Kiadó: EMI Records
Megjelenés dátuma: 1969. 6. 13.
Produkció: Pink Floyd
Az album hossza: 44.57 perc
Értékelés: 8.0/10
Műfaj: Psychadelic Rock/Progressive Rock
Syd Barrett, a „bolond gyémánt” távozása és a második album, az „A Saucerful Of Secrets” (1968) megjelenése után a Pink Floyd a neves német rendező, Barbet Schroeder felkérésére megírta a „More” című film zenéjét. Ezt aztán a kiadó unszolására további feldolgozással és néhány rész átalakításával a zenekar harmadik albumaként is kiadták. A köztudatban talán leginkább az első Syd nélküli lemezként él, pedig a zenei tartalma sem megvetendő, és bőven kínálja azt, amiért a Pink Floyd már a pályája kezdetétől a 60-as évek második felének leginnovatívabb és legegyedibb rockzenekarai közé számított.
Az első fontos változást az evolúció következő hangzásbeli lépcsőfokán kétségkívül a még pelyhedző állú gitáros-énekes, David Gilmour sikeres beépülése jelentette. Gilmour ezen az albumon teljesen szabad kezet kapott a saját zenei ötleteihez is, és elindult azon az úton, hogy a rockzene történetének egyik legjobb gitárosává váljon. Gitárosként kivételes potenciálját már az elődlemezen is bizonyította, énekesként viszont csak itt bontakozott ki igazán. A „More”-on Roger Waters basszusgitáros-énekes ugyanis engedte, hogy ő énekelje az összes fő vokált, ami előtte is, utána is egy ideig elképzelhetetlen lett volna. Waters, aki egy évvel korábban megmentette a zenekart a szakadék széléről, amelyre Syd koncertek közbeni különcködései sodorták, ekkor még azon fáradozott, hogy a fiatal gitáros a bandában a megérkezésekor kapottnál valamivel nagyobb szerepet kapjon. Mivel az évek során a legjobb „barátok” lettek, ez ma már alig hihető. Talán a legfontosabb, amit az album alkotófolyamata hozott, hogy a zenekar Syd megrázó távozása után sikeres, egyenrangú kollektívaként kelt életre, és először producerként is kipróbálta magát.
A „More” stílusát tekintve meglehetősen sokszínű album, csaknem egyenlő számú instrumentális és énekes számmal. Rengeteg különféle, részben a zenekartól szokatlan zenei elem található rajta, például a folk és a hard rock, de megvannak a jellegzetesebb, kísérletező-avantgárd alkotások is sok effekttel és a space rockra jellemző hangulattal. A „More” legismertebb (és a legtöbbek szerint legjobb) darabjai a „The Nile Song”, a „Green Is The Colour” és a „Cymbaline”. Az utóbbi kettőt akkoriban élőben is rendszeresen játszották. A filmet nem ismerem, így nem tudom részletesen összehasonlítani a filmes és az albumon hallható változatokat, de meggyőződésem, hogy a stúdiókiadásra érezhetően csiszoltak rajtuk. A forgatókönyv állítólag egy meglehetősen komor egzisztencialista dráma egy párról, két kemény drogos függőről, akik szomorú véget érnek. Ez elég jól passzol a pszichedelikus korszak zenei és társadalmi lezáródásához, amiről a Pink Floyd tagjai is tudtak, és lassan, de láthatóan kezdtek elszakadni a Syd-korszak pszichedelikus rocköröklététől. A film a zenéje miatt az évek során természetesen kultikus státuszba került, de ez csak jó pár évvel a bemutatója után következett be, amikor a Pink Floyd már világszenzáció volt.
