Helyszín: Ljubljana / Szlovénia
Az interjú dátuma: 2011. 10. 10.
Franci Zabukovec minden túlzás nélkül Szlovénia legkiforrottabb rockgitárosai közé tartozik. A zenész keresztül-kasul bejárta a szlovén zenei élet gyakorlatilag minden zugát, szép számú éven át. Megbecsült, elismert zenei vén róka, afféle guru, a gitár nagymestere, valamiféle katalizátor, aki ma (a stúdióban is) a fiatal gitáros tehetségek áradatát tereli a helyes irányba. Komolyabban a Rdeči Baron tagjaként hívta fel magára a figyelmet, később Robert Magnifico Pismejkers nevű kísérőzenekarában tette le a névjegyét, majd igazi stúdióbútorrá vált: producerként és társproducerként formálta sok „megrendelő” hangzását. Ismert a k.u.t. Gas és a Botri körüli közös munkálkodása is.
Ez a rengeteg megtett kilométer vezette oda a zenészt, hogy elérkezett az idő egy önálló zenei projektre, amelyben kreatív zenei ere teljes szerzői szabadságot kap, abszolút elsőbbséggel. A „K-Metal”, amelyet „Kryptonite Metal”-ra toldott meg, és amely megőrzi a szuperszonikus kolléga, Superman minden létfontosságú funkcióját, tehát a Zabukowski projekt stúdióelső albuma. Már maga a projekt neve is, akárcsak a „K-Metal” szóösszerántás kiváltotta tréfák, arra utal, hogy az egész a lucid szellemében született, a rockzsargon érett és ízléses esztétikájának követelményei szerint, és szerencsésen illeszkedik abba a 10 dalba, amellyel a Zabukowski bemutatkozik.
Ljubljana. Szép őszi októberi nap. Egy felhőcske sincs az égen, kristálytiszta az ég. Amikor az ember egy pillanatra elfelejti a napi eufóriát és a feszültségeket, amelyek migrénrohamokat okoznak. Egy délutáni órácska a Zupančičeva jama közepén. Kerül egy kör, kerül egy beszélgetés…
RockLine: Ennyi év után, amit a szlovén zenészekkel közös munkában töltöttél, a stúdióban és a koncerttermekben egyaránt, és miután lényegében a szlovén rockzene minden szféráját megjártad, sőt azt is mondhatom, hogy a popmainstreamet is, úgy döntöttél, kiadsz egy albumot, amely mindenben a te személyes művészi jegyedet viseli. Hogyan jött létre?
Franci: Ami a „K-Metal” albumon hallható, az többé-kevésbé már mind a fejemben volt, amikor még középiskolás voltam, és olyan bandákat hallgattam, mint a Pomaranča, a Šank Rock, aztán külföldieket is, például az Iron Maident meg a többieket, vagyis főleg heavy metalt, a nyolcvanas évek hard rockját. Ez mind ott parázslott bennem, és bár ezt követően összeomlott a szlovén rockzene a punk új hullámának megjelenésével Szlovéniában, a hard rock és heavy metal bandák számára beköszöntött a „válság” korszaka. Akkoriban volt egy zenekarom, az Ironija, tagja voltam az Odiseja 2000-nek is, szóval hard rock és heavy metal vizekben eveztem. Aztán nálunk annyira megingott a helyzet, hogy a bandák többsége feloszlott. Hogy minél jobban kötődjek a zenéhez, és valahogy zenészként talpon maradjak, akkor eltávolodtam attól, amit mindig is szerettem volna csinálni. Sok éven át már nem is hallgattam ilyen zenét. Úgy 20 év távolság után, őszintén szólva pontosan kiszámolni sem tudom (nevet), ez a vágy újra felébredt bennem. A gond viszont az énekes. Megtalálni az igazi éneket egy ilyen zenéhez. Minden produkcióban, amit csinálok, az ének a legfontosabb. Kivéve persze, ha csak instrumentális zenét csinálnék, de az engem valahogy nem vonz. A zenét mindig énekkel együtt képzelem el. Nem az a baj, hogy jó énekes kell, hanem hogy az igazi kell. A finomságok még nagyobbak, amikor