Előadó: Viron
Kiadó: Metal Heaven
Megjelenés: 2008
Értékelés: 3.5/5
A „Ferrum Gravis”, vagyis „nehéz vas”, a német Viron második albuma, manapság tűnik a szénakazalban. Honnan kerültek elő ezek a srácok? Primordiális „heavy metalt” játszanak – abból a fejlődési változatból, amelyből később a műfaj többi ága kinőtt. A Viron elsőlemezének címe, az „N.W.O.G.H.M.” már önmagában is „gyanúsan old school” jel volt, a tartalomról nem is beszélve.
Elképesztő érzés ilyen albumot betenni a CD-lejátszóba: hiába avítt és klisés, frissnek és ihletettnek hat, és közben egy percre sem hagy el az érzés, hogy valami „másikat” vagy „újat” hallgatsz. Hihetetlen, mennyire be tud csapni az ember érzéke. Valójában a réginek és csontig lerágottnak a hallgatod. De beindul!
A Viron lényegében a nyolcvanas évek eleji vívmányok újjáélesztése. Mindent 25 évvel később játszanak, ma jóval agresszívebben és technikailag néhány lépcsőfokkal magasabb minőségi szinten. A produkció „old school”, a gitárriffelésen sok kontrollal, ami miatt a valóság egy része lekopik róla. A basszusvonal ezért előre tör, és dallammal tölti ki a lyukat. A két gitár maximálisan harmonizál. Ahol csak lehet, ultramelodikus, drámai tercfordulatokba menekül, és „megtöri” a riffeket. A Viron bőven él a dupla lábgéppel, ami nem éppen „old school”, és ahol ehhez közelít a riffelő shredding, a szemtelen félhangos fordulatokkal vagy a refrénekben felcsendülő tömegkiáltásokkal (Liberator, Playground For Billions), ott akár leplezetlenül amerikai „old school speed metalnak” is hathat. A drámai tercek iránti érzék ugyanakkor kivételes és erősen jelen van, így a német teutonság nem hallható el. A mérleg nyelvét pedig az billenti az európai banda javára, hogy a dallamos énekhang szándékosan homályos, de messze nem olyan végzetes és mérgező, mint a Helstar, a Fates Warning vagy akár a Forbidden régi motorosaié, vagyis kifejezetten a klasszikus, dallamos vizeken evez. Van benne egy csipetnyi Klaus Meine (Scorpions), a magas csúcsokon Rob Halford (Judas Priest), az album egyetlen balladájában, a War-ban pedig rendkívüli érzékiség kerül előtérbe, teljesen megváltozott énekmegközelítéssel, ami veszedelmesen közelít Hansi Kürschéhez (Blind Guardian). A Vironnál tehát epikus töltet van, amely nem ismeri az európai „power metal” bandák túlzásait.
A zenekar érzéke a fülbemászó dallamú refrénekhez azonnal begyújtja a hallgatót. A Liberator remek, gyilkos nyitány, még meglepőbb folytatása viszont az On The Run, amelynek refrénjében ott van az egyik legjellemzőbb „old school” pompázatosság és végzetes dráma, amely közel 30 éve az új brit hullámnak felismerhető védjegyet adott. A középső akusztikus közjáték a nyugodt énekkel és a hozzáadott vibratóval még az európai–amerikai felállású Demons & Wizards irányvonalait is felvázolja. Előny, hogy a Viron a kiszámíthatóság és az agyonrágott formák használata ellenére is talál helyet a vezérriffek szellemes váltogatásának, a motívumok lendületes áramlásának, a középső hangszeres részekkel harmonizáló fűszerezésnek, amelyeket tökéletesen lerobbantott szólók díszítenek, és a hangulatok sokszínűségének, így a „Ferrum Gravis” dinamikája, valóságérzete és ezáltal vonzereje is magas fokú. Külön szám a záró, közel 12 perces eposz, a Sniper, amely a Rime of the Ancient Mariner (Iron Maiden) nyomdokain járó modern kori kísérlet, de a Viron kezében.
A „Ferrum Gravis” változatosabbnak hat az amúgy kiváló első lemeznél, az „N.W.O.G.H.M.”-nél, és a Viron ezzel tovább tágítja zenei hatókörét, amely a heavy metal aranykorának gyökereit kutatja.
Felállás
Alex Stahl – ének
Thilo Feucht – gitár
Roger Dequis – gitár
Ingmar „Inge” Holzhauer – basszusgitár
Andreas „Neudi” Neuderth – dob
Számlista
1. Liberator (5:53)
2. On The Run (5:40)
3. The Isle Of Man (6:29)
4. War (4:34)
5. Beyond The Gates (4:48)
6. Metal Ball (6:17)
7. Playground For Billions (6:45)
8. Led Astray (5:08)
9. Sniper (11:40)