A nyitó „Cirrus Minor”-t szürreális, pásztori hangulat járja át. A madárcsicsergés-effektek után belép Gilmour nyugodt, hipnotikus éneke és az akusztikus gitár finom kísérete, amelyek együtt különleges, titokzatos atmoszférát teremtenek. A kompozíció további részében Wright billentyűinek mély hangja, főleg a zúgó orgona kerül középpontba, amelynek enyhén hátborzongató felhangja van. A szürreális hangulathoz biztosan hozzájárul Mason dobjainak teljes hiánya és a szokatlan metrikai szerkezet is. Hogy az album sokféle hangulat keveréke, azt már a kislemezként is megjelent „The Nile Song” bizonyítja, amely kétségkívül a zenekar egyik legkeményebb száma. Úgy mondanám, az egyik ritka hard rock darabjuk a pályafutásukban, vagy akár egyfajta proto-metal alkotás. Jellemzője az ütős gitárriff, Gilmour szokatlanul dühös, nyers éneke, a stabil, erőteljes dobátvezetések és a billentyűk teljes hiánya. Gilmour ügyesen beleszőtt egy rövid, rá jellemző bluesos szólót is, ami azonban még nem mérhető a későbbi mestermunkáihoz. A The Beatles „Helter Skelter” klasszikusa mellett a „The Nile Song” a történelem első „metal” dalai közé sorolható. A felhevült hangulatot a következő pillanatban az álmodozó, pásztori hangulatú ballada, a „Crying Song” csillapítja, amelyet Wright vibrafonjának gyengéd hangjai és Waters dallamos basszusának csilingelése hat át. Ezúttal is Gilmour álmodozó éneke és az akusztikus gitáron játszott finom dallama van a főszerepben, kellemesen romantikus hangulatot teremtve. Eléggé egyszerű, de nagyon kellemes folk ballada.
Az „Up The Kyber” című instrumentálison a Pink Floyd a jazzes improvizációhoz való érzékét is megmutatja. Itt főleg Mason dobszólója és Wright kísérletezése áll össze: megőrült zongora, disszonáns orgona és számos különc effekt. A „Green Is The Colour” újabb szép folk ballada Gilmour lágy énekével, valamint dallamos akusztikusgitár- és zongorakísérettel. A háttérben szóló furulya szellemes hangjai tovább erősítik az éteri, kelta ízt. Következik a „Cymbaline”, ami szerintem, legalábbis a hangszerelés és a kivételes romantikus hangulat tekintetében, az album legjobb darabja. Az akusztikus gitár, zongora, orgona, dob és basszus kombinációjából született hangszerelés csodálatos, és a zenekar kivételes szerzői tehetségéről tanúskodik. Gilmour romantikus-álmodozó énekét rendkívül szép zongora- és gitárdallam támasztja alá. A számot Wright számos különleges effektje és ragyogó orgonafutamai is jellemzik. A szöveg egy rémálomról szól, ami valójában metafora Waters egyik első cinikus leszámolására a zeneiparral. A rövid instrumentális „Party Sequence” Mason sámánisztikus ütőhangszereinek és a felesége, Lynette furulyajátékának egybeolvadása. A zenekar történetének egyik ritka darabja, amelyben etno beütés is van.
A „Main Theme”, amelyben ismét hangsúlyosabban megjelenik a space rockos oldaluk is, meglehetősen hátborzongató hangulatú, ami egybevág a film komor atmoszférájával, és valószínűleg ezért választották a központi témának. Az eléggé idegesítő, zúgó gongszó után belép a hátborzongató orgonahang. Ez, a basszus és a dob szokatlan ritmikai mintáival együtt, diktálja a kompozíció menetét. A sötét hangulathoz Wright szintetizátorának számos furcsa effektje is hozzájárul. Hallani Gilmour slide gitárján néhány eléggé jellegtelen cifrázást is. Az ütős hard rock szám, az „Ibiza Bar” központi motívuma nagyon hasonlít a „The Nile Song”-éra, csak itt Wright billentyűit is beépítették. Gilmour szokatlanul dühös éneke és ütős gitárnyúzása elég szórakoztatóra sikerült, főleg ha összevetjük a zenekar néhány ismertebb és ambiciózusabb alkotásával. Szolid darab, a zenekar újabb ritka kirándulása a hard rock világába. A rövid instrumentális „More Blues” ennél is ritkább kaland a blues terepén, ami ennek megfelelően nem különösebben nagy durranás. Gilmour itt néhány tipikus blues futamát mutatja be, amelyeket az évek során sokat fejlesztett, és teljesen más kontextusba helyezett. A „Quicksilver” az album leghosszabb és messze legavantgárdabb száma, számos különc szintetizátor-effekttel, a musique concrete-re jellemző hangokkal és nem elhanyagolható vibrafonhasználattal. Az egész megint erősen emlékeztet valamiféle pszichedelikus horrorfilmre. Az ilyen avantgárd alkotásokat a következő albumukon szinte a végletekig fogják vinni. Az „A Spanish Piece” egy újabb nagyon rövid instrumentális, tipikus spanyol, illetve latin gitárriffel és Gilmour homályos irányú, háttérben szóló énekkíséretével. Itt Gilmour teljesen önállóan, a többi tag segítsége nélkül mutatkozik be. A záró „Dramatic Theme” egy újabb rövid instrumentális, amely a „The Main Theme”-mel azonos motívumot tartalmaz, csak a súlypontja főleg Gilmour gitárjára esik.
