Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Judas Priest
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 2018
Játékidő: 58:25
Értékelés: 4.5/5
Ennek a kritikának már réges-rég fent kellett volna lennie a RockLine-on. Néha az ember több időt hagy magának, hogy az első lelkesedés lecsillapodjon, és könnyebben le tudja mérni a termék valódi minőségét, főleg ha egy hatalmas diszkográfiához kell hasonlítani, mint a Judas Priest esetében. Természetesen a személyes lelkesedésről beszélek, hiszen a Judas Priest mindig is e cikk szerzőjének az 1. számú metalkedvence volt. A „Firepower” már egy hónapja és három hete hivatalosan kint van, és most végre megérkezik a RockLine újabb vallomása a birminghami úttörőkről, akik valami olyat hoztak létre, ami örökre megváltoztatta a világ zenei arculatát.
Szóval „Firepower”. Itt megint előbukkan az az idegesítő „miért?”, amelyre a válasz: „Mert megtehetik”. Az olyan zenei nagypapáknál, mint a Judas Priest, akiknek otthon az unokákra kellene vigyázniuk, mindig felmerül az a bűnös gyanú, hogy csak „lógnak” a régi dicsőségükön. A Judas Priest ebben az esetben boldog kivétel, mert a „Firepower” valóban jó, sőt nagyon-nagyon színvonalas új stúdióalbuma ennek a hosszú életű zenekarnak.
Jobb, mint a „Redeemer of Souls” (2014), vagyis a „post-Painkiller” korszak összes kiadványa közül – természetesen a Halforddal az énekmikrofonnál felvettek közül – ez a zenekar legjobb stúdióteljesítménye. Remélem, idáig még velem vagytok. Az előző mondat ugyanis mindössze négy stúdióalbum egymáshoz mérésén alapul. A lényeg, hogy a Judas Priest nem hátrafelé tekint, hanem olyan albumot tesz le az asztalra, amely 100%-ban judaspriestes, és végig árasztja magából mindazt, amit a Judas Priest 2018-ban is jelent, és mindig is jelentett. Ez azt jelenti, hogy a kapocs a Painkiller előtti korszak energiájával még mindig megvan. Csak másképp jelenik meg. Teljesen megjátszás nélkül. A mágia a „Firepower” albumon is mindent áthat. A Judas Priest ezt kizárólag az új idők zenei karizmájának hiteles lenyomatával érte el, a múlttal való kacérkodás egy szemernyi nyoma nélkül, ami akár szánalmasan is hathatott volna, és a Judas Priest maga ásta volna alá vele a hitelességét. Így pontosan azt kapták meg tőlük a rajongók, amit elvárnak. Zenei időtlenséget, ez az efféle művészet lényege. Más albumot hoztak, amely a felépítésében és az energiájában a közvetlen elődhöz, a „Redeemer of Souls”-hoz áll a legközelebb, ami logikus, ugyanakkor megvan a maga zenei arca és karaktere. A legszebb ugyanis egy zenekar bármelyik rajongója számára az, hogy amikor először teszi be a lejátszóba a zenekar új albumát, az végig valamire emlékezteti. Valamire, amit a zenekar már egyszer megalkotott, de nem tudod kihámozni, mi lehet az. Minél jobban keresed, annál jobban elveszel. Ilyen a „Firepower” is, amely természetes evolúciós úton egyszerűen továbbviszi az egyedi zenei mágiát. Azt, amit a Judas Priest működésének minden korszakában megtalálsz, kizárólag náluk, és ami a kiadott albumokon át mindig kicsit másképp tükröződik.
Halford ügyesen oldotta meg az énekesi szerepét. A stúdióban jól kipofozták, és ahol kellett, jól kihangsúlyozták a híres „sikolyaival” a színezést. A magas hangokkal („halfordeszkekkel”) nem viszi túlzásba, és szerencsére a természet a bölcsőjébe tette azt a vokális karizmát, hogy normál intonációval is árad belőle az ismert és egyedi énekhang, amely mélyíti a zenekar zenei kifejezésmódjának „sötétebb okkult” oldalát. Szigorúan „halfordos”. A fő hajtómotor és „bűnös”, amiért a Judas Priestnek öreg napjaira még kedve van nemcsak színpadon játszani, hanem új zenét is írni: a hihetetlen Richie Faulkner. Az új anyag egyik fő szerzője, aki lassan a zenekar fő szólógitárosává is vált. Tekintve, hogy a „megsértődött” K.K. nyugdíjban van, Tipton Parkinson-kórral küzd – ami azt jelenti, hogy a metaluniverzum egyik legfelismerhetőbb gitárpárosa 2011 óta el van temetve –, Faulkner lendülete, elkötelezettsége, lelkesedése és tüze gyakorlatilag az az alapüzemanyag, amely életben tartja ezeket a pionír érdemeket szerző legendás zenei kövületeket, akik még 2011-ben végleges visszavonulást jósoltak.
