjobb teljesítmény ennek a kultzenekarnak a történetében, amelyről még ma is úgy tűnik, hogy a balszerencse nem akarja elengedni. Az általános minőséget és az egyes dalok egyenletességét tekintve a lemezei közül csak a következő album, a „Nowhere To Hide” (2000) érhet fel hozzá, ami nem nagy csoda, hiszen ugyanaz a csapat készítette (először, és valószínűleg utoljára a történetükben). Sajnos idővel újra visszatértek a hírhedt hagyományukhoz, a folytonos felállásváltásokhoz, és így eltemették a Praying Mantis valószínűleg legjobb verzióját. A „Forever In Time”, amelyet a hihetetlen Tony O’Hora tett még értékesebbé, és aki a rendkívül pozitív hangzásbeli újjászületés kulcsfigurája volt, ennek ellenére gyakran figyelmen kívül hagyott melodikus hard rock-ékkő marad, amelynek ott a helye mindazok gyűjteményében, akiknek számít a csúcsminőségű melodikus hard rock, amely újra meg újra borsódzik a hátadon.
Felállás
Tony O’Hora – ének
Dennis Stratton – gitár, vokál
Chris Troy – basszusgitár, billentyűk, vokál
Tino Troy – gitár, vokál
Bruce Bisland – dob
Produkció
Praying Mantis
Számok listája
1.Wasted Years
2. The Messiah
3. Best Years
4. Blood of an Angel
5. Valley of the Kings
6. Changes
7. Man Behind the Mask
8. Remember My Name
9. The Day the Sun Turned Cold
10. Forever in Time
