Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés dátuma: 2020. 2. 14.
Produkció: Alessandro Del Vecchio
Az album hossza: 49.57 perc
Stílus: Symphonic Power Metal
Értékelés: 8.0/10
Az archon a gnoszticizmusban arkangyalt jelent, ennek az albumnak a történetében pedig közvetítő a földiek és Isten között. Az Archon Angel projekt debütáló lemezének története tehát erről szól. Az Archon egy modern arkangyal. A „Fallen” tíz tételben meséli el a megpróbáltatásait, miután úgy dönt, hogy feláldozza magát, és elviseli azt a teljes káoszt, amelyet a jelen földi lakói okoznak. Itt. Most. Az ő (többnyire keserű – ami nem meglepő) tapasztalatairól további részleteket akkor tudhattok meg, ha alaposan elmerültök a „Fallen” tíz dalának szövegvilágában.
Ennél a lerágott csontnak számító koncepciónál sokkal érdekesebb, hogy a projekt vezető énekese Zak Stevens. A kanadai énekes leginkább a legendás floridai heavy és progresszív metalosok, a Savatage tagjaként ismert, no meg onnan, hogy a Circle II Circle nevű saját zenekarát vezeti. A projekt másik fele valójában Aldo Lonobile az olasz Secret Sphere-ből. Az albumon többnyire az ő neve áll szerzőként, az aranzsmékban és az ötletekben pedig segítségére volt Alessandro Del Vecchio (Hardline, a Frontiers Music Srl. amolyan „mindenese”), valamint a progmetalos DGM kiváló gitárosa, Simone Mularoni. A basszusgitárt ezen a lemezen Yves Campion fogta meg a francia Nightmare-ből, amely valamikor réges-régen a Sabaton előtt lépett fel a ljubljanai Cvetličarnában.
Mint tudjátok, a Savatage-et már közel húsz éve eltemették. Jon Oliva a későbbi zenekarát, a Jon Oliva’s Paint is feloszlatta, Zak Stevens pedig szintén régóta nem adott ki albumot a Circle II Cirlce-lel. A Savatage zenéje ma már csak a Trans-Siberian Orchestra koncertturnéin él tovább. A Frontiers Music Srl. ezt ravaszul kihasználta, és alaposan felfújta a „Fallen” bemutatószövegét azzal, hogy mostanában semmi sem idézi jobban a Savatage-et, mint éppen a „Fallen”. Ez nem igaz. Ha már szőrszálhasogatunk, a Sabaton Cliffs of Gallipoli című száma nagyobb Savatage-lopás a Gutter Ballet című dal nyomán, mint bármi, amit a „Fallen”-en hallunk.
A nyitó címadó dal a Savatage-rajongókat csiklandozza, mert a versszak megoldásában van némi rokonság az Edge of Thorns című számmal. Az album további részében is akad néhány lendület, amely a Savatage hagyatékát idézi, főleg az „Edge of Thorns” albumét, de a „Handful Of Rain”-ét is, amire például a záró Return of the Storm több kórusvonalas ismétlésének teátrális egymásba áradása utal.
Mindenképp figyelembe kell venni, hogy Lonobile klasszikus képzettségű zenész, és a neoklasszikus hangszerelés eleme erősen jelen van ezen az albumon, ami az olasz metalmegközelítéstől egyáltalán nem meglepő. Jellegzetes a gitárok borzas frazírozása (shredding) is, amely a produkcióban még a billentyűket is elnyomja. Ezért a lemez valójában szimfonikus power metal termék, hihetetlen zenei fertőzőképességgel. Az elejétől a végéig magukkal ragadnak a számok ultrazenei csiszoltságukkal. A produkció képes volt megteremteni a kívánt kontrasztokat, amelyek ragadozó hangulatokat festenek, tele drámával és bombasztikával. Ami eltávolítja az albumot a Savatage-től, az a másik gitárostípus és a más frazírozási megközelítés mellett a billentyűk eltérő beépítése a hangszerelésbe. A billentyűk zenekarként működnek, időnként még szintetizátorfüggönyöket is bevetnek, a zongora pedig, amelynek az a dolga, hogy ugratsa a Savatage-rajongókat, csipetnyi adagokban és a megfelelő helyeken szólal meg. Egészében véve az album távolról sem tudja megidézni a Savatage-eredetik varázsát. Már a produkció miatt sem. A „Fallen”-t sokat csiszolgatták, hangzásában erősen fényezett. Ezért a hangzásvilágból gyakran hiányoznak a természetes árnyalatok és az élőség érzete.
Stevens még mindig kiváló énekes, áthatóan meleg, bársonyos vokális auráját megőrizte. A hangterjedelme – mint mindig – főleg a közepes és mélyebb fekvésekben mozog. Ugyanakkor a hangszínének karaktere azonnal felismerhető, ami már kiindulásként is egyfajta „megtévesztő” Savatage-találkozás hatását adja a daloknak. A Rise című szám a klasszikus Rainbow-nak tartozik hálával az ihletért. Ott van az Under the Spell, amelynek nyitó vezérfrázisa „queensrÿche-osan” szól (a nyolcvanas évek késői korszakából). Szóval nem minden „csak” Savatage. Egyáltalán nem. Az album egyes részeiben ugyanúgy érezhető az olasz power metal-megközelítés tipikus jellege, amelyet mindig alaposan kicifráznak a zenekari hangszerelések, ahogy az a Return of the Storm című számban is hallható, ez pedig pontszerűen a honfitárs Rhapsody of Fire-t idézi, ugyanakkor van benne némi rokonság a progresszív metallal is.
A „Fallen” mindenképp ébreszt Savatage-asszociációkat, de ebben nem esik túlzásba. Ahogy említettem, elég ügyesen kerüli a másolás kényszerét, ami nagyon jó. Ez ugyanis elegendő hitelességet ad az albumnak ahhoz, hogy a saját zenei története lehessen. A számokat úgy írták meg, hogy szinte ráöntsék őket Zak Stevens hangterjedelmére, és éppen az ő beépítése az az elem, amely a legtöbb Savatage-asszociációt ébreszti. Minden más az albumon amolyan kedves „ugratás”, olyan kitérőkkel, amelyek – ahogy említettem – hitelesen távol tartják a lemezt a „másolás-beillesztés” szindróma veszélyétől. Éppen ezért a „Fallen” mindenképp elég érdekes és figyelemre méltó.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Fallen
2. The Serpent
3. Rise
4. Under The Spell
5. Twilight
6. Faces Of Innocence
7. Hit The Wall
8. Who’s In The Mirror
9. Brought To The Edge
10. Return Of The Storm
Felállás:
Zak Stevens – ének
Aldo Lonobile – gitár
Antonio Agate – billentyűk, zongora
Yves Campion – basszusgitár
Marco Lazzarini – dob