Azt mondhatom, hogy a „More” annak ellenére, hogy nem tipikus stúdióalbum, azon keveseknek egyike a filmzenének készült rocklemezek közül, amely figyelmet érdemel azoktól is, akik soha nem látták, sőt hallottak sem a filmről, amelyhez a zene készült. Helye a Pink Floyd életművében nem a legelőkelőbb, ami bizonyos fokig érthető is, ha a későbbi alkotások többségéhez mérjük, de én még így is, annak ellenére, hogy nem minden kísérlet sikerült tökéletesen, és még nem érezhető rajta a későbbi transzcendentális Floyd-varázslat, nem találok rajta rossz számot. A rajongók közt is akad, aki nem szereti ezt a lemezt, és csak félkész ötletek halmazának tartja; főleg az zavarja őket, hogy a zenekar néhány számukra szokatlan elemet mutatott be rajta, amelyek közelebb állnak a folkhoz és a hard rockhoz/blues rockhoz, mint a space rockhoz. Ez viszont teljesen az ő problémájuk, mert szerintem ez több mint szolid munka egy olyan zenekartól, amely akkoriban még a hangzásbeli identitását kereste, és néhány hónap leforgása alatt három albumot vett fel, ami biztosan nem volt kis teljesítmény. Ha a „More”-t koncepcióalbumnak szánták volna, eléggé gyenge, összefüggéstelen darabok halmaza lenne, és jogosan érdemelne kritikát. Így viszont ez egy újabb teljesen egyedi album, sokféle zenei ötlettel megfűszerezve, amely David Gilmourt egyenrangú zenekari tagként mutatta be, és kihúzta Syd árnyékából. A „More” szerintem enyhén elhanyagolt lemez, de egy olyan zenekarnál, amely ennyi kiváló albumot alkotott, ezt el kell fogadni. A Syd nélküli első évek kétségkívül minden tag számára elég megterhelőek voltak, hiszen egy felismerhető, egyedi hangzást kerestek, amellyel végleg elválhatnak a pszichedelikus szakasztól és a hozzá kapcsolódó állandó kísérletezéstől a sokféle hangmintával. Annak ellenére, hogy ebben az időszakban, vagyis a 60-as évek végéig nem sikerült olyan művet alkotniuk, amellyel új, felismerhető, állandó hangzást honosíthattak volna meg, és ami egyben jelentős kereskedelmi sikert is hozott volna, a Pink Floyd ebben az időben a frissen kialakuló progresszív rock egyik fő hajtóereje volt. A népszerű zene új határait gyakran avantgárd módon feltáró akkori albumok közé kétségkívül ez a több mint szolid filmzenei gyűjtemény is beletartozik.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Dallista:
1. Cirrus Minor (5:18)
2. Nile Song (3:26)
3. Crying Song (3:33)
4. Up the Khyber (2:12)
5. Green Is the Colour (2:58)
6. Cymbaline (4:50)
7. Party Sequence (1:07)
8. Main Theme (5:28)
9. Ibiza Bar (3:19)
10. More Blues (2:12)
11. Quicksilver (7:13)
12. Spanish Piece (1:05)
13. Dramatic Theme (2:15)
Felállás:
David Gilmour – ének, gitár
Roger Waters – basszusgitár, ének
Richard Wright – orgona, zongora, ének
Nick Mason – dob
