Kiadó: AFM Records
Megjelenés: 2020. május 15.
Producer: Gus G
Játékidő: 47.33 perc
Stílus: Power Metal
Értékelés: 10/10
A Firewind az európai power metal zászlóvivője. Bár a power metal kifejezés ma elég elcsépeltnek és elhasználtnak hangzik, és a mindenféle színpadi kacat maskarádéja mögé bújó generikus bandák – a Sabatontól és a Powerwolftól az Alestormig – szárnyain igencsak rossz szolgálatot is tesz magának, még mindig vannak bandák, amelyek pályájuk első napjától hűen elkötelezték magukat a zenei látnokság mellett, és amelyeknek egyrészt nincs szükségük giccsre a (lehetséges) művészi gyengeség leplezéséhez, másrészt mindenhez olyan őszinte és heves lánggal nyúlnak, hogy az elhasználtság és a kopottság minden bélyege egy pillanat alatt szertefoszlik.
A Firewind, amely az előző évezred utolsó lélegzetvételeinél kezdett rúgkapálni, úgy döntött, hogy az új albumot egyszerűen „Firewind” címre kereszteli, pedig már egy tucat album lapul a zsebében. A bandák általában akkor neveznek el egy albumot saját magukról, ha bemutatkozó lemezről van szó, vagy ha valami sorsfordító történik: ha az előző és az új album között kicserélődik a felállás egy kulcsfontosságú tagja, vagy ha a bandának nagyon sokáig tartott kiadni az új albumot, ahogy az például a Def Leppardnál történt. Nos, ami a Firewindot illeti, az előbbi eset áll fenn. A banda keresztülment a felállásváltás tűzpróbáján.
Gus G, a zenekar vezetője, ma egyetlen eredeti tagja és egyébként vitathatatlan gitárhős, aki annak idején Ozzy Osbourne-nál is játszott, mindent kézben tart! És ezt ismét nagyon jól és hatékonyan teszi. Mellette ott van a csapatban a hűséges basszusgitáros, Petros Christodoulidis, aki 2003 óta játszik a Firewindben, valamint a dobos Johan Nunez; a kiegészítő gitáros és billentyűs Bob Katsionis viszont már nincs a csapatban. Gus G-nek ez a stúdióban nem okoz gondot: a billentyűs részek hangszerelését egyszerűen teljes egészében maga végezte el. A legfontosabb változás azonban, amelyen a Firewind 2020-ban átesett, az énekesposzton történt csere. Henning Basse, a banda régi énekese helyére idén a német Herbie Langhans érkezett. Langhans az Avantasia projektben is közreműködik, ott pedig csak a legjobbak kapnak munkát. Több mint kiváló énekesről van szó, akinek hangjában elődjéhez hasonlóan ott van egy csipetnyi torokhangú árnyalat, ugyanakkor kivételes robbanékonyságot is kibontakoztat, amely a csúcspontokon már-már operettes pillanatokat is előcsal. Langhans időnként nagyon agresszív is tud lenni, amikor a borzas, torokhangú éneket helyezi előtérbe, máskor pedig rendkívül tiszta énekkel és kivételes robbanékonysággal operál. Bármelyik hangfekvésbe megy is bele. Hangját sokkal jobban tudja változtatni, mint az elődjének sikerült, így szinte „kaméleonként” működik. Ez nagyon is jól jön, hiszen Langhans így az egyes dalokban a hangulatok fokozásának fontos építőkövévé vált, és ezáltal a „Firewind” kifejezett dinamikát is elér.
Az „Immortals”, amelyet a Firewind 2017-ben adott ki, hosszú idő után az első olyan lemeze volt a bandának, amely ismét rengeteg friss ötlettel, magas színvonalú koherenciával és folyamatosan vonzó hangszereléssel szolgált, egy rakás ragadozó és ütős frázissal megtámogatva. A zenekar kezdeti napjai óta, amikor megjelent a bemutatkozó „Between Heaven And Hell” (2002) és az utód „Burning Earth” (2003), ilyen következetességet nem lehetett érzékelni. Ezért egyenesen lelkesítő, hogy a Firewind nemcsak átmentette az új albumra az elődöt jellemző magas kreatív ihletet, hanem az új anyaggal átütő és emlékezetes ötletek széles palettáját szállítja, sőt a „Firewind” még a kiváló elődöt is felülmúlja.
