Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Orme, Le
Kiadó: Philips Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 31:35
Értékelés: 4/5
A Le Orme (szlovénra fordítva Stopinje, vagyis „Lábnyomok”) olasz szimfonikus progrock-zenekar, és azon kevés olasz prog-formáció egyike, amelynek sikerült az országhatáron túl, az Atlanti-óceán mindkét partján is sikert aratnia. A hetvenes évek végén, vagyis abban az időszakban, amikor a rokon műfajok iránti érdeklődés drasztikusan csökkenni kezdett, meglehetősen megváltoztatták a stílusukat. Ez a „Florian” albumon kezdődött, amely a velencei Szent Márk tér híres kávéházáról kapta a nevét. Itt teljesen akusztikus vizekre eveztek, és hagyományos szimfonikus rockos megközelítésüket, amelyen érezhető volt az Emerson, Lake & Palmer hatása, kamarazenei és folkelemekre cserélték, az elektromos hangszereket pedig klasszikus és akusztikus hangszerekre.
Aldo Tagliapietra a basszusgitárt akusztikus gitárra és csellóra cserélte, Germano Serafin az elektromos gitár helyett a hegedűt, a bouzoukit, az akusztikus gitárt és a mandolint karolta fel, Giussepe ‘Michi’ Dei Rossi pedig akkoriban nyilván úgy gondolta, hogy a csengettyű, a vibrafon és a marimba a legjobb dolog, ami az ütőhangszerekkel valaha történt. A vonósaranzsmánok hirtelen szinte többet nyomtak a latban, mint a billentyűs műalkotások, amelyeket addig megszoktunk ettől a zenekartól. Az új irányt a billentyűs varázsló, Antonio Pagliuca szabta meg, aki érthető módon valami újat akart kipróbálni, hogy a Le Orme valahogy releváns maradjon a megváltozott zenei trendek közepette is, saját maga ezúttal leginkább a zongorára és a harmóniumra összpontosított.
A „Florian” albumon tehát érezhetően más, a szokásosnál kissé szentimentálisabb Le Orme mutatkozott be, és nem minden változás aratott osztatlan sikert. Más szempontból viszont rövid és érdekes stíluskísérletről van szó, amilyenből a hetvenes évek végén pozitív értelemben nem sok akadt. Az album számainak többségét az instrumentális jelleg és a kifejezetten pásztoridillt idéző hangulat jellemzi, azzal a jellegzetes mediterrán dallamossággal és ambiens melegséggel, amely mindig is kísérte az olasz progresszív rockzenekarok többségét.
A „Florian” zenéjének gyakorlatilag semmi köze a rockhoz, hiszen itt a tagok régi szerelme, a klasszikus zene kerekedett felül. Már a címadó nyitó instrumentálison, amely a „Florian” egyik kevés kissé élénkebb pillanata, hallani, hogyan lettek hirtelen meghatározóvá a kamarazenei elemek: a barokk vonósok és a finom ütőhangszerek hangja dominál, ezek segítségével teremtenek romantikus, szinte középkori atmoszférát.
A „Jaffa” melankolikus záródal, amelyben a Le Orme szociálkritikus szövegben, szemléletes metaforákkal utasítja el a kommercializálódást, a romló elosztást és a citrusfélék minőségét. Hangszerelés szempontjából nem történik benne túl sok, hiszen a hegedű és a zongora végig ugyanazt az egyhangú dallamot tartja. Taglipaietra nosztalgikus szopránjával fokozza a romantikus hangulatot, miközben a háttérben barokk vonósaranzsmánok kísérik. Ritmikailag jóval dinamikusabb szerzemény az „Il Magio” (magyarul ‘Varázsló’), amelyben a Le Orme pillanatnyilag minimalista hangzású ütőhangszerekkel játszik, a folytatásban pedig a hangszeres vezérszerepet ismét az élénk vonósszekció veszi át.
A „Pietro el pescatore”, magyarul ‘Péter, a halász’, viszonylag egyszerű, de megható pásztori ballada, amelyben a finom éneket barokk vonóshát kíséri, a szöveg pedig Szent Péterre utal. A „Calipso”, amely a Odüsszeiából ismert azonos nevű nimfa előtt tisztelgő ódának hangzik, újabb nosztalgikus szám finom hangszereléssel, amelyben a központi dallamot álmodozó akusztikusgitár-akkordok és Tagliapietra idealista énekmegközelítése építi fel. A „Fine di un viaggio”, magyarul ‘Egy utazás vége’, éteri bevezetőt és rusztikus vonósdíszítéseket tartalmaz, amelyet vidám refrén követ, és ez már a következő néhány év egyre kommerszebb hangzásirányát vetíti előre. Az „El Gran Senser” remek, szinte ideális lezárása az albumnak. A „kis zenekar” tüzes hangszerelései rendkívül finoman készítik elő a terepet a bombasztikus finálénak, közben pedig még néhány szétszórt improvizációt is megengednek maguknak, amelyek éles ellentétben állnak az egész album egyébként kifejezetten dallamos természetével.
A „Florian” meglehetősen szórakoztató és egyedi stíluskísérlet volt néhány rendkívül érdekes eredménnyel, bár helyenként a Le Orme-t már alig lehetett felismerni, hiszen ennek a kamarazenei irányultságú albumnak semmi köze a rockzenéhez. Összességében a „Florian” továbbra is rendkívül érdekes lemez, amelynek a kiváló kivitelezése és a hangszerelés színessége nem vitatható, ráadásul üdítő hangzásbeli frissítést hozott. Az egyes aranzsmánok túlzottan szép, szinte már „cukros” és kissé egyhangú természete mellett azonban olykor hiányzott az az epikus lendület, amely a Le Orme-t a hetvenes évek egyik legjobb olasz prog-zenekarává tette. Ennél a kamarazenei irányvonalnál a következő, stílusában rokon album, a „Piccola rapsodia dell’ape” (1980) után nem maradtak sokáig, mert szinte végzetes és nem túl átgondolt popos fordulat következett, amiből jó néhány évbe telt kilábalniuk, és újra felküzdeniük magukat egykori szerzői és hangszerelési színvonalukra.
Felállás
Aldo Tagliapietra – cselló, klasszikus gitár, ének
Antonio Pagliuca – zongora, harmónium
Giuseppe (Michi) Dei Rossi – vibrafon, marimba, csengettyű, ütőhangszerek
Germano Serafin – hegedű, akusztikus gitár, bouzouki, mandolin
Produkció
Gian Piero Reverberi és Le Orme
Számlista
1. Florian (6:40)
2. Jaffa (3:05)
3. Il mago (3:00)
4. Pietro il pescatore (3:20)
5. Calipso (3:40)
6. Fine di un viaggio (4:40)
7. El gran senser (7:10)
