Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Fairport Convention
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1968
Játékidő: 37:46
Értékelés: 3.5/5
A vita arról, hogy melyik volt – vagy melyik ma is – minden idők legjobb brit folk rock zenekara, sosem fog lezárulni, abban viszont gyakorlatilag minden hallgató egyetért, hogy a műfaj legfontosabb csapata a Fairport Convention. A brit akusztikus, majd elektromos folk rock legendás úttörői, akik olyan örökzöldekkel írták be magukat örökre a zenetörténetbe, mint a „Crazy Man Michael”, a „Matty Groves”, a „Sir Patrick Spens”, a „Meet On the Ledge”, a „Fotheringay”, a „Farewell Farewell”, a „Walk Awhile”, a „Rosie” és még sorolhatnánk, első lépéseiket 1966-ban tették, amikor Észak-London kellős közepén összeismerkedett Ashley Hutchings basszusgitáros és Simon Nicol gitáros (ma ő az egyetlen eredeti tag), és együtt játszottak az Ethnic Shuffle Orchestra soraiban. Közös próbáikat egy házban tartották, amelyet a helyiek „Fairport”-nak hívtak, innen jött az ötlet az új zenekar nevéhez.
Az eredeti Fairport Convention-felállásba bevonták még Richard Thompson gitárost és Shaun Frater dobost. Már a bemutatkozó koncertjük után, egy templomban, megtörtént az első a számtalan tagcsere közül, amely gyakorlatilag végigkísérte a teljes pályafutásukat. Az eredeti dobost, Fratert a fellépés után Martin Lamble (1949-1969) váltotta, aki a koncert végén egyszerűen kilépett a közönségből a zenekar tagjai elé azzal az ajánlattal, hogy vegyék fel új dobosnak, mert szerinte ő jobb dobszolgálatot tud nyújtani, mint Frater. Ezt az állítását be is igazolta, és 1969-es tragikus haláláig a zenekar dobosa maradt. Ezután csatlakozott hozzájuk Judy Dyble énekes, aminek köszönhetően már az első lépéseknél felismerhető, éteri hangzást tudtak kialakítani. Az eredeti Fairport Convention-felállást az akkori menedzser és producer, Joe Boyd kezdeményezésére egészítette ki Ian McDonald énekes – Boyd szerezte meg nekik a szerződést a neves Polydor kiadónál. McDonald később Iain Matthews néven lett ismertebb, hogy ne keverjék össze a King Crimson és a Foreigner egykori fúvósával/billentyűsével, aki ugyanezt a nevet viseli.
Az azonos című bemutatkozó album sok szempontból a keletkezése korának lenyomata volt, és kevéssé hasonlított a későbbi, angolszász és kelta ízekkel átitatott folk rock remekeikre, hiszen az ihletet főleg a hatvanas évek amerikai folk és folk rock zenészeinek munkáiból merítette, élen Bob Dylannel, Joni Mitchellel és a The Byrds-szel. A nevük és a női-férfi vokálok használata miatt sokan azt hitték, hogy amerikai zenekarról van szó, a Jefferson Airplane valamiféle követőiről, ami elég mulatságos volt. Ez volt az egyetlen Fairport Convention-album, amelyen Judy Dyble énekelt vezető szólamot: a megjelenése után szólópályára lépett, korábban pedig rövid ideig a burleszk hangulatú proto prog rock Giles, Giles & Fripp együttesben is kipróbálta magát, amelyből később kinőtt a nagy King Crimson. A helyét a legendás Sandy Denny (1947-1978) vette át, aki a következő években sajátos hangjával és karizmájával teljesen elhomályosította Dyble emlékét, pedig Dyble kivételesen tehetséges énekes volt, akinek koncertek közben az volt a kissé különc szokása, hogy zoknit kötött, amikor éppen nem állt a mikrofon előtt.
Az album Emitt Wiser amerikai zenész „Time Will Show the Wiser” című feldolgozásával indul: ez egyszerű rock’n’roll sztenderd, szerény pasztorális dallammal Nicol akusztikus gitárján és jó kettős vokális harmóniákkal, a főszólamot Matthews énekli. Richard Thompson határozott elektromosgitár-riffekkel megmutatja, hogy a nagy gitártehetségek között a jövőben vele még nagyon komolyan kell számolni. Az eredetileg Joni Mitchell nevéhez fűződő „I Don’t Know Where I Stand” szép folk ballada Dyble éteri hangjával, amelyben tisztán hallható Hutchings elegáns basszusvonala és Lamble szellemes cintányér-átvezetései. Bár az eredeti egy amerikai szerző műve, a Fairport Convention-nek már pályája e korai szakaszában sikerül egy kis pasztorális angol báját hozzátennie – olyasmit, amit a következő években csak tovább fokoznak.