szlovén nyelvű éneklésre írt szövegek kerülnek a képbe. Ezért még nehezebb dolog igazi énekest találni. Az volt a kívánságom, hogy a szöveg szlovén legyen, és a szerencsés véletlenek egybeesése elvezetett oda, hogy megismertem Sergej Škofljanecet. A MySpace-profilján meghallgattam a felvételeit, inkább afféle ortodox demófelvételek voltak. Benne megtaláltam, meghallottam, vagy mondjuk úgy, felismertem azt az „eighties metal” hangot, ami a mérleg nyelve lett abban, hogy elhatároztam: felveszem az albumot. Sergejt aztán „megtámadtam”. Fáradhatatlanul. A nyakába ugrottam, és meggyőztem. Sergej így is, úgy is sok zenekarban benne van, és most még én is a nyakára ülök (nevet). De utána minden simán ment tovább! És hogy is mondják? A többi már csak történelem (nevet). Szóval, amikor megnyertem Sergejt, fejben visszatértem ahhoz a zenéhez, amit valaha hallgattam, de közben frissítettem a „személyes memóriámat” újabb dolgokkal, mint a Creed, az Alter Bridge,… na mindegy, újra visszatértem a Judas Priesthez meg a hasonló régi bandákhoz,… Hihetetlen, hogy újra megtaláltam azt a rajongást a Judas Priest iránt, amitől hallgatás közben libabőrös leszek, mint réges-régen,…
RockLine: Tehát sosem vonzott, hogy tisztán instrumentális gitárrock albumot készíts, Satriani vagy Vai stílusában, hiszen őszintén szólva a gitározásod arzenáljának sokoldalúságával ez semmilyen gondot nem jelentene?
Franci: Be kell vallanom, hogy ettől mindig kicsit tartottam, pedig már sok mindent kipróbáltam. De nem érzem magam elég otthonosan ebben a szférában. Másrészt annyi ilyen instrumentális albumot, ahol a gitár áll a középpontban, végighallgattam már életemben, hogy el sem tudom képzelni, hogy én magam is csináljak egy hasonlót. Ilyen albumokból és ilyen gitárosokból ma egy egész tenger van. Nem mondom, ha lenne egy teljesen önálló stílusom, ami nagyon jól felismerhető, forradalmian és egyedien hatna, de így számomra az énekkel ellátott dalszerkezet az elsődleges. Ez a producerszerepem miatt is van így. Alapvetően az összes dal úgy születik, hogy énekkel, akusztikus gitárkísérettel készül. Lelkes híve vagyok a dallamnak is. Bár a jövőben már egy még ortodoxabb lemezen gondolkodom, amit a „K-metalból” fejlesztek majd tovább. A „K-metal” az én elsődleges lemezem, és ugródeszkaként szolgál a továbbiakhoz. De sosem volt a fejemben, hogy „guitar hero” albumot csináljak.
RockLine: A „K-Metal” ötletei régiek, több éven át érlelődtek, vagy az album megszületése előtt, rövidebb idő alatt formálódtak ki?
Franci: Nagyjából minden azután született, hogy elkezdtünk együtt dolgozni Sergejjel, bár érződnek a régebbi rockzenekarok hatásai, igazán régi ötlet nagyon-nagyon kevés van. Tehát tényleg nem voltak félretett dolgaim, amik arra vártak volna, hogy egyszer felhasználjam őket, de sok más zenekar hatása érződik. Végül is ez ugyanaz, csak másképp csomagolva. Honnan tudod, hogy egy album, amit mondjuk ma adnék ki, hogyan hatna, ha 15 éve írtam volna? Kérdés. Az évek során megtanultam egyfajta szűrést is, mondhatjuk, megértést vagy felismerést, hogy melyek azok a frázisok, amelyek összeillenek, és optimálisan működnek egy dal zenei szerkezetében. Kérdés, hogy egy ilyen albumot nem gázolt volna-e el az idő, elméletben beszélek, ha sok évvel ezelőtt készült volna el, és csak most jelenne meg. Egyébként az albumon két instrumentális szám is van, amelyek eszelősen akarnak szólni, és elég eredetinek hatnak.
