Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 108:16
Értékelés: 4/5
Az Iron Maiden metálisten-státuszát vallók közül a dél-amerikai rajongók régóta a legfanatikusabbnak számítanak, ami a bálványaikba vetett feltétlen hitet illeti, és hűségben talán csak a japánok vehetik fel velük a versenyt. Éppen ezért nem nagy meglepetés, hogy a Vasszüzek a brazíliai felvétel – ez volt a »Rock in Rio« (2002) című dupla koncertalbum – után az új koncertdokumentumhoz, amelynek meglehetősen egyszerűen az »El Vivo!« címet adták, Santiagót, Chile fővárosát választották. Az új koncertkiadványról a ‘The Final Frontier’ világturné alatt döntöttek, amelyen az azonos című, aktuális stúdióalbumot mutatták be. A Maiden így Bruce Dickinson énekes és Adrian Smith gitáros visszatérése óta folytatja azt a szép hagyományt, hogy minden új stúdióalbumot egy újabb dupla koncertlemez követ, ami megörvendezteti az évtizedek óta hűséges rajongókat, a bandának pedig kövér pénzeket hoz a konyhára.
Az Iron Maiden már jó ideje a heavy metal legnagyobb korporációja, és ezzel kapcsolatban nincs értelme áltatni magunkat. A fő különbség a többi ‘korporatív’ bandához képest viszont az, hogy a hűséges követőiknek a pénzért cserébe még mindig magas színvonalú zenei termékeket tudnak adni. Most is bizonyítottak, és újra egy igazi koncertcsemegét tettek le az asztalra, amelyet az elejétől a végéig öröm hallgatni, még ha a dallista (megint) elég kiszámítható is.
A hangulat az »El Vivo!« lemezen a dél-amerikai temperamentumhoz illően rendkívül zajos és hiperaktív, így a hallgatónak nem nehéz elképzelnie az átláthatatlan tömeget a hatalmas Estadio Nacional közepén, ahogy Dickinson minden intésére ‘eszik a kezéből’, miközben Steve Harris Fender basszusgitárral, fél lábát az erősítőn tartva még tovább hergeli az amúgy is teljesen átforrósodott, megvadult metálmániákusokat. A hármas gitárfront – Dave ‘ta brljavi’ Murray, Adrian Smith úr és az örök hard rockos pörgettyű, Janick Gers – a fiatalabb rajongók számára, akik nem élték át azt a korszakot, amikor a Maidennek ‘csak’ két gitárosa volt, a technikai kontrasztjával szintén az egyik fő koncertattrakció. És persze nem szabad megfeledkezni az mindig szimpatikusan őrült Nicko McBrain jelenlétéről sem, aki a dobos-vágtái mellett szorgalmasan gondoskodik egy kis mindig üdvözlendő humorról is. A produkció, amelyért ismét Harris és Kevin Shirley felelt, a hosszú Maiden-hagyományokhoz híven megint kiváló, így felesleges zajoknak és esetleges hibáknak nyoma sincs az »El Vivo!« lemezen.
Az Iron Maiden joggal lehet büszke az aktuális stúdióalbumra, a »The Final Frontier«re, amelyről a turnén átlagosan egész hat dalt játszottak. A »Satellite 15«, a »The Final Frontier« és a kiváló »El Dorado« kislemez, amellyel az »El Vivo!« első lemeze indul, a legfrissebb eredményeiket mutatja be, és bizonyítja, hogy a Vasszüzek a 21. század első évtizede után is a metál vezető nagyhatalma maradtak a dalszerzői újítás terén is, a régi trükkök állandó felújítása révén. A rajongók figyelmét persze továbbra is a régi klasszikusok kötik le leginkább, mint a »2 Minutes To Midnight«, amelynél a hiperaktív közönség segítségével a hangulat legalább két fokozattal feljebb kapcsol. A kiváló »The Talisman« és »Coming Home« előadással visszatérnek az aktuális, futurisztikus atmoszférájú stúdióalbumhoz, amely minőségéért jogosan aratott egész sor dicséretet.
