Megjelenés dátuma: 1969. december
Kiadó: Island Records
Producer: Joe Boyd
Játékidő: 40:33
Műfaj: brit folk rock/folk rock
Értékelés: 10/10
A „Liege & Lief” albummal a folkrock úttörői, a Fairport Convention megalkották első időtlen remekművüket, és valószínűleg minden idők legfontosabb, legnagyobb megbecsülésnek örvendő brit folkrock-lemezét. Richard Thompson kivételes gitáros-zeneszerző, az éteri hangú Sandy Denny, a baszszusgitáros látnok Ashley Hutchings, a gitáros megszállott Simon Nicol, a „reneszánsz” hegedűs Dave Swarbrick és a remek dobos, Dave Mattacks segítségével jött létre az angol folkrock korszakalkotó albuma.
A brit népzene évszázados kincsestárából merített, újraaranzsált feldolgozásokat egyre összetettebb saját szerzemények egészítették ki, miközben az elektromos gitár – elsősorban Thompson érdeméből – jóval nagyobb szerepet kapott a zenéjükben, mint az előző három lemezen. Mattacks sikeresen pótolta a közlekedési balesetben elhunyt elődjét, Martin Lamblét, Swarbrick pedig, aki már az előző albumon, az „Unhalfbricking” (1969) című lemezen vendégként közreműködött a Fairport Conventionnel, vonósaranzsmanjaival szinte forradalmasította az egyre ambiciózusabb folkrock-úttörők hangzásvilágát. Thompson legszebb és legszemélyesebb szövegei közül néhány éppen ezen a korszakalkotó lemezen található, amely a brit folkrock történetének egyik kulcsfejezetét „írta meg”. Az amerikai folkrock minden hatása teljesen eltűnt a Fairport Convention hangzásbeli fejlődésének ebből a szakaszából, és a zenekar végleg kialakította a saját, jól felismerhető hangját.
A „Liege & Lief” albumon egymást követik a folkrock-klasszikusok, a hangzást pedig az eredeti szerzemények mellett főként a hagyományos angol népdalok elektromosgitáros változatai, Swarbrick vonós-bűvészkedései és Sandy drámai, mégis bársonyos éneke határozza meg. A nyitó „Come All Ye”, a Fairport Convention-klasszikusok prototípusa teljesen eredeti szerzemény ébresztő lüktetéssel, erőteljes gitárriffel és többszólamú refrénnel.
A „Reynardine” újraaranzsált hagyományos angol népballada, amely a hagyományos angol folk és a rockzene alapos és meggyőző ötvözésének egyik korai példája. Reynardine az angolszász mitológia egy lénye, afféle varázslatos róka, aki szükség esetén elcsábító piperkőccé változik. Így hipnotizálja a fiatal nőket, akik transzban követik a kastélyába. Hogy ott milyen gonosz vagy jóindulatú sors vár rájuk, az mind a mai napig a népi találgatások tárgya. A szövegből kiderül, hogy viktoriánus kori balladáról van szó, hiszen hangsúlyos erkölcsi tanulságot tartalmaz, figyelmeztetve a lányokat a különféle ismeretlen „rókákra”.
A „Matty Groves”, amely gyorsan a Fairport Convention időtlen klasszikusává vált, és ma a független kiadójuk neve is, egy Észak-Angliából származó hagyományos népballada újraaranzsált változata, amely egy szegény ifjú és egy szép nemeshölgy tiltott szerelméről szól. A történet tragikusan végződik: a nemeshölgy gazdag férje rátalál a felesége szeretőjére, és előbb Mattyt, majd hűtlen feleségét is megöli. Egyes változatok szerint a végén magával is végez, miután felismeri az igaz szerelem jelentőségét, és belátja tévedését. A dal Thompson egyik legikonikusabb gitárriffjét tartalmazza, kiváló hegedűsolók melankolikus szövésével. Sandy drámai éneke és a középrészben hirtelen bekövetkező váltás, amikor a kifejezetten mollos hangulatot féktelen, dúros játék váltja fel, az a pillanat, amikor a zenekar ebből a zenei siratóból egyszeriben szinte táncritmusokra épülő mulatságot csinál.
A „Farewell Farewell” című romantikus balladát a tragikusan elhunyt énekesnő fenomenális hangja emeli ki; Richard néhai barátnőjének, Jeannie Franklynnek ajánlották, aki az előző dobossal, Lamblével együtt halt meg az említett súlyos közlekedési balesetben, amely miatt a zenekar majdnem feloszlott. A „The Deserter” újraaranzsált hagyományos angol népdal, amelyben a zengő hegedűaranzsmanokon van a hangsúly.
