Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gong
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 37:02
Értékelés: 4/5
A „Flying Teapot” volt a spacerock jegyében fogant „Radio Gnome” albumtrilógia első darabja, amely együtt a sajátos Gong-mitológia kulcsművét alkotta. Ezt a mitológiát manapság már csak a pszichedelikus megalkotója érti töviről hegyire: Daevid Allen, a legendás ausztrál énekes-gitáros, akinek elméje még ma is valahol messze, párhuzamos dimenziókban kalandozik. A Gong „repülő űrteáskannájának” főnöke különféle pszichoaktív szerek hatása alatt (később már azok „segítsége” nélkül is) a „harmadik típusú közeli találkozást” élte át, és ezt 1973-ban zenévé formálta a hírhedt „Radio Gnome” trilógia első részében. Ez a progresszív rockcsapat történetének egyik legjobb pillanata, és a space rock-gyűjtők kötelező „szuvenírje”.
Bár a Gong az 1970-es évek első felében Allen vezetésével kinézetre és viselkedésre úgy festett, mint egy csapat különc „betépett”, akiket földönkívüliek raboltak el valami hippi, „alternatív” kommunából egy indiai barlangban, és kockázatos kísérleteket végeztek rajtuk, valójában mindannyian kiváló zenészek voltak. Kivéve Allen feleségét, a házi „boszorkányt”, Gilli Smyth-t, aki vinnyogó hangjával és riasztó megjelenésével gondoskodott róla, hogy a színpad alatt véletlenül se gyűljön össze túl sok „szép” ember. A kiváló zenészek közül különösen Steve Hillage gitármestert, Tim Blake billentyűst és Didier Malherbe szaxofonos-fuvolást érdemes kiemelni.
Ez a három volt a legnagyobb szerepű abban, hogy a jazz-rock fúzió elemei beépültek Allen eszelős, pszichedelikus világába, ami a következő években az albumaikon tovább erősödött. Ez egyúttal azt jelentette, hogy a Gong lassan a jazz fúzió kedvelőinek is érdekessé vált, akiket korábban Daevid különc, pszichedelikus világa a maga sajátos bolondériáival elriasztott. A „Flying Teapot” révén így egyre többen kezdték becsülni a Gongot, olyanok is, akik korábban talán kinevették őket, vagy csak csodálkoztak Allen bizarr ötletein.
A „Flying Teapot” minden egyes szerzeménye egy őrült intergalaktikus utazásra viszi a hallgatót, amely Allen derekasan széttöredezett elméjének kanyargós útvesztőiben született. A nyitó „Radio Gnome Invisible” egy kikapcsolt, pszichedelikus kísérlet eszelős vokalizálásokkal, amelyeket Allen karizmatikus éneke dallamosan fog össze, miközben a komplex improvizációk gondoskodnak róla, hogy a jazzes ritmusfordulatok közt mindig történjen valami szokatlan és teljesen kiszámíthatatlan. A fúvós betétek remekül adagolják a játékos humort, Blake pedig nem fukarkodik az elektronikus billentyűs textúrákkal. Ez különösen a címadó dalnál szembetűnő, amely az elején olyan, mint valami pszichedelikus horrorfilm zenéje, amiben Gilli diszharmonikus visítása derekasan „közreműködik”, majd ravasz jazz-fúziós ritmikai kanyarok és Daevid szokásos énekes „álmodozása” követi. Bár a központi motívum a meghatározó sorral a záró részben „szüntelenül” ismétlődik, a háttérben folyton történik valami, miközben a bizarr vokális „vázlatok” kötik össze az űr-pszichedelikus koncepciót.
A „The Pot Head Pixies” önéletrajzi dal gúnyos szaxofonkíséretttel, amely a lehető legjobban jellemzi a Gong akkori inkarnációját, különösen a „crazy” szó kapcsán. A rövid „The Octave Doctors And The Crystal Machine” instrumentális darabot elsősorban Blake elektronikus variációi jellemzik, és könnyedén elvisz a hallgatót egy spacerockos ambient utazásra. Az eposzi-hisztérikus kalandot, a „Zero the Hero and the Witch’s Spell” című számot, amely tomboló hangszerelésekkel és szöveggel mesél a „Radio Gnome” trilógia főhősének, Zero the Hero-nak (Daevid Allen a főszerepben) és a boszorkánynak (Gilli Smyth mellékszerepben) a találkozásáról, kétségkívül az album központi művének tekinthetjük. Érdekes, hogy a legendás Black Sabbath tíz évvel később, a „Born Again” (1983) albumon a „Zero The Hero” című számban megidézte a „Flying Teapot” főhősének furcsa kalandjait. A „Flying Teapot” az elborult „Witch’s Song/I Am Your Pussy” kísérlettel zárul, ahol a gitár wah-wah effektjének bőséges használata és szaxofonos mókák mellett a perverz fantáziák mesélőjeként a „teázós boszorkány” veszi át a főszerepet, aki vad, idegesítő nevetésével az örökké kreált „varázslópasast” is megbűvöli.
A „Radio Gnome” trilógia első része Allen különc zsenijének egyik három csúcspontja volt a Gong családon belül, amely akkoriban alkotóereje csúcsán állt, és kultikus státuszát abban az időszakban, amikor a kísérletező zene hihetetlen lendülettel virágzott, a végső határokig tudta feszíteni. A „Flying Teapot” révén a Gong minőségben és víziókban végre bekerült a legnagyobb progrock-bandák ligájába, még ha Daevid űrutazása a pszichedelikus teáskannával mindössze két évig tartott is, mielőtt az ő (ideiglenes) kiszállása után jazz-fúziós bandává kezdtek mutálódni.
Felállás
Daevid Allen – ének, gitár
Gilli Smyth – ének
Tim Blake – billentyűs hangszerek, vokál
Didier Malherbe – szaxofon, fuvola
Steve Hillage – gitár
Christian Tritsch – gitár
Francis Moze – billentyűs hangszerek, basszusgitár
Laurie Allan – dob
Rachid Houari – ütőhangszerek
Produkció
Giorgio Gomelsky
Számlista
1. Radio Gnome Invisible (5:33)
2. Flying Teapot (11:49)
3. The Pot Head Pixies (2:59)
4. The Octave Doctors And The Crystal Machine (1:44)
5. Zero The Hero And The Witch’s Spell (9:37)
6. Witch’s Song/I Am Your Pussy (5:05)
