Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Savatage
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1986
Értékelés: 2/5
A „Fight For The Rock” helyett a zenekar joggal nevezhette volna „Fight For The Nightmare”-nek is, hiszen a készítése idején valóban elégedetlenek voltak azzal, amit létrehoztak, pontosabban azzal, amit kénytelenek voltak létrehozni. A „Fight For The Rock” szemléletes példa arra, hogyan lökte a mohó kiadó a nyolcvanas évek egyik legjobb heavy metal zenekarát a puszta fennmaradás határára. A Savatage-tól ugyanis hirtelen azt követelték, hogy a lehető legkommerszebb dolgokat írják, hogy aztán könnyebben játszhassák őket a rádióban, és a kiadó jó kövér pénzeket zsebelhessen be – ami általában egyetlen olyan metalbandának sem tesz jót, amelyben van legalább egy szemernyi büszkeség. Ez volt a zenekar első lemeze a mára már régi motoros basszusgitárossal, Johnny Lee Middletonnal, aki az Oliva fivérek szerint hirtelen összeegyeztethetetlenné vált Keith Collinst váltotta – ez volt akkoriban az egyik ritka jó döntésük. A kiadó kísérlete, hogy a lemez inkább popos, mint metalos legyen, persze balul sült el.
Már a címadó dal, amely alapjaiban rock’n’roll egy kicsit „heavy”-sebb lüktetéssel, jól mutatja a zenekar új irányát. Szomorú, hogy vele és az egész albummal kapcsolatban is az az egyik ritka szám a lemezről, amelyet akkoriban élőben is játszottak. A lemez fénypontja egész biztosan a „Hyde”, ami kétségkívül messze a legjobb dal rajta, és ahol Jon jellegzetes, ideges, vékonyan sikoltozó hangja ismét sikolyaival lenyűgöz. A „Red Light Paradyse” szintén megérdemel némi figyelmet, de nem feltétlenül pozitív értelemben. A sötét riffek és a diszkóritmus szokatlan keverékével anti-diszkó alkotásnak szánták, de a lelkemre mondom, nem úgy szól. Az a dal, amely a leghitelesebben mutatja be a klasszikus Savatage hangzását, a „The Edge Of Midnight” érdekes horrorbevezetőjével. A lemez tehát nem híján van a fényes pontoknak, bár nem sok van belőlük. Az is érződik, hogy kevés az új ötlet, de ezért nem szabad pusztán a zenekart hibáztatni. A „Wishing Well” (eredetileg Free) és a „Day After Day” (eredetileg Badfinger) a mai napig az egyetlen feldolgozás, amelyet a zenekar valaha stúdióalbumra tett. A „She’s Only Rock And Roll” pedig végleg meggyőz minket arról, hogy a zenekar ekkor valóban nem volt a helyes hullámhosszon, és a lemezt szinte teljesen a kiadó igényeinek rendelte alá. Szánalmas alkotásról van szó, amely inkább valami sztriptízbárba illene. Egyedül Criss kiváló és mindig reprezentatív riffelése menti meg. A lemez másik három dala jóval a felvétel előtt készült, és csupán megcsinosított változata az eredeti formájuknak. Az „Out On The Streets” (a mostani, kommerszebb lüktetéssel) először már a zenekar „Sirens” (1983) című debütálólemezén megjelent. A „Lady In Disguise” demóként jelent meg, jelentősen átalakított formában, a „Crying For Love” pedig szintén egy javított változata egy dalnak, amely egy demón szerepelt az előző lemez, a „Power Of The Night” (1985) készítése idején. Az egész albumon végig érezhető az is, hogy a Savatage kissé kényelmetlenül érezte magát, hiszen a „Fight For The Rock”-on hirtelen jóval több billentyűt használtak, mint bármelyik korábbi lemezükön. Szerencse, hogy ez akkor nem nyomasztotta őket túlságosan, mert a következő albumon már megtanulták, hogyan kell ezt a zenei elemet megfelelően használni.
A 2002-es újrakiadás mindkét bónuszdala élő változata egy-egy klasszikusuknak, a „The Dungeons Are Calling”-nak és a „City Beneath The Surface”-nek, amelyek itt figyelmeztetésként szolgálnak a zenekar igazi gyökereire és az akkor még mindig kihasználatlan potenciáljára.
Pop metal/rock’n’roll lemezként a „Fight For The Rock” remek befektetés. Csakhogy ez persze nem az, amit egy olyan zenekartól várna az ember, mint a Savatage, ezért a „Fight For The Rock” kétségkívül messze a leggyengébb produktumuk és jelentős visszalépés. Már ha ránézel a lehangoló borítóra, nagyjából világos, hogy az album nyíltan az amerikai piacra céloz, miközben a zenekarnak már akkor több híve volt Európában. Szerencsére a Savatage nem sokkal a lemez megjelenése után lerázta magáról a falánk kiadó szorítását, és a helyes irányba fordította a zenéjét, ami teljes pompájában a következő albumon mutatkozott meg, és amellyel végre szélesebb körben is áttörtek.
Felállás
Jon Oliva – ének, zongora
Criss Oliva – gitár, vokál
Johnny Lee Middleton – basszusgitár, vokál
Steve Wacholz – dob, ütőhangszerek
Produkció
Steven Machat & Rick Smith
Számlista
1. Fight For The Rock (3:55)
2. Out On The Streets (3:58)
3. Crying For Love (3:27)
4. Day After Day (3:40)
5. The Edge Of Midnight (4:52)
6. Hyde (3:51)
7. Lady In Disguise (3:08)
8. She’s Only Rock ‘N Roll (3:14)
9. Wishing Well (3:20)
10. Red Light Paradise (3:56)
Játékidő: 37:54
Bónuszdalok a 2002-es újrakiadáson:
11. The Dungeons Are Calling (live) (3:45)
12. City Beneath The Surface (live) (5:01)