A „The Lark In the Morning/Rakish Paddy/Foxhunter’s Jigg/Toss the Feathers” című lendületes hangszeres egyveleg vad gitár- és hegedűfutamaival a progresszív folkrock egyik első példája, amellyel a kultikus zenekar későbbi pályája során is flörtölt. A virtuozitás itt irigylésre méltó szinten van, és bizonyítja, micsoda hatalmas fejlődést ért el a zenekar mindössze két év alatt az 1967-es megalakulása óta. Az egész egy ír esküvői tánc kíséretének és a skót „felföldiek” helyi vadra indított reggeli vadászatának kísérőzenéjét idézi, egy vadászház előtt.
A „Tam Lin”, a „Liege & Lief” egy újabb csúcspontja, az Anglia és Skócia határvidékéről származó, újraaranzsált hagyományos népdal, amely egy fiatal lány és a Tam Lin nevű ember-tünde hibrid, egykori halandó kapcsolatáról mesél. Ez utóbbi a szép szűz segítségével szeretne megszabadulni a tündérkirálynő rá szórt átkától. A kelta hangulatú aranzsmanokkal és hangsúlyosan drámai énekkel megáldott ambientális dráma az intelligens ritmikai fordulatok révén az elejétől a végéig fokozódik.
Az album melankolikus zárása az időtlen „Crazy Man Michael”, egy újabb eredeti szerzemény, amelynek szövege egy emberről szól, aki megölte az egyetlen igaz szerelmét, és attól fogva örökké, eredménytelenül bolyong a világban. Egyes információk szerint Richard önéletrajzi szövegéről van szó, amely nem sokkal kedvese tragikus elvesztése után született. A „Liege & Lief” néhány újrakiadásán bónuszdalként a Fairport Convention-sztenderd, a „Sir Patrick Spens” különleges, énekes változata is megjelent. Ez hivatalosan először a következő albumon, a „Full House” (1970) című lemezen látott napvilágot, ez a korai változat azonban a hagyományos brit népdal újraaranzsált felvétele még Sandy főhangjával.
A „Liege & Lief” a brit folkrock-színtér alapköve, és minden jó zenét kedvelő hallgató lemezgyűjteményében ott a helye – még akkor is, ha a folkrock nem tartozik a kedvenc műfajai közé. A Fairport Convention ezzel a lemezzel alkotta meg legfontosabb és legreprezentatívabb művét, ráadásul végre sikerült elérnie a régóta áhított kereskedelmi áttörést is.
Sajnos ez nem volt elég ahhoz, hogy Dennyt és Hutchingset meggyőzze, hogy maradjanak a zenekarban. Hutchings távozott, és tovább rakta az angol folkrock alapjait, előbb a Steeleye Span alapító tagjaként, később pedig a The Albion Bandben. Denny leendő férjével, Trevor Lucasszal megalapította a rövid életű Fotheringay zenekart, amelyet az azonos című Fairport Convention-klasszikusról neveztek el. Később Lucas a Fairport Convention tagja lett, ahová 1974-ben Dennyt is visszacsábította; Denny rövid élete során négy szólóalbumot is felvett, és közreműködött a Led Zeppelin „Battle For Evermore” című klasszikusában. A látszólag mesébe illő újraegyesülés nem találkozott a remélt kereskedelmi visszhanggal, és mindössze a „Live Convention” (1974) koncertalbumig, valamint a „Rising for the Moon” (1975) stúdióalbumig tartott. Denny 1978-ban, mindössze 31 évesen, tragikus módon fejezte be életét egy lépcsőn való leesés utáni szövődmények miatt.
A recenzió szerzője: Peter Podbrežnik
Dalok:
1. Come All Ye (4:55)
2. Reynardine (4:33)
3. Matty Groves (8:08)
4. Farewell, Farewell (2:38)
5. The Deserter (4:10)
6. Medley : The Lark In The Morning/ Rakish Paddy/ Foxhunter’s Jig/ Toss The Feathers (4:00)
7. Tam Lin (7:20)
8. Crazy Man Michael (4:35)
Bónuszdalok az album 2002-es CD-változatán:
9. Sir Patrick Spens (Sandy Denny az éneken) (4:00)
10. Quiet Joys Of Brotherhood (Take 1) (7:48)
Fairport Convention:
Sandy Denny – ének, aranzsmanok (10)
Richard Thompson – elektromos és akusztikus gitár, vokál
Simon Nicol – elektromos és akusztikus gitár, vokál
Dave Swarbrick – hegedű, brácsa
Ashley Hutchings – basszusgitár, vokál
Dave Mattacks – dob, ütőhangszerek