RockLine: Én magam azt érzem, hogy várjuk a Mary Rose új albumát, a Requiemét, aztán Cveto Polak kiadott egy önálló stúdióalbumot, megalakult a hard rock Jelen, összeálltak a Lene kosti, már a második albumukat veszik fel a 2010-es bemutatkozás után, újra összeálltak a Chateau-ék is, és kiadtak egy új albumot, mintha ez a ti generációtok, a hithű rockereké, akiket sok éven át kitoloncoltak a szlovén tömegek fókuszából, leszámítva a Šank Rock és a Martin Krpan kiadványainak fényes pillanatait, visszatérne?
Franci: idén úgy tűnik, hogy ez valami olyan év volt, amikor egyszerre jött ki jó néhány ilyen projekt, és elég sok be van jelentve, tényleg valami optimizmus van a levegőben, találkozom olyan emberekkel ebben a szférában, akiket vagy évek óta nem láttam, vagy nem volt velük kapcsolatom, olyan érzésem van, hogy ennek a zenei szférának egyfajta megújulásáról van szó, amelyhez az én generációm tartozik, a hard rockhoz és a metal alapelemeihez tartozó profillal.
RockLine: Az előbb Sergej Škofljanecet említettük, de a „K-metal” albumodon még egy csomó zenei ász szerepel, például Roman Ratej dobos, itt van Cveto Polak basszusgitáros,… hogyan szedted őket össze, végül is valószínűleg elég nehéz karmesteri pálcával irányítani az erős zenei egók ilyen színes csordáját?
Franci: Romannal már egy élete beszélgetünk arról, hogyan fogunk majd együtt játszani, erről még azelőtt beszéltünk, hogy kiment volna az USA-ba, vagyis még akkor, amikor Roman a Miladojka Youneedben játszott. Roman már az Amerikába indulása előtt is kitűnt. Nemcsak technikailag volt nagyon jó dobos, hanem Roman tulajdonképpen „zene”. Ez a dobolásban nagyon fontos. Lehet két technikailag nagyon jó dobosod, de az egyik „zene”, a másik meg nem annyira „zene”. Ez aztán a megvalósítás különböző szintjein meglátszik. Azt akarom mondani, hogy ha Roman nem dobolt volna a „K-metalon”, a lemez elvileg még mindig rendben szólna, de nem lenne rajta az a pluszt adó valami, ami nagyon fontos, és garantálja a többletet. Én ugyanis szeretem azt mondani, hogy a „K-metal” lemezen tényleg nagyon sok zene van. És ezt a zenét olyan emberek játszották, akik értik ezt az elvet. Ez mindannyiunkból kitört. És Roman is ilyen. Sergej után ő volt azonnal a következő választás ehhez az albumhoz. Sergej nélkül hozzá sem kezdtem volna az albumhoz. A srácokhoz viszont némi kétellyel közeledtem, mert manapság rögtön akad valaki, aki visszaszolgálja: „Hát ilyen zenét ma úgysem hallgat már senki.” meg hasonlók (nevet)… Na, a következő választás Cveto volt. Cvetóval inkább korábban tartottuk gyakran a kapcsolatot, sokszor találkoztunk fellépéseken, amikor ő a Šank Rockkal játszott, én meg a saját bandáimmal. A basszusgitáros kiválasztásában sem sokat tétovázott bennem semmi. Tudtam, hogy a basszusvonalban szilárd támaszra van szükségem, szilárd, két lábon álló terpeszre, szilárd „pengetőre”, és a „K-metal” albumon az ilyesmihez Cveto a legalkalmasabb. Pedig dolgoztam sok elismert szlovén basszerossal, például Jani Hacéval vagy Anže Langusszal, …. Így alakítottam ki az album alapcsapatát. Alapvetően először Sergejjel dolgoztunk. A számokat én programoztam, előprodukáltam, aztán Sergej elénekelte őket, hogy meggyőződjünk, működnek-e a dolgok, és amikor a repertoár egy része készen állt, a többit Cveto és Roman tette hozzá. Ezt követték az ún. „beugrók” hozzájárulásai. Itt van