Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Dream Theater
Kiadó: Elektra Entertainment Records
Megjelenés: 1997
Játékidő: 78:12
Értékelés: 4/5
A „Falling into Infinity” nehéz szülés volt: ez a negyedik album majdnem szétrobbantotta a múlt század kilencvenes éveinek egyik kulcsfontosságú és legizgalmasabb rockzenekarát. Az amerikai progresszívmetal-bajnok Dream Theater a készítés során ugyanis „kalapács és üllő” közé szorult: akkori kiadójuk, az Elektra Records nyomást kezdett gyakorolni a tagokra, hogy a szerzeményeiket minél inkább kereskedelmi irányba hajlítsák, miután a népszerűségük albumról albumra megállíthatatlanul nőtt, a metalosok körében sok szimpátiát szereztek, a progresszív rock számos rajongója pedig szintén a szívébe zárta őket.
Az első és egyetlen olyan Dream Theater-stúdióalbum készítése közben, amelyen a billentyűket a korábbi Alice Cooper- és Kiss-billentyűs, Derek Sherinian játszotta (az 1995-ös „A Change Of Seasons” egy EP volt saját címadó szerzeménnyel és más előadók dalainak feldolgozásaival), aki 1994-ben váltotta az alapító tag Kevin Moore-t, vita robbant ki a két alapító között, akik az irigylésre méltó akadémiai háttérrel rendelkező progmetal-titánok szellemi motorjai voltak. John Petrucci gitárvirtuóznak nem okozott gondot teljesíteni a kiadó kívánságait, és kész volt hangzásbeli kompromisszumokra, vagyis tömörebb szerzeményekre, kevesebb vad improvizációs jamre és világos „fejre és farokra”, míg Mike Portnoy, a megszállott dobos, egyáltalán nem értett ezzel egyet, mert az addigi szerzői és hangzásbeli irányt akarta folytatni.
Végül, amikor már a banda szétesése fenyegetett, Petrucci és Portnoy valahogy kibékült, és sikerült valamiféle középutat találniuk, így a „Falling into Infinity”, az egyetlen stúdióalbumuk Kevin Shirley producer irányításával (akit leginkább az Iron Maidennel és a Journey-vel való munkájáról ismernek), a teljes Dream Theater-diszkográfia egyik legfurcsább lemeze lett, amely a mai napig megosztja a rajongók táborát. Portnoy és Petrucci eredetileg „Stream of Consciousness” címet akartak adni az albumnak, de a másik három tagnak, vagyis Sheriniannak, James LaBrie énekesnek és John Myung basszusgitárosnak ez a cím túl hivalkodónak tűnt.
A „Falling into Infinity” az igazat megvallva nagyobb megbecsülést érdemelne annál, mint amekkorát kap, főleg a metalközösségben, hiszen a Dream Theater egyik legsokszínűbb albumáról van szó, amelyen a zenekar néhány kiforrott, a hangszerelés és a szövegek terén is a legérettebb művét alkotta meg, miközben még mindig bőven akadt rajta őrült improvizációs kitérő, hogy a virtuóz nagymesterek minden rajongója megnyalhassa utána a száját. A Dream Theater már korábbi lemezein is többször bebizonyította, hogy érez a tömörebb, nagyobb kísérletezős kitérők nélküli, gazdag szövegvilágú művek iránt is, de a „Falling into Infinity” esetében, amely szinte teljesen más album volt, mint elődje, az „Awake” (1994), ez még szembetűnőbbé vált.
A legmelodikusabb, legváltozatosabb és (nevezzük így) rádióbarát, jellegzetesen Dream Theater-dallamokat felvonultató szerzeményeket ezúttal Petrucci hozta létre, míg Portnoy néhány „hagyományosabban” ütős, kísérletezőbb, erőteljes improvizációs pecséttel ellátott darabot írt. LaBrie egy szerelmes balladával járult hozzá, Myung pedig a tizenhárom perces záró eposszal, a „Trial Of Tears”-szel villogott. A dalszövegírás Kevin Moore távozása után a többi tagra maradt. A szövegíró szerepben a „Falling into Infinity”-n különösen Portnoy tündökölt, aki a „New Millennium”, a „Just Let Me Breathe” és a „Burning My Soul” című dalokban nyíltan bírálta a zeneipart és az Elektra Records kiadót.
