Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Big Big Train
Kiadó: English Electric
Megjelenés: 2016
Játékidő: 69:03
Értékelés: 5/5
A „Folklore” a brit progresszívrock-újjáélesztők, a Big Big Train kilencedik stúdióalbuma, egyben az első azután, hogy csatlakozott hozzájuk a Beardfish énekes-multiinstrumentalistája, Rikard Sjöblom, valamint a hegedűs Rachel Hall (ex-Stackridge), így a zenekar oktetté bővült. Az egyetlen megmaradt eredeti tag, Andy Poole gitáros-billentyűs és Greg Spawton basszusgitáros-billentyűs valószínűleg sosem gondolta volna, hogy a Big Big Train egyszer ilyen ambiciózus formációvá válik, sőt manapság a (nemcsak brit) progresszív rock egyik vezető és legkedveltebb képviselője lesz. Azt sem képzelték, hogy soraikban egyszer két ennyire megbecsült zenész is játszik majd: a volt XTC-gitáros, Dave Gregory és a volt Spock’s Beard-dobos/énekes, Nick D’Virgilio, akik néhány éve saját kérésükre csatlakoztak a csapathoz.
A pasztorális hangulatú „Folklore”-t felvevő Big Big Train-oktettet összeköti még a karizmatikus énekes, David Longdon, akinek hangszíne sokban emlékeztet Gary Brookerére (Procol Harum) és Peter Gabrielére (ex-Genesis), valamint a kiváló billentyűs, Danny Manners. Hogy nagyjából milyen lesz a „Folklore” hangzása, azt már az ízletes „Wassail” EP (2015) megmutatta, amely csak tovább növelte a Big Big Train-rajongók vágyakozását és várakozását. A „Folklore” LP- és digitális változata tartalmazza a „Mudlarks” és a „Lost Rivers of London” című dalt is, amely az EP-n jelent meg. Hogy miért nem kerültek rá a CD-s kiadásra, az egyelőre rejtély, hiszen stílusukban remekül illeszkedő, szerves darabokról van szó, amelyek magától értetődően az albumra valók. A Big Big Train hangzásában a legnagyobb változást kétségkívül a vonósaranzsok jelentik, amelyek az időnként felbukkanó fuvolával együtt a legtöbb szerzeményre letörölhetetlen folkrock-pecsétet nyomtak, és tovább fokozták az egész album pasztorális hangulatát.
A szövegek az angol folklór különféle szokásait, alakjait és furcsaságait járják körül: ilyen például az almakirály tiszteletére készített almabor ősi szász szokása („Wassail”), vagy az Óz-beli ravasz apróságok felkutatása („Winkie”), akikből a brit és ír szigetvilág legendái tele vannak. A címadó nyitódalban uralkodó gazdag zenekari hangszerelés epikus fenséget és ünnepélyes hangulatot áraszt, a szimfonikus prog és a folk rock dallamos fúziója pedig egy csipetnyi jazz rock fusionnel minden Steve Hackett-, Anthony Phillips- és Ian Anderson-rajongónak tetszeni fog. A buján szőtt vokális harmóniák erősebbek, mint valaha, részben a női kísérővokálnak is köszönhetően, miközben nem szabad elfeledkezni arról, hogy Sjöblom és D’Virgilio fantasztikus énekes, akik ebben a bandában többnyire hangszeres feladatokat látnak el. Gregory gitárszólói ujjnyalogatóak, D’Virgilio pedig mióta a Big Big Train tagja, még nem püfölte ilyen szenvedélyesen és dinamikusan a dobokat.
A remek nyitányt a nem kevésbé ambiciózus „London Plane” követi. Kifejezetten melankolikus bevezetője a hegedű belépéséig erősen idézi a hetvenes évek második felének Genesise-ét, a mellotron, az akusztikus gitár és a vonósok kombinációja pedig – az intelligens és egyben szenvedélyes improvizációs szekcióról nem is beszélve – sokakat a korai King Crimsonra emlékeztet majd. A King Crimsonnal ellentétben viszont a Big Big Train nagy pozitivista: a számos melankolikus hangszerelés ellenére rendre dallamos refrénekkel és pozitív üzenetekkel él. A tipikus, szentimentális angol lélek sajátja a melankólia, a romantika és a nosztalgia, de az olyan dalokban, mint a fenomenális „Along the Ridgeway”, ahol szakrális ízű többszólamú éneklés ragad magával, a számos műfaji határt átlépő, szórakoztató ritmikai játékosság is érezhető. Az „antikváriumi” szimfonikus prog hangzáshoz nyilván hozzájárulnak Manners Hammond-orgonái is, amelyek tökéletesen felélénkítik a hatalmas zenekari hangszereléseket, az összetett gitárfutamokat és a nosztalgikus többszólamúságot. A „Salisbury Giant” komplex instrumentális darab királyi zenekari hangszereléssel és mindent átható kelta hangulattal, amely szinte tökéletesen illik a dal címéhez (Stonehenge elnevezése).