Az album pompőz, ünnepélyes, szimfonikus, neoklasszikus, emlékezetes és ötletekben rendkívül mozgalmas frazeálásában pedig kifejezetten ütősen fogazott. Drámai, színpadias pompát bont ki, ugyanakkor sötét is. Ezért művészi botladozás nélkül szólítja meg a hallgatót. A „Firewind” a klasszikus Firewind kiváló szintézise Gus és bandája művészi érettségével, ahogyan azt a jelen kor tükrözi. A dalok egymás után rendkívül emlékezetesek, kidolgozott karakterük van, és a magas oktánszámú feszültségben és színpadiasságban, amelyen keresztül ragadozó hangulatok szikrái pattognak, folyamatosan feszült állapotban tartják a hallgatót.
A dalszerzés terén ezen az albumon nincsenek nyafogós pátoszkitörések vagy „gyerekdalos”, mondókaszerű dallamok, ahogy a múltban már elhasznált frázisok újrahasznosításának retorikája sem. Még az ütős ballada, a Longing to Love You is melankóliájával és sötét árnyalatával kellő távolságra tartja az albumot a potenciális cukormáztól. Mostanában nehéz olyan power metal albumot találni, amely ellenállna a generikusságba süllyedésnek (új bandák) vagy az ötletbeli kiüresedésnek (a 20-25 évvel ezelőtt alakult bandák). A Firewind azon kevés banda egyike, amely mindezt rendkívül ügyesen kikerülte. Ennek közvetlen bizonyítéka éppen az új album, amely a mai napig a zenekar legnagyobb művészi érettségének kiáltványa. Egyfajta új feltámadás, sőt zenit, amely az „Immortals”-szal kezdődött.
Mindez Gus G zsenijének és hihetetlen tehetségének köszönhető. Ellentétben a shredderszínházzal, amellyel szólóalbumai roskadásig tele vannak, Gus G a Firewindben figyelmének javát a kompakt dalok hangszerelésére fordítja, amelyeket fenomenálisan fűszereznek a szimfonikus elemek és a billentyűs hangszerelések. Utóbbiak fokozzák az album ragadozó, de sötét bombasztikusságát. Szólózása továbbra is a maga nemében költészet, kifejezetten neoklasszikus jellegű, Gus G pedig egyszerűen ismét utolérhetetlen. Ezúttal az egója alárendelődik a zenekari formátumnak. Nehéz kiemelni csúcspontokat: a dalok egyenrangúan állnak egymás mellett. A mérleg nyelve persze nagyrészt Langhans, aki bravúros énekével tovább emeli az album ötletbeli frissességét. Gus G-nek szó szerint szüksége volt az énekescserére ahhoz, hogy a „Firewind” a banda pályafutásának egyik legjobb albumává váljon. Jogosan viseli a zenekar nevét. Ez a banda belépője egy új korszakba! Az Overdrive a Tony Martin-korszakos Black Sabbath és a Ronnie James Dio fémjelezte Rainbow világának legjavát egyesíti, olyan karizmával, amilyet csak Gus G tud lehelni egy dalba. Ennyi elég. A „Firewind”-ot idén nehéz lesz bármelyik power metal albumnak felülmúlnia. A Firewind egyelőre ezzel kiadta 2020 legjobb power metal albumát! És nagy valószínűséggel így is marad.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Welcome To The Empire
2. Devour
3. Rising Fire
4. Break Away
5. Orbitual Sunrise
6. Longing To Know You
7. Perfect Stranger
8. Overdrive
9. All My Life
10. Space Cowboy
11. Kill The Pain
Felállás:
Herbie Langhans – ének, vokál
Gus G – gitár, billentyűk, vokál
Petros Christodoulidis – basszusgitár
Johan Nunez – dob