A „Falling into Infinity” a „New Millennium”-mal nyit, amelynek bevezetőjében Sherinian elektronikus textúrákkal játszadozik a szintetizátoron, majd idővel temperamentumos átmenetek következnek a gitár- és billentyűs futamok között, masszív ritmikai árnyalatokra építve. A sötét hangulatot és a cinikus szöveget LaBrie kaméleonszerű éneke erősíti, míg az éles gitárvariációk és a billentyűkön használt érdekes digitális effektek érezhető adag keményrockos báj csempésznek ebbe a kavargó szerzeménybe. A hangszeres zárlatban néhány szellemes, fúziós hangvételű variációval is megtréfálják a hallgatót, ami szépen feldobja a drámai atmoszférát.
A „You Not Me”, amelyet Petrucci Desmond Child zenész, zeneszerző és producer közreműködésével írt (Child számos világhírű előadónak írt slágert), a „Falling into Infinity” legkereskedelmibb irányultságú alkotása. A Dream Theatertől szokatlan, keményrockos, sőt alternatív rockos beütésű hangzáselemek és a dallamos-drámai refrén ellenére ez a furcsa, de szórakoztató szám nem lett az a sláger, amilyet az akkori kiadó remélt. Portnoy egyáltalán nem lelkesedett Child szerzői közreműködéséért, mert szerinte az Elektra Records erőltette rá a zenekarra egyetlen céllal: egy nagy rádiós slágert akartak.
A „Peruvian Skies”-szal, amelynek társadalomkritikus szövege a gyermekek kihasználásáról, vagyis a pedofíliáról szól, Petrucci megalkotta az album első Dream Theater-klasszikusát. A lassú kezdést átmenet követi egy melankolikus szakaszba számos érdekes gitárvariációval, miközben ezúttal elsősorban LaBrie éneke áll előtérben, kivételes érzelmi töltettel. A szám felénél ütős rész következik dühös gitárfutamokkal és masszív dobátmenetekkel, majd egy rövidebb hangszeres jam őrült improvizációkkal. Ez a technikailag magasan jegyzett állapot egészen az ütős, ugyanakkor dallamos zárlatig tart.
A „Hollow Years” egyszerű, mégis rendkívül kellemes Petrucci-ballada gyengéd akusztikus gitárakkordokkal, amelyben LaBrie ismét remek énekteljesítménnyel tündököl, Sherinian pedig csodás szimfonikus hangszereléseket ad hozzá. Ez azon kevés egyszerű, de egyúttal rendkívül érzelmes és szívből jövő Dream Theater-dalok egyike, amelyek megcáfolják egyes kritikusok állítását, miszerint a zenekar a megdöbbentő technikai tudás, a lenyűgöző szerzői képességek és a gyakorlatilag bármi eljátszásának képessége ellenére lélekhiányban szenved.
A felgyorsított tempójú „Burning My Soul” jóval sötétebb, metalosabb szerzemény ingerült basszusmenetekkel, megalkuvást nem ismerő gitárfutamokkal és tüzes dobrohamokkal. LaBrie ezúttal valamivel epikusabb és dühösebb énekstílust választ, ami a patetikus refrénben éri el a csúcspontját. A „Hell’s Kitchen” című instrumentális szám tele van találékony gitárvariációkkal és finom szimfonikus hangszereléssel, a ritmikai intenzitás pedig folyamatosan kiváló szinten van. Petrucci ezúttal rengeteg teret hagy magának a lélegzetelállító gitárakrobatikához.
A „Lines In The Sand”, az album egyik legjobb darabja, egy tizenkét perces eposz, amely Sherinian szintetizátorszólójával és Petrucci temperamentumos improvizálásával nyit, majd kavargó, ütős szakaszba vált át, amelyben a zenekar fokozza a drámai hangulatot. LaBrie mellett egyes versszakokban vendégénekesként Doug Pinnick (King’s X) hallható kiegészítő vokálban, aki kifakadásaival egy kis soult is csempész a dalba. Az egyik versszakban megemlítik az album végül fel nem használt, eredetileg tervezett címét is: „Stream of Consciousness”. A Dream Theater nem lenne Dream Theater, ha a hangszeres részek között nem engedne meg magának intenzív, elektromos töltetű improvizációkat, ahol minden tag elég teret kap saját virtuóz képességeinek bizonyítására.
