Előadó: Metaphor
Kiadó: Trope Audio
Megjelenés: 2004
Értékelés: 4.2/5
Hosszú szünet után 2004-ben az amerikai progresszív rockerek, a Metaphor úgy döntöttek, visszatérnek. A Starfooted című kiváló lemez után, amely egyfajta kultklasszikussá vált, sokan nagy elvárásokkal vártak a folytatásra. Gyakran megesik, hogy ezekből az elvárásokból semmi jó nem sül ki. Hány együttes készített már egy remek albumot, amelyet aztán egy rettentően átlagos követett! Ahogy a Starfooted lenyűgözött, én magam is eléggé szkeptikus voltam. Az Entertaining Thanatos dalszövegírója, John Mabry úgy döntött, hogy az élet egyik legfontosabb oldalával foglalkozik – a halállal. Ahogy a Metaphornál lenni szokott, mély, ötletes és időnként csibészes gondolatokra számíthatunk halálosan komoly témákról.
Amikor először hallgattam végig az albumot, nagyon csalódott voltam. Hol vannak azok a varázslatos dallamok, amelyek az első lemezt díszítették? Hol van az az énekelhetőség és az a báj? Csakhogy minél többször hallottam a lemezt, annál jobban tetszett. A Metaphor tényleg tudja, hogyan húzza be a hallgatót a zenéjébe. Minden dalban rengeteg érdekes fordulat van, és szép dallamokból sincs hiány. Valószínűleg eleinte kissé furcsának találtam az avantgárdabb megközelítést (hasonlóan a Gentle Gianthez), de később ez az oldala nagyon belopta magát a szívembe.
Már az első szerzemény megmutatja, hogy ez nem az a Metaphor, amelyet a Starfooted idejéből ismerünk. Igaz, a felállás gyakorlatilag ugyanaz, a hangzás viszont szinte teljesen más. Több az avantgárd, a dallamok nem olyan gördülékenyek. Ha csak az első szám alapján ítélném meg az albumot, nem kapna magas pontszámot, de szerencsére a következő dalok sokkal jobbak. A Socrates arról tűnődik, mi történik velünk (illetve Szókratésszel), amikor meghalunk. Mindenkivel egyformán bánnak-e, a legnagyobb gondolkodókkal és a legnagyobb ostobákkal is? A Socrates talán tényleg nem a legjobb nyitány, szerintem ez a leggyengébb szerzemény a lemezen, de a koncepció és a szövegek szempontjából a választás logikus. Eleinte elég sokat zavart, aztán valahogy mégis megszerettem, és bár még mindig úgy gondolom, hogy ez a leggyengébb láncszem, ez sokat elárul az album minőségéről.
A Galatea már megmutatja az igazi Metaphort. A zene sokkal dallamosabb és gördülékenyebb, de még mindig elég játékos. A szövegek ismét rendkívül fontosak. Ebben a történetben a művész (Pygmalion) egy tökéletes nő szobrát alkotja meg, mert őt csak a testi forma érdekli, a lelki oldal nem. Ezen Aphrodité nagyon megharagszik, ezért úgy dönt, életerőt ad a szobornak. A művész el van ragadtatva, amikor látja, hogy – akárcsak Frankensteinnek – életre kelt az alkotása. De a lelkesedése nem tart sokáig, mert a dühös „tökéletes” nő hamarosan úgy tökönrúgja.
A When It All Comes Together arról az időszakról szól, amikor a világban nincs háború, és a halálnak új áldozatokra kell várnia. Itt ismét hasonlóan csodálatos pillanatokat hallhatunk, mint a Starfootedon. Néhány igazán jó dallam, hangszeres rész és avantgárd váltás miatt a dal jóval hosszabbnak hat, mint amilyen valójában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy vontatott, hanem hogy szerkezetileg elágazóbb, mint ahogy az ilyen rövid daloknál megszokott.
A Raking The Bones a finn Kalevala című népi eposz tizenötödik énekén alapul. Egy anya megtalálja halott fiát, és mindenáron életre akarja kelteni. Megkéri a méhet, hogy hozzon neki nektárt, hogy annak energiájával feltámaszthassa a fiát. Az anya ráhinti a nektárt, és a fiú lassan életre kel. Amikor felébred, elmondja, hogy egy szép helyen volt, és a pihenése békés volt. Bár visszatér, soha többé nem él igazán, gondolatai messze járnak.
A következő dal valószínűleg a zenekar történetének legõrültebb száma. Egyetlen avantgárd dallamra épül, a szövegek pedig fekete humorból táplálkoznak. Egy úr azt próbálja elhitetni, hogy nem unalmas és egyhangú, bizonyítékként pedig az emberek nézzék meg az udvarán tartott emberi csontgyűjteményét.
A Yes and No az egyetlen eposzi léptékű szerzemény, amelyet a srácok eddig összehoztak. A szöveg a vallás nevében elkövetett gyilkosság jogosságáról szól. A főszereplő belső párbeszédben próbálja kideríteni Krisnával, jogos-e megölni azokat az embereket, akiket meg akarsz menteni. Krisna azt hajtogatja, hogy a testi halál nem jelenti az igazi halált. A zeneileg és szövegileg is összetett dal üzenete tehát az, hogy az istenségek több kárt okoznak, mint hasznot. A Yes and No igazi szimfonikus csemege, rengeteg jó ötlettel és szép dallammal. Itt kevesebb az avantgárd ötlet a szokásosnál, a szerzemény második fele pedig Gustav Holst egyik dallamára épül. Számomra ez az album legjobb darabja, és akár a Starfooted számai mellé is odaállítanám.