Miha Gorše, a kiváló billentyűs, aki Omarnak és Samuel Lukasnak játszik, segített nekem néhány hangszerelésben, remekül eljátszott mindent, aztán Gorazd Vidic fúvósokon, meg Vojo Djuran mint az egyetlen vezető énekes Sergej mellett a lemezen. Djurannal is sokat dolgoztunk együtt a múltban, aztán itt van a kísérőénekesek egész plejádja, akiket így vagy úgy már évek óta ismerek. Azt mondhatom, hogy ennek a lemeznek az a lényege, hogy jó karma van benne, és olyan emberek együttműködése, akik élvezik a munkájukat, és jól érzik magukat benne. Ehhez az albumhoz teljesen új munkakörnyezetet akartam teremteni, más légkört, és ehhez az oroszlánrészt a hangmérnök és felvevő Drago Popovič is hozzátette. A felvétel fázisában nem görcsöltünk sokat, nem voltak olyan kérdések, hogy: „Hogyan üssem itt meg ezt a cintányért? Hogyan szeretnéd, hogy szóljon?”, egyszerűen azt mondtuk, hogy mindenki úgy végezze a dolgát, ahogy érzi. Egyszerűen világos, hogy egy ilyen „macho stílusú” zenét, mint ami a lemezen van, nálunk a média nem fog támogatni, ezért azt mondtuk, hogy legalább egy olyan lemezt akarunk kihozni magunkból, amely azoknak fog tetszeni, akiknek ez a zene igazán a szívükhöz nő.
RockLine: Ilyen lemez, mint a „K-metal”, kevés van nálunk. Gyakran az az érzésem, hogy a szlovén zenészeknek egy egész plejádja, akik igazán tehetségesek, mégis a tehetségük elé helyeznek valamiféle óvatossági elvet, vagyis alárendelik a tehetségüket, szó szerint eltapossák, csak hogy a szlovén tömegeknek tetsszenek. Szerinted ez probléma, vagy te másképp látod?
Franci: Igen. Probléma. Ez probléma. Amikor olyanokkal beszélgetek, akik saját szólóprojekteket csinálnak, gyakran rengeteg elégedetlenséggel találkozom. Úgy gondolom, hogy ez az elégedetlenség elsősorban abból fakad, hogy ezek a zenészek nem elsősorban saját magukat hallgatták. Más a helyzet, amikor előre elkészítesz és fejben kikalkulálsz egy „kommersz projektet”! Ilyenkor pontosan tudod, hol van a piaci rése. Ez egy másik fejezet, ilyenkor kompromisszumokat kötsz, másokkal, és elsősorban saját magaddal. Ha viszont a saját lelkednek csinálsz egy projektet, elsősorban a saját lelkednek, akkor a lényeg, hogy te legyél elégedett, és úgy kell csinálnod, hogy neked jó legyen. És ha neked jó, másoknak meg nem, az itt nem számít. Ez egyáltalán nem fontos. Mert még ha másoknak nem is fog tetszeni, tudni fogod, hogy szívvel állsz a dolog mögött. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy mindig kialakul egy hallgatói kör – támogatók, akiknek közel áll a zenéd, az, amit a saját lelkednek csinálsz. Én ebben rendkívül pozitív vibrációt érzek, bár sok a kételkedő, aki azt kérdezi: „Na de hogy van ez? Most egyedül vagy. Csak magadnak?” És mégis rendkívül elégedett vagyok a végeredménnyel, és ezt a pozitív vibrációt szeretném megőrizni a jövőben is. Megőrizni ezt a lemezen szereplő csapatot a koncertekre, megőrizni ezt a közös élvezetet, ami köztünk van, nem fogunk tolakodni oda, ahol valamiféle „töltelékként” használnának minket. Tudjuk, hogy a közönség, amely eljön a koncertünkre, nem véletlenül arra járó lesz, hanem válogatott ízlésű közönség, és ennek akarjuk adni a színpadi maximumunkat, ahogy a lemez felvételénél is tettük. Ez az elv manapság annál értékesebb, mert a társadalomban a legtöbbeknek ma csak az számít, hogy ki hol, minél könnyebben zsebre vág valami 100,00€-t.
