Előadó: Evanescence
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 47:18
Értékelés: 3/5
Az Evanescence, a forró amerikai alternatív metal kvintett, amelynek zenei prédikációját mindig is sikerrel burkolta a gótikus-popos báj édeskés keserűségének vérző, szenvedő fátyla öt év után új stúdióalbummal tér vissza. A zenekarnak nincs szüksége különösebb bemutatásra, hiszen már az első lemezével megkapott mindent, ami a tinédzserálmok fantáziáját megmozgatja. Mondhatjuk, hogy a kereskedelmi siker megelőzte a zenekar érettségét, ami meg is látszott a pályafutásuk további alakulásán. Az új albumot egyszerűen önmagukról nevezték el. Az öt évnyi kiadási szünet után ez a lépés kifejezetten jól jön, egyúttal új alkotói lendület merítésére utal. Nulla pont, afféle újjászületés.
Az „Evanescence” album érett hatást kelt. Érettebbet, mint a zenekar előző két lemeze. Persze hálátlan dolog mindössze három kiadott albumot összevetni egymással, hiszen a formációnak nyolc évre volt szüksége ezekhez, de az új album így is a zenekar eddigi legkompaktabb és legcsiszoltabb alkotása.
A zenekar megőrzi az előző két album védjegyeit, sőt a legjobb produkció fényében mutatja be őket, vagyis hangzásilag még magasabb szintre emelte a hangzásvilágot. De ez még nem minden. A hangszerelés és a szerzemények továbbfejlesztése terén is, ami mondanivaló tekintetében a zenekar pályafutásának legmeggyőzőbb stúdiómunkája. A viharos felállásváltásokat a stúdiókiadások közötti hosszú szünetek ellensúlyozzák, ami a zenekar fejlődésének ugyan nem tesz jót, ugyanakkor épp ezek a pauzák segítettek a konszolidációban: az új arcok korrekten átvették azt a zenei formát, amelyet az előző két album megtestesített.
A masszív gitárfal, amely a dobok terjedelmes dübörgését tartja, a klasszikus zongora hatásos ellenpontjai, a vonósaranzsokkal és mintaprogramozással kitöltött hangkép, ami tovább mélyíti a fekete hangulatok drámai légkörét – ez az a forma, amely Amy Lee kidolgozott énekesi megközelítésére van szabva, és aki produkciójával ismét az album figyelmének zömét magához vonzza. Hiába az egységes anyag a 12 szám esetében, ahol nincs hely kihívó kísérletezésre, az album a eddigi legnagyobb mozgalmasságot hozza ki a kompozíciókból, ez pedig még több mozgásteret ad Amynek az énekes interpretációhoz. A hangképet építő elemek ideálisan vannak elrendezve, és teljes ragadozó erővel szólnak. Nick Raskulinecz (Alice In Chains, Foo Fighters, Rush stb.) kiváló hangzásproducernek bizonyult, igazi telitalálat. A gitárhang feltekert, agresszív és éles, mint még soha, a „ravasz” popelem pedig, amely az Evanescence-nél mindig is nagyon meggyőzően hatott a háttérből, most jobban lapul, mint valaha.
Az a zenekar, amelyről egyértelmű, hogy az albumon a lehető legtöbb slágert keresi, ezúttal ebben nem lesz ilyen sikeres. A What You Want dallamosságot és ütőerőt ötvöző csábításától függetlenül – amely első kislemezként már megjelent, és a szélesebb közönségtől kiemelkedően jó fogadtatást kapott – nehéz az albumon olyan „ragadozókat” kiemelni, amelyek jócskán megtöltenék a zenekar zsebét potenciális slágerkislemezek formájában. Ez a művészi érés jele, de amíg nem tisztázódik, hogyan szerepel az album a listákon, addig bármilyen ilyen irányú találgatás nehéz.
A dalok nem fogják meg azonnal az első hallgatásra. A hangulati feketeség kiemelt és egyértelműen hangsúlyos, ez várható volt. Ami az albumban lenyűgöző, az a fantasztikus produkció, a teljesen kihasznált hangkép, Amy Lee teljesen kamatoztatott tehetsége, aki a megközelítésével hatékonyan dacol minden helyzettel az érzelmek életre keltésében. Akárhogy forgatjuk, a hozzájárulása óriási jelentőségű, hiszen az énekesi szerep mellett kiegészítő hangszerként is működik. Az Evanescence alapvetően nagyon egyszerű zenészekből áll, akik támogatásuk zömét a stúdióban a „fader-ekkel” való játékból, valamint a producerek irányítói útmutatásából kapják. Nem érdemes tehát különösebb hangszeres ördöngösségre számítani, amelynek feltárásához bármelyik hallgatónak külön meg kellene feszítenie az agyi processzorait. Annál fontosabb, hogy Amy az egész albumon szétszórtan jelen van, és ő az a központi figura, aki a kerekeit hajtja, és minden lépésnél megmozgatja a dalok dinamikáját, hogy azok véletlenül se ragadjanak bele az áporodott önismétlés monoton csapdájába.
Aki újabb „slágergyárat” vár, csalódni fog, mert az album ezúttal a mega-slágerek hajszolása terén teljesen nem tolakodó, oldott és tehermentes. Egyfajta érettségi újjászületés bizonyítéka. A hang és a stílus hangzásbeli és kifejezésmódbeli fejlődése ellenére, amely nem rejti el a lehetőségeket és tartalékokat, az Evanescence az új albummal mégis óvatosan tapogatózik a piac új tényei között, és az előző két album megszokott, felismerhető vizein marad, így az új lemez nem hoz különösebb alkotói elmozdulást. Ezért csupán nagyon szép visszatérő album egy zenekartól, akit elsősorban az igazi Evanescence-rajongók fognak ünnepelni, új hívet viszont nem sikerül neki „megvásárolnia”.
Felállás
Amy Lee – ének, billentyűk, zongora, hárfa
Terry Balsamo – gitár
Troy McLawnhorn – gitár
Tim McCord – basszusgitár
Will Hunt – dob
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
David Campbell – vonósaranzsok
Chris Vrenna – programozás
Produkció
Nick Raskulinecz
Számlista
1. What You Want
2. Made Of Stone
3. The Change
4. My Heart Is Broken
5. The Other Side
6. Erase This
7. Lost In Paradise
8. Sick
9. End Of The Dream
10. Oceans
11. Never Go Back
12. Swimming Home