Az utolsó dal ismét azt kérdezi, mi van a halál után, és megint tele van érzelmes részekkel. A végén ismét felcsendül a szaxofon, amely szép lezárásba vezeti a lemezt.
Már az elejétől fogva látszik, hogy a dallamok nem lesznek olyan kellemesek, mint a Starfootedon. De ezt a Metaphor javára is írhatjuk. Nem akarták ugyanazt megismételni. Nekem nem lett volna kifogásom ellene, ha újabb Starfootedet készítenek, de valószínűleg az egész elég szerencsétlenül sülhetett volna el. Ha egy hasonló lemez elkészítésébe fogtak volna, könnyen kudarcba fulladhatott volna, és igazi csőd lett volna belőle. Végül mégis arra jutok, hogy jobb valami újat és frisset alkotni, még ha azzal kockáztatod is, hogy elveszíted azokat, akiket az első album megfogott.
Az Entertaining Thanatos zenéje meglehetősen eredeti. A Starfootedon sokkal szembetűnőbb a Genesis hatása, itt viszont már a saját lábukra álltak. Még mindig sok a Genesis-fogás (mellotron, gitár…), de ezek már nem olyan nyilvánvalóak. Érdekes, hogy időnként a Van Der Graaf Generatorra is emlékeztetnek, különösen amikor megszólal a szaxofon (a Raking The Bones című számban), máskor a Gentle Giantre (a bolondosabb részeknél és a többszólamú éneknél). Igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy a Metaphor csak kombinálja ezeket a hatásokat. A hangzás és a szerkezetek terén is rengeteg saját ötletük van, így egy pillanatra sem érezni, hogy bármit is egy másik zenekartól lopták volna.
Az énekes, John Mabry ismét kivételes szövegekkel jelentkezett. Számomra kétségtelenül a modern szimfonikus/neo progresszív rock legjobb szövegírói közé tartozik. Sokszor vallási témákhoz nyúl, de a nálánál ismertebb előadókkal, például Neal Morse-szal ellentétben Mabry a vallás rovására viccelődni is tud, sőt kritikus is, bár nagyon metaforikus és olykor szellemes módon. A hangja valószínűleg sokaknak nem fog tetszeni (nekem igen), de aki ismeri az ismertebb Echolynt, annak segít az a megjegyzés, hogy az énekhangja Ray Westonra emlékeztet. Eleinte úgy éreztem, hogy a szövegei nem illeszkednek a zenéhez, mintha túl sok információt akart volna rövid időbe belezsúfolni. Végül rájöttem, hogy valószínűleg tudatos kísérletről van szó, egy avantgárdabb szerzői módszerről, hiszen az album többi szempontja is avantgárdabb. A gitáros a szólókban ismét tipikus Hackett-stílust használ, ami egyáltalán nem zavar, mert szerintem a Hackett-féle stílus az egyik legkellemesebb. Ezen az albumon a Metaphornak új basszusgitárosa van, aki néhány jó futammal bizonyít. Spooner stílusa ismét klasszikusan Banks-os visszafogottságú, mégis remek. Nem kell mindig teljes erőből játszani, ahogy az sok neo zenekarnál szokás, amelyek Rick Wakeman gyors futamait próbálják másolni. Ezúttal két dobos is van. Bob Koehler hivatalosan már távozott az együttesből, de két számban azért még játszik. A dob a legkevésbé feltűnő hangszer az albumon. Úgy gondolom, néha jó, ha a dobosok nem tolakodnak előre, és a játékukat az együttesnek rendelik alá. Ez határozottan egy ilyen pillanat.
Az Entertaining Thanatos megmutatta, hogy a Metaphor még lélegzik, és a Starfooted árnyéka már nem lebeg felettük. Minden dicséretet megérdemelnek, amiért nem ismételték önmagukat, és mégis olyan albumot hoztak össze, amely a Starfootedhez hasonlóan a varázsával magába szippant. A dallamok összességében nem olyan jó minőségűek, mint az elsőn, de egy olyan album, mint a Starfooted, nem ismétlődik meg csak úgy. Szerintem a Starfooted mindig mérce marad a többi albumukhoz, és soha többé nem érnek el ilyen magasságokat (nagyon remélem, hogy tévedek). Ennek ellenére a Metaphortól továbbra is jó dolgokat várhatunk, és az Entertaining Thanatos kétségtelenül ezek közé tartozik. Egy album és egy zenekar, amelyet nagyon alábecsülnek.
Felállás
John Mabry – ének, akusztikus gitár
Marc Spooner – billentyűk, vokál
Malcolm Smith – elektromos és akusztikus gitárok, gitárszintetizátor, fuvola, vokál
Jim Andreson – basszusgitár
Vendégek: Jeff Baker – dob (az 1. és a 3. kivételével minden szám), Bob Koehler – dob (1 és 3), Tony Abena – szaxofon (4 és 7), Tony Abena, Bob Acosta, Brooks Gregory, Ernest Herrera (The Hitmen Horns) – fúvósok (1)
Produkció
Metaphor
Számlista
1. Socrates (7:59)
2. Galatea 3.3 (7:43)
3. When It All Comes Together (4:17)
4. Raking the Bones (7:43)
5. Call Me Old and Uninspired or Maybe Even Lazy and Tired, but Thirteen Heads in the Backyard Says You’re Wrong (3:31)
6. Yes and No (17:49)
7. Wheel of the World (7:55)