RockLine: Említetted, hogy szeretnéd megtartani ezt a pozitív vibrációt. Látszik-e a láthatáron a „K-metal” album folytatása?
Franci: Ezt nagyon szeretném, de a saját lelkednek készülő projekteket manapság nagyon nehéz kiharcolni, főleg anyagi szempontból. Engem viszont nagyon csábít a folytatás. Még nem döntöttem el teljesen. Mindenesetre semmit nem fogok erőszakolni. Engem viszont még keményebb hangzás is vonz. Egyelőre viszont ki szeretném használni a „K-metal” lemez pillanatát! Ez az az albumtípus, amely fél év múlva éppannyira lesz „out”, amennyire „in”, vagy öt év múlva,… A közönség, amely ilyen zenét hallgat, nagyon hálás, és érdemes rá építeni.
RockLine: Gazdag zenei pályafutásod melyik pillanatát emelnéd ki külön? Mondjuk inkább így: azelőtt, hogy elkészítetted a „K-metal” lemezt, melyik időszak maradt különösen a szívedhez nőve a rock n’ roll szórakoztató oldalát tekintve, és melyikre emlékszel vissza különösen szívesen?
Franci: Persze a legőrültebb bulik mindig a Rock Partyzanival voltak. Mindenki szívesen keres itt valami kapcsolódást az Agropoppal, hiszen Aleš Klinar is itt van, ugyanakkor nem emlékszem, hogy valaha is annyit szólóztam volna, mint éppen a Rock Partyzani fellépésein. Úgyis csak két hangzásuk van. Az „A” hang torzított, a „B” hang meg tiszta, ez utóbbit viszont nagyon keveset használom ebben a bandában. Az ezen a bandán belüli együttműködés bizonyos nyomokat hagyott bennem, mondhatom, hogy minden más tényező mellett következésképp ahhoz is hozzájárult, hogy az önálló projekt mellett döntöttem. A Rock Partyzani előtt, ha leszámítom az összes zenekart, amelyekben még a JNA-ba (az egykori Jugoszláv Néphadsereg – a szerk.) való behívásom előtt játszottam, vagyis az Ironiját és az Odiseja 2000-et, az első ilyen pillanat a Rdeči Baron volt, egy olyan pillanat, amelynek erős médiatámogatása is volt. Itt volt Saša Einsiedler meg Tomaž Sršen, és ez egyszerre tárta szélesre a szememet a színtérre. Egyszerre jött egy csomó fellépés, felvétel,… na, a pályám legnagyobb tapasztalata és fordulópontja viszont Magnifico volt. A Magnificónál töltött hét év nekem, lelkem szerint heavy metalosnak, úgy hatott, hogy olyan közegben találtam magam, ahol a gitárt kicsit másképp kellett használni, miközben valahogy mégis meg kellett őriznem önmagamat. Ez különleges tapasztalat volt, együttműködés igazán minőségi zenészekkel, jó repertoárral, igazán jó projektekben, nagy színpadokon, nagy koncerteken. A Magnificónál végzett munka rengeteg tapasztalatot, pozitív érzést hagyott bennem, és ezzel segített abban, hogy később könnyebben döntsek a producer és hangszerelő szerep mellett is. A Magnificónál töltött időben rengeteg szélességre tettem szert. Ez a szélesség objektívebb rálátást ad mindenre, és lehetővé teszi, hogy visszatérjek a saját zenei alapomhoz, és hogy úgy csináljam a dolgokat, ahogy kell, és helyesen döntsek a lépéseknél. A legkülönfélébb műfaji szférákban, a dance-től, a popzenén át a rockig. Éppen ezért a Magnificóval szerzett tapasztalatot tartom a pályám legértékesebbikének, és nagyon hálás vagyok érte.