A „Take Away My Pain” minőségi power ballada, kellemes hangulattal, amelyet finom billentyűs és gitáros hangszerelések, dinamikus ritmikai árnyalatok és LaBrie éneke ad, aki gyakorlatilag a teljes érzelmi potenciálját beleadja. Az ilyen művek talán elriasztották a hagyományos metalosokat, de cserébe sok műfaji előítéletektől mentes zenei gourmand tiszteletét kivívták a zenekarnak, akik addig nem voltak biztosak abban, hogy a Dream Theater szívvel-lélekkel játszó banda.
A „Just Let Me Breathe”, Portnoy szerzeménye, ismét egy kissé „hagyományosabb” Dream Theater-alkotás, hangsúlyosabb metalos és kísérletezős pillanatokkal, brutális szakaszokkal és vad dobátmenetekkel, miközben Sherinian közbeiktatott improvizációs kaprikái bőséges adag szórakoztató lucidságot visznek ebbe az ütős számba. A záró részben a banda vad hangszeres jambe bonyolódik, LaBrie energikus énekteljesítménye pedig segít fenntartani a magas intenzitású hangulatot. Az „Anna Lee” LaBrie szerelmes balladája, kifinomult zongorahangszereléssel és megható gitárfutamokkal, az énekes pedig drámai módon ismét számtalan sokrétű érzelmet közvetít. Petrucci ezután a záró részben melankolikus gitárszólóval brillírozik, ami még tovább mélyíti az intenzív atmoszférát.
A tizenhárom perces, háromtételes szvitté bontott „Trial of Tears”-szel Myung az album legjobb szerzeménye címének fő várományosát alkotta meg. A Dream Theater itt rendkívül sikeresen épít hidat a progresszív metal és a progresszív rock között. Az ambient, szinte hipnotikus, sok disszonáns hanggal teli bevezetést átmenet követi egy ritmikailag lassú szakaszba, ahol LaBrie éneke fokozatosan építi a feszült atmoszférát. A remek refrén a csodás szimfonikus hangszereléssel megadja ennek a ragyogó eposznak, ennek a telivér Dream Theater-klasszikusnak az ambient csúcspontját. Ezt számos összetett hangszeres pillanat követi, amelyekben Petrucci a fúziós szakasz közepén teljes szólós kiszabadulást enged meg magának, míg társai sem maradnak le a magas technikai képességek bravúros bemutatásában. Az eposz zárlata balladás, melankolikus gitár- és zongoradallammal és a lehető legérzelmesebb LaBrie-val, miközben Sherinian és Portnoy a maguk sajátos módján a nagy fináléhoz még egyszer alaposan megfűszerezi az egészet hangszeresen.
A „Falling into Infinity” valószínűleg a Dream Theater eddigi diszkográfiájának legjobban figyelmen kívül hagyott albuma, pedig valójában az együttes legjobb teljesítményei közé tartozik, még ha egy kicsit több időt és műfaji nyitottságot kér is a hallgatótól. A balszerencséje főleg az volt, hogy a stílusbeli elmozdulás megjelenésekor túl sokkoló volt a hagyományos rajongótábornak, és két mestermű, az „Awake” és a „Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory” (1999) közé szorult. A „Falling into Infinity” megjelenésekor ugyan kereskedelmileg végigbukott, és Portnoy a mai napig haragszik az Elektra Records kiadóra, Kevin Shirleyre és Desmond Childra, mert szerinte beavatkozásuk nélkül az album teljesen másképp sült volna ki, de azt biztosan nem tagadhatja, hogy a teljes diszkográfia egészen sajátos terméke ez, amely számos új szimpatizánst hozott a zenekarnak a hagyományos rajongótáboron kívülről.
Felállás
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár, háttérvokál
Derek Sherinian – billentyűk, háttérvokál
John Myung – basszusgitár, chapman stick
Mike Portnoy – dobok, háttérvokál
VENDÉGZENÉSZ:
Doug Pinnick – háttérvokál a „Lines in the Sand” című számban
Produkció
Kevin Shirley
Számlista
1. New Millennium (8:20)
2. You Not Me (4:58)
3. Peruvian Skies (6:43)
4. Hollow Years (5;53)
5. Burning My Soul (5:29)
6. Hell’s Kitchen (4:16)
7. Lines in the Sand (12:05)
8. Take Away My Pain (6:03)
9. Just Let Me Breathe (5:28)
10. Anna Lee (5:51)
11. Trial of Tears (13:07)
– a) It’s Raining
– b) Deep In Heaven
– c) The Wasteland
