Kiadó: Columbia Records
Megjelenés dátuma: 2018. 03. 09.
Produkció: Andy Sneap
Album hossza: 58:25
Stílus: Heavy Metal
Ennek a kritikának már réges-rég fent kellene lennie a RockLine-on. Az ember néha több időt hagy magának, hogy a kezdeti lelkesedés lecsillapodjon, és könnyebben mérlegelhesse a végtermék valódi minőségét, főleg ha egy olyan terjedelmes diszkográfiához kell mérnie, mint amilyen a Judas Priesté. Személyes lelkesedésről beszélek persze, hiszen a Judas Priest mindig is e cikk szerzőjének 1. számú metalkedvence volt. A „Firepower” már egy hónapja és három hete hivatalosan is kint van, és most végre megérkezik a RockLine vallomása is azokról a birminghami úttörőkről, akik valami olyasmit hoztak létre, ami örökre megváltoztatta a világ zenei arculatát.
Tehát „Firepower”. Itt rögtön felbukkan az a bosszantó „miért?”, amire a válasz: „Mert megtehetik.” Az olyan zenei nagypapáknál, mint a Judas Priest, akiknek otthon az unokákra kellene vigyázniuk, mindig előjön az a bűnös gyanú, hogy csak „lovagolnak” a régi dicsőségen. A Judas Priest ebben az esetben szerencsés kivétel, mert a „Firepower” valóban jó, sőt nagyon-nagyon színvonalas új stúdiómunkája ennek a hosszú életű zenekarnak.
Jobb, mint a „Redeemer of Souls” (2014), vagyis a „post-Painkiller” korszak összes lemeze közül, természetesen azokat számolva, amelyeket Halforddal az élen vettek fel, ez a formáció legjobb stúdióteljesítménye. Remélem, ennél a pontnál még velem vagytok. Az előbbi mondat ugyanis mindössze négy stúdióalbum egymáshoz mérésén alapul. A lényeg, hogy a Judas Priest nem a múltba tekintget, és olyan albumot tesz le az asztalra, amely 100%-ig judas priestes, és végig azt sugározza, amit a Judas Priest 2018-ban is jelent, ahogy mindig is jelentett. Ez azt jelenti, hogy a kötődés a Painkiller előtti korszak energiájához még mindig ott van, csak másképp jelenik meg. Teljesen megjátszás nélkül. A varázslat a „Firepower” lemezen is mindenütt jelen van. A Judas Priest ezt kizárólag a zenei karizmájának az új időkre jellemző, hiteles lenyomatával érte el, a múlttal való kacérkodás leghalványabb szikrája nélkül, ami patetikusan hatott volna, és a Judas Priest maga ásta volna alá vele a hitelességét. Így pontosan azt kapták tőlük a rajongók, amit elvárnak: zenei időtlenséget, ami az ilyen művészet lényege. Más albumot tettek le az asztalra, amely a felépítésében és az energiájában a legközelebb az elődjéhez, a „Redeemer of Souls”-hoz áll, ami logikus, ugyanakkor megvan a maga zenei arca és karaktere. Egy zenekar rajongójának ugyanis az a legszebb, hogy amikor először teszi be a lejátszóba az új albumot, az végig valamire emlékezteti. Valamire, amit a zenekar egyszer már megalkotott, de nem tudod kihámozni, hogy mi lehet az. Minél jobban keresed, annál jobban elveszel. Ilyen a „Firepower” is, amely természetes evolúciós úton csupán átviszi az egyedülálló zenei varázst. Azt, amit a Judas Priestnél minden korszakban megtalálsz, és ami a kiadott albumokon át mindig kicsit másképp csillan meg.
Halford ügyesen megoldotta az énekes szerepét. A stúdióban jól kikozmetikázták, és ahol kellett, jól kihangsúlyozták híres „sikolyaival” a színezést. A magasságokkal („halfordos” futamokkal) nem tolja túl, és szerencsére a férfi a bölcsőjébe kapta a természetes énekesi karizmát, így normál hangfekvésben is az ismerős, utánozhatatlan hangszínt sugározza, ami mélyíti a zenekar kifejezésmódjának „sötét okkultizmusát”. Szigorúan „halfordos”. Itt van a fő hajtómotor és a „bűnös”, hogy a Judas Priest vén napjaira nemcsak a színpadon játszani, hanem új zenét írni is kedvet kap. A hihetetlen Richie Faulkner. Az új anyag egyik fő szerzője, aki lassan a zenekar vezető szólógitárosává is átalakult. Mivel a „megsértődött” K.K. nyugdíjban van, Tipton pedig Parkinson-kórban szenved, vagyis a metalvilág egyik legfelismerhetőbb gitárospárosát 2011 óta eltemethetjük, Faulkner lendülete, elkötelezettsége, lelkesedése és tüze gyakorlatilag az alapüzemanyag, amely életben tartja ezeket az úttörő érdemű, legendás zenei kövületeket, akik még 2011-ben végleges visszavonulást jósoltak.