A »Dance of Death«, az azonos című stúdióalbum legjobb dala, a háttérbe húzott zenekari hangszerelésével szép alkalom a koncertbillentyűsnek, Michael Kenneynek, hogy rövid időre megcsillogtassa szintetizátoros műremekeit. A »Piece of Mind« (1983) klasszikusa, a »The Trooper« kétségkívül a koncertdokumentum első felének csúcspontja, ami magát a koncerthangulat intenzitását illeti. A »The Wicker Man« továbbra is az újabb (2000 utáni) Maiden-korszak legkedveltebb klasszikusa, ezért most sem maradhat ki. Érdekes, hogy az »A Matter of Life and Death« (2006) albumról egyetlen dalt sem játszottak el. Ahogy az örök sláger, a »Fear of the Dark« kivételével az 1990-es évek szinte egésze is ‘elfelejtődött’. Ezek azért maradnak ‘elfelejtettek’, mert az Iron Maiden akkoriban kereskedelmi szempontból jóval kevesebb pénzt kasszírozott, mint Dickinson és Smith visszatérése után.
A második lemezt a himnikus »Blood Brothers« nyitja, amely mindig is a metálközösségen belüli ‘testvériség és egység’ szellemének szítására szolgált, és itt többnyire a régi Maiden-klasszikusok sorakoznak, mint az »Iron Maiden«, a »The Number of the Beast« és a »Hallowed Be Thy Name«, amelyek nélkül persze nem megy, még ha az évek során némileg annyira kiszámíthatóvá váltak is, hogy néhány rajongó már rég lecserélné őket valamire, amit még soha nem hallott élőben. Nehogy félreértés legyen: mindegyiket úgy játsszák, ahogy kell. Az epikus »When the Wild Wind Blows« kellemesen oszlatja a régi klasszikusok kiszámíthatóságát. A »The Evil That Men Do« azon Maiden-klasszikusok egyike, amelyeket időnként elővesznek a naftalinból, ezért most is több mint üdvözlendő. Az NWOBHM-gyémánt »Running Free«, amely egészen a végére került, az egyetlen Maiden-klasszikus, amelynél a szerzői jogi feltüntetésben ott van az eredeti énekes, Paul Di’Anno neve is. Az Iron Maiden egyébként, ha csak lehet, kerüli a volt tagok hozzájárulásának említését, mintha a jelenlegi felállás az első naptól fogva működne, és a hajdani sorstársakkal, akiket többnyire valamilyen gond gyötör, többé semmi dolguk nem lenne.
Az egyetlen, ami az »El Vivo!« esetében kissé szemet szúr – vagyis nem fület –, az a meglehetősen jellegtelen borító a »Rock In Rio« stílusában, ahol nagyon hiányzik Derek Riggs és monumentális műve (Melvyn Grant egyébként szépen követi a nyomdokait), ráadásul kellemetlen tény, hogy Eddie odáig satnyult az elismerhetetlenségig, hogy sokan joggal kérdezhetik, nem cserélték-e le mellékesen az utolsó stúdióalbumon egy mutáns utódra, aki csak halványan emlékeztet rá.
Minden új Iron Maiden koncertkiadvány igazi örömünnep a hűséges rajongóknak, ezért az »El Vivo!« nagyon is üdvözlendő hivatalos dokumentuma a ‘The Final Frontier’ turnénak. A »Live After Death« (1985) kultikus státuszát persze esze ágában sincs megközelíteni, de a banda többi, néhány kivételtől eltekintve remek koncertkiadványa mellé simán felsorakoztatható.
Felállás
Bruce Dickinson – ének
Adrian Smith – gitár
Dave Murray – gitár
Janick Gers – gitár
Steve Harris – basszusgitár
Nicko McBrain – dob
Produkció
Kevin Shirley
Dallista
CD1:
1. Satellite 15
2. The Final Frontier
3. El Dorado
4. 2 Minutes To Midnight
5. The Talisman
6. Coming Home
7. Dance Of Death
8. The Trooper
9. The Wicker Man
CD 2.:
1. Blood Brothers
2. When The Wild Wind Blows
3. The Evil That Men Do
4. Fear Of The Dark
5. Iron Maiden
6. The Number Of The Beast
7. Hallowed Be Thy Name
8. Running Free