RockLine: Amikor ránézel a „K-metal” album borítójára, olyan hatást kelt, mintha magadra öntöttél volna egy adag egészséges magnificós rock n’ roll lucid érzéket, a mellkasodon a nagy „Z” betűvel együtt?
Franci: A „Z” betűvel egy csipetnyi önirónia megőrzését akartam. Nem jó ugyanis, ha az ember túl komolyan veszi saját magát. Ha túl szigorú önmagához. Amikor valaki megtudja, hogy 45 évesen vetted fel az első metal lemezedet, valószínűleg először azt kérdezi majd: „Te? Minden rendben veled?” Az viszont igaz, hogy végig szívesen viccelődöm, és a társaság is, amely körülvesz, olyan, hogy mindannyian szeretünk viccelni. A „K” és a „Metal” ezekből a helyzetekből ered, amikor különböző zenészekkel voltunk együtt. Ez főleg azokra vonatkozik, akikről sosem hittem volna, hogy a stúdióban elkezdenek AC/DC-riffekre rákattanni, és akik mondjuk tánc- és popzenét csinálnak, amire jött a szarkasztikus megjegyzés: „Ne légy már ilyen paraszt, hogy beindulsz erre a parasztos alapstílusra!” Tehát „Kmet” (szlovénul: paraszt) plusz „al”, ez szépen átfordult „K-metallá”. A legjobban attól féltem, hogy olyan borítónk lesz, amelyen csak az én fejem van. El tudod képzelni? Az szörnyű lett volna. Egyébként nagy képregényrajongó vagyok, és emlékszem a Molly Hatchet marveles borítóira. Ez volt a kiindulópont. Persze itt nem állhatott Superman, hanem a dolgot kicsit „fordítva” kellett csinálni. A borító szerintem jól sikerült, ötvözi a tréfát és az iróniát, és hozzátesz egy csipetnyi metalzenét. Később rájöttem, hogy a „K-metal” szóösszerántás a kriptonit régi, már nem használt neve, ez pedig megint Supermanhez kapcsolódik. Ez különösen a külföldieknek jó, akik nem igazán értik a „K-metal” szót, ezért alul ott van a „kryptonite” kiegészítés is, ami felkeltheti a figyelmüket. A külföldiekkel viszont ne vedd túl komolyan. Ez célzottan egy autentikus szlovén projekt. Sokan mondták, hogy ilyen zenét Szlovéniában nem lehet csinálni. Amikor először meghallottam a Pomarančát, tudtam, hogy ez nem igaz. Hogy lehet. Csak a kifejezésmódnak kell megfelelőnek lennie. A szövegekkel is sokat szenvedtem, magam írtam őket. Nem tartozom a profilozott szövegírók közé, nem pretenciózus, elfogadható módon akartam megírni őket, úgy, hogy simán el lehessen énekelni. Beleillenek a „K-metal” album zenéjébe, van bennük egy csipet önirónia. Különösebb filozófia ilyen zenében a sorokban nem kell, inkább nem kezdenék bele például abba, hogy lefordítsuk mondjuk a Whitesnake szövegeit szlovénre (nevet).
RockLine: A rövid távú terved tehát a „K-metal” album bemutatása a szlovén színpadokon.
Franci: Igen. Szeretném eljuttatni ezt az albumot azokhoz, akik ilyen zenét hallgatnak, méghozzá olyan koncerthelyeken, ahol az ilyen emberek megfordulnak. A fellépésekkel semmiképp sem fogunk erőlködni. Még ha csak fél évente egyszer lépünk is fel, az elég. Nekem ennyi elég ahhoz, hogy visszajelzést kapjak a közönségtől, iránytűként, ami feltölt energiával, és megadja azt a pozitív vezérfonalat a dac és a kitartás értelméről a jövő érdekében.
Képgaléria