Az „If (Stomp)” saját szerzemény, amelyben az amerikai folk és a Beatles hatása is érződik. A kulcsszerepet Thompson kifinomult akusztikusakkord-használata és Matthews szinte már jellegzetesen hagyományos angol éneke kapja. A „Decameron” újabb kellemes népzenei ballada az akusztikus gitár dallamára fektetve, amely Matthews hipnotikus éneke és társa gyengéd kísérete révén a bölcsődal határát súrolja. A „Jack O’Diamonds” – legalábbis a szöveget tekintve – eredetileg Bob Dylané. Alapjában egy hagyományos texasi folk dal, amely kártyások versengéséről mesél. A klasszikus folk dallam ízléses feldolgozása mellett a zenekar tagjai sokat kísérleteznek a magas vokálokkal és azzal is, hogy korsóba fújnak sípszó helyett.
A rövid instrumentális „Portfolio” saját szerzemény jazzes akkordmenettel a zongorán, amelyen Dyble játszott, és csípős mandolinhangokkal. A „Chelsea Morning” sikerült feldolgozása egy folk klasszikusnak, amelyet eredetileg Joni Mitchell írt, Judy Collins pedig népszerűsített. A női és férfi ének itt a vidám akusztikus dallam mellett harmonikusan egészíti ki egymást, kissé pszichedelikus hangulatot teremtve. A „Sun Shade” újabb kellemes folk szám, gyengéd gitárakkordokkal, kifejezetten romantikus, nosztalgikus hangulattal és uralkodó kelta pátosszal. A bonyolult kísérlet, „The Lobster”, amely majdnem öt percével a leghosszabb tétel a lemezen, bevezetőjében pszichedelikus gitár-, basszus- és ütőhangszeres improvizációkat tartalmaz, majd teret enged egy drámai motívumnak Matthews rövid vokalizálásával. Itt könnyen proto prog rockról is lehetne beszélni.
Az „It’s Alright Ma It’s Only a Witchcraft” tréfás kis szám burleszk szöveggel, amelyben Thompson huncut gitárriffjeinek köszönhetően még blues rock hatások is felbukkannak – ez nem gyakran fordul elő ennél a zenekarnál. A dallamos refrént a férfi és női ének összjátéka ismét sikerrel viszi végig. A „One Sure Thing” Dyble melankolikus éneke és a megrázó akusztikusgitár-dallam irányításával újabb sikeresen elbritesített feldolgozása egy amerikai folk rock sztenderdnek, amelyet eredetileg Harvey Brooks és Jim Glover adott elő. Az „M1 Breakdown” rövid, záró folk instrumentális mulatságos mandolinhangokkal és pajkos ritmussal.
A Fairport Convention bemutatkozója színes gyűjtemény volt többé-kevésbé sikerült folk és folk rock sztenderdekből, saját szerzemény alig akadt rajta, az amerikai eredetik feldolgozásai viszont legalább szolidak voltak, miközben az első jelek már ott voltak: megszületett a brit folk rock kulcsfontosságú zenekara. A felfedezésvágy már akkor izzott az olyan hangszeres tehetségekben, mint Hutchings, Thompson, Nicol és Lamble, és már csak néhány lépés választotta el őket a rockóriások panteonjába való nagy áttöréstől. Az első ezek közül Sandy Denny érkezése volt, aki éteri-mámorító énekstílusával nagy adag hajtóanyagot hozott magával.
Felállás
Judy Dyble – ének, elektromos és akusztikus autoharp, zongora
Ian MacDonald (Iain Matthews) – ének, doromb
Richard Thompson – elektromos és akusztikus gitár, mandolin, vokál
Simon Nicol – elektromos gitár, akusztikus gitár, vokál
Ashley Hutchings – basszusgitár, nagybőgő
Martin Lamble – ütőhangszerek, hegedű
VENDÉGZENÉSZ:
Claire Lowther – cselló
Produkció
Joe Boyd és Tod Lloyd
Számlista
1. Time Will Show the Wiser
2. I Don’t Know Where I Stand
3. If (Stomp)
4. Decameron
5. Jack O’Diamonds
6. Portfolio
7. Chelsea Morning
8. Sun Shade
9. The Lobster
10. It’s Alright Ma, It’s Only Witchcraft
11. One Sure Thing
12. M1 Breakdown