A számok száma az új Judas Priest-albumon „szemre” megint túl sok, akárcsak a játékidő, amely just under an hour hosszúra nyúlik – vagyis alig egy óra alatt marad. Mégis meglepő, hogy ezúttal rendkívül nehéz bármelyik dalt „időrablónak” kikiáltani. A „Redeemer of Souls” ettől nem volt ennyire mentes, és olyan kiváló produkcióval sem szolgált, mint a „Firepower”. Andy Sneap az Andy Sneap. A 2018-as Judas Priest szellemiségéből és testéből tehát kihozta a maximumot. A Judas Priest mindig is rendkívüli érzékkel és ízléssel gondolkodott a kompozícióiban a magas zenei hozadékról. A dalaik jellemzően nemcsak versszakból és refrénből állnak, hanem szinte szabályszerűen kapnak egy előrefrént is, amely tovább fokozza a drámát. Ugyanakkor a Judas Priest mindig is a melodikus modulációk mestere volt, amit remek mid-eight részekkel értek el. Azt is mindig tudták, hogyan ízesítsék a dalokat színes felvezetésekkel. A „Firepower” mindezzel rendelkezik.
A drámák drámáját az albumra a kiváló, középtempós mini-epikus szvit, a Rising From the Ruins hozza, amely kompozícióként tulajdonképpen hibátlan dicséretet érdemel. Mondhatjuk, hogy ez a „Blood Red Skies” 2018-ra. Ami a túl hosszú Lochnessnek nem sikerült az „Angel of Retribution” (2005) albumról, az sikerül a záró, tüzesen ünnepélyes, félballadás Sea of Red himnusznak teljes vérrel. A Flame Thrower egyik versszakának énekdallama a Hot For Love klasszikusra (a „Turbo”-ról, 1986) rímel. Összességében a „Firepower” a „Painkiller” klasszikust akarná követni, de ez az érzés már az album első felében szertefoszlik. A nyitó Firepower megteremti ezt az érzést, a következő Lightning Strikes a Hell Patrol-féle ritmikus gurulása miatt tovább mélyíti, aztán az album további részében ez az érzés lassan elhalványul. A második felében, ahol a Spectre, a Traitor’s Gate, a No Surrender, illetve a Lonewolf követik egymást, a Judas Priest szintén nem megy zsákutcába a hangszereléssel. A tizenkét tételből álló sor rendkívül változatos vezérmotívumokat hordoz, a gitárfrázisok pedig kivételesen kifejező karakterrel vannak díszítve.
Az ember a közel 50 éve működő zenészektől jó, rendes, vagy mondjuk korrekt albumot vár. Szerényen és tisztelettel nem követel tehát semmilyen csodát. Hogy egy ilyen lemez ennyire pokolian jó legyen, mint a „Firepower”, az az édes „sokkterápia” egész sorát hozza. A bestia továbbra is vérszomjas, és a fenevad ébred. Letépi a láncait, és megőrül az idei nyáron, amikor a legendák megállnak a tolmini Metaldays fesztiválon. Lehet, hogy a „Firepower” az utolsó Judas Priest-album. Nagyon is lehet. Simán erre számíthatunk, de a Judas Priest nagy tiszteletet érdemel érte. Nem csalták meg sem önmagukat, sem a rajongóikat, és bebizonyították, hogy nem engedtek a szerzői jogdíjak élvezetének kényelmes lustaságának a régi dicsőség sáncain. Ez az a csúf, alattomos vírus, amely megfertőzte a kortársaik körét (ugye David Gilmour és Roger Waters?), de a náluk húsz vagy több évvel fiatalabb zenekarokat is (ugye Guns N’ Roses?). A legendák tehát nagy főhajtást érdemelnek, és a „Firepower” bizonyítja, hogy a fogzománc még mindig veszedelmesen éles, a fogsor teljesen hiánytalan, nyoma sincs csorbulásnak vagy lyukaknak, és jól lehet, hogy a Judas Priest az erőteljes Faulkner szárnyán még néhány tavaszra meghosszabbítja a működését.
Felállás
Rob Halford – ének
Glenn Tipton – gitár
Richie Faulkner – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dob
Produceri munka
Andy Sneap
Számlista
01. Firepower
02. Lightning Strike
03. Evil Never Dies
04. Never The Heroes
05. Necromancer
06. Children of the Sun
07. Guardians
08. Rising From Ruins
09. Flame Thrower
10. Spectre
11. Traitors Gate
12. No Surrender
13. Lone Wolf
14. Sea Of Red