Az új Judas Priest-albumon „szemre” megint túl sok a szám, és a játékidő is majdnem egy órára rúg. Mégis meglepő, hogy ezúttal rendkívül nehéz bármelyik dalt „időrablónak” vagy „időlopónak” kikiáltani. A „Redeemer of Souls” ettől nem volt ennyire mentes, és nem is kapott ilyen kiváló produkciót, mint a „Firepower”. Andy Sneap az Andy Sneap. A Judas Priest 2018-as szelleméből és testéből kisajtolta a maximumot. A Judas Priest mindig kivételes érzékkel és érzékenységgel viszonyult a kompozícióik magas zenei hozamához. A dalaik általában nemcsak versszakból és refrénből állnak, hanem szinte szabályszerűen megtoldják egy előrefrénnel is, ami tovább fokozza a drámai színházat. Emellett a Judas Priest mindig is a dallamos modulációk mestere volt, amit remek mid-eight szakaszokkal értek el. A dalokat mindig képesek voltak festői bevezetőkkel is megfűszerezni. Mindez megvan a „Firepower” lemezen is.
A drámák drámáját az albumon a kiváló, középtempós, mini epikus szvit, a Rising From the Ruins hozza, amely kompozícióként tulajdonképpen szeplőtelen dicséretet érdemel. Mondhatjuk, hogy ez a „Blood Red Skies” 2018-ban. Ami a „Angel of Retribution” (2005) lemez túl hosszú Lochness számának nem sikerült, az teljes vérrel, lendületesen sikerül a záró, tüzesen ünnepélyes, félballadás himnusznak, a Sea of Red-nek. A Flame Thrower versszakának énekdallama a Hot For Love klasszikus („Turbo”, 1986) versszakának énekdallamát idézi. Összességében a „Firepower” szeretné követni a „Painkiller” klasszikust, de ez az érzés már az album első felében szertefoszlik. A nyitó Firepower megteremti, a Hell Patrol stílusú ritmikus gördüléssel a következő Lightning Strikes elmélyíti ezt az érzést, aztán az album további részében lassan elpárolog. A második felében sem, amikor egymás után jön a Spectre, a Traitor’s Gate, a No Surrender, illetve a Lonewolf, téved a Judas Priest zsákutcába a felépítéssel. A tizenkét tételes sor rendkívül változatos vezérmotívumokat hordoz, a gitárfrázisok pedig kiváló kifejezőerővel ékesek.
Az ember a zenei öregektől, közel 50 év működés után, egy jó, tisztességes vagy mondjuk egy szolid albumot vár. Szerényen és tisztelettel, vagyis csodát nem követel. Hogy egy ilyen lemez ennyire átkozottul jó legyen, mint a „Firepower”, az viszont egy adag édes „sokkterápiát” hoz. A bestia vérszomjas maradt, a fenevad pedig ébredezik. Letépi majd a béklyóit, és megőrül az idei nyáron, amikor a legendák megállnak a tolmini Metaldays fesztiválon. Lehet, hogy a „Firepower” az utolsó Judas Priest-album. Akár az is lehet. Könnyen erre tippelhetünk, de a Judas Priest nagy tiszteletet érdemel érte. Nem csalták meg sem magukat, sem a rajongóikat, és bebizonyították, hogy nem engedtek a szerzői jogokból élés kényelmes lustaságának a régi dicsőség sáncain. Ez az a csúf, alattomos vírus, amely elkapta a korosztálytársaik seregét (ugye David Gilmour és Roger Waters?), de a náluk húsz és több évvel fiatalabb zenekarokat is (ugye Guns N’ Roses?). A legendák tehát nagy főhajtást érdemelnek, és a „Firepower” bizonyítja, hogy a fogzománc még mindig veszélyesen éles, a fogazat teljesen hiánytalan, nyoma sincs csorbulásnak vagy lyukaknak, és az is egészen lehetséges, hogy a Judas Priest a potens Faulkner szárnyán még néhány tavasszal meghosszabbítja a pályafutását.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 9.0 / 10
Számlista:
01. Firepower
02. Lightning Strike
03. Evil Never Dies
04. Never The Heroes
05. Necromancer
06. Children of the Sun
07. Guardians
08. Rising From Ruins
09. Flame Thrower
10. Spectre
11. Traitors Gate
12. No Surrender
13. Lone Wolf
14. Sea Of Red
Felállás:
Rob Halford – ének
Glenn Tipton – gitár
Richie Faulkner – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dob