A mágikus „The Transit of Venus Across the Sun”, amely a nálunk is elterjedt, különféle napfordulók megünneplésének szokását állítja a középpontba, kivételes zenekari bevezetőjével megnyeri majd a The Moody Blues, a klasszikus Genesis és a korai King Crimson minden rajongóját, az éteri többszólamúság pedig felejthetetlen ambientutazásra viszi a hallgatót. A fentebb említett „Wassail”, amely biztosan a Big Big Train rendszeres koncertslágerei közé kerül, pompázatos refrénjével az album egyik legenergikusabb tétele, a végén pedig fenomenális zárórészt kínál. Ezt követi a „Winkie”, ami egyszerre jelöli az Óz, a csodák csodájában feltűnő törpéket és az amerikai szlengben a péniszt, úgyhogy D’Virgilio biztosan nevetve fetrengett, amikor először meghallotta a dal címét. Longdon karizmatikus éneke itt újra ragyog, a dal jellege pedig másodpercről másodpercre változik, mégsem veszíti el a fókuszát. A tizenkét perces „Brooklands”, amely csak úgy duzzad a buja hangszerelésektől és a szokatlan ritmusváltásoktól, a „Folklore” legambiciózusabb darabja és igazi csemege a proggurmeknek, ahol mind a nyolc zenész a lehető legjobb formáját mutatja. A záró desszert, a „Telling the Bees” finom akusztikus hangszerelésekkel és melegséggel teli Hammond-orgonával átitatott, emelkedő refrénjével pedig vidám, mégis nosztalgikus lezárása az albumnak.
A kísérletező kedvű angol folklórkutatók a „Folklore” című albummal újabb remekművet alkottak, amely talán minden idők legjobb Big Big Train-lemeze. A 2016 egyik leginkább várt progresszívrock-albuma minden elvárást teljesített, ha nem túl is szárnyalta azokat. Kétségtelen, hogy a „Folklore” a Big Big Train legkomplexebb és leggazdagabb albuma, ami a belefektetett érzelmek, a nosztalgikus üzenetek és a sokféle szenvedély mennyiségét illeti. Ez pedig Longdon és a többi kiváló hangszeres érkezése előtt, akik mérhetetlenül gazdagították e csodálatos zenekar életművét, egyáltalán nem volt ennyire magától értetődő. A hallgatás élvezetéhez nem kell, hogy a hallgató a régi angol népi hagyomány rajongója legyen, de nem árt, ha az, ha az album minden erényét érezni szeretné.
Felállás
David Longdon . ének, kísérőének, fuvola, akusztikus gitár, mandolin, ütőhangszerek
Dave Gregory – gitár
Andy Poole – akusztikus gitár, mandolin, billentyűs hangszerek, kísérőének
Rikard Sjöblom – billentyűs hangszerek, gitár, harmonika, kísérőének
Danny Manners – billentyűs hangszerek, nagybőgő
Rachel Hall – hegedű, mélyhegedű, cselló, kísérőének, vonósaranzsok
Greg Spawton – basszusgitár, basszuspedál, akusztikus gitár, kísérőének
Nick D’Virgilio – dob, ütőhangszerek, kísérőének
VENDÉGZENÉSZEK:
Dave Desmond – harsona, fúvósaranzsok
Ben Godfrey – trombita, kornett
Nick Stones – kürt
John Storey – tenortuba
Jon Truscott – tuba
Lucy Curnow – hegedű
Keith Hobday – mélyhegedű
Evie Anderson – cselló
Produkció
Big Big Train
Számlista
1. Folklore (7:33)
2. London Plane (10:13)
3. Along the Ridgeway (6:12)
4. Salisbury Giant (3:37)
5. The Transit of Venus Across the Sun (7:20)
6. Wassail (6:57)
7. Winkie (8:25)
8. Brooklands (12:44)
9. Telling the Bees (6:02)
