Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Premiata Forneria Marconi (PFM)
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2017
Játékidő: 61:54
Értékelés: 2/5
A Premiata Forneria Marconi (PFM), a szimfonikus progresszív rock olasz bajnokai hosszú és viharos pályafutásuk során a remekművek mellett néhány csúnya melléfogást is összehoztak, mint a „Come Ti Va In Riva Alla Citta” (1981), a „PFM? PFM!” (1984) és a „Miss Baker” (1987), amelyekről a PFM-rajongók többsége legszívesebben elfeledkezne. A legújabb albumuk, az „Emotional Tattoes” sajnos hangulatában és a dalok többségének felépítésében is inkább az említett botlásokhoz áll közel, mint a PFM-klasszikusokhoz. Amikor 2015-ben távozott az eredeti gitáros, Franco Mussida, aki a legendás olasz progresszívek legjobb műveinek oroszlánrészét szerezte, és a zenekar legfőbb hajtóereje volt, a PFM-hívek többsége már sejtette, hogy nem sok jó vár rájuk. Igazuk lett. Mussida helyére Marco Sfogli (Icefish) lépett, a neves gitáros, akit leginkább a Dream Theater-énekes James LaBrie-val és a dobos-bajnok Virgil Donatival (Planet X) való együttműködéséből ismerni. Sfogli hozzájárulása az album egyik ritka pozitívuma, hiszen a néhány szólópillanatban bebizonyítja, hogy kivételes gitárvirtuóz, Mussida hosszú árnyékát viszont semmiképp sem tudja pótolni.
Az „Emotional Tattoos” jellegtelen dallamaival és szellemtelen hangszereléseivel fényévekre van attól, amit a PFM az aranykorában csinált, de még néhány újabb eredményüktől is, például a briliáns „Stati di Immaginazione”-tól (2006), hiszen ezúttal nem a régi iskola olasz receptje szerinti szimfonikus progresszív rockról van szó, hanem ambiens módon kiüresedett szimfonikus art pop rockról, időnként hard rock elemekkel és rövidebb szólórészekkel. Az albumról krónikusan hiányoznak a jó ötletek, és amikor a régi rajongó olyan förmedvényeket hall, mint a katasztrofális „Il cielo che c’e/A Day We Share”, belesajdul a szíve. A lemezen az unalmas balladák álmos szimfonikus hangszerelésekkel és a jellegtelen dallamos rockszámok uralkodnak, időnként kicsit szellemesebb hangszeres felvillanásokkal. Említésre méltó dal nagyon kevés van az „Emotional Tattoos”-on. Az egyik ilyen az ötletes instrumentális „Freedom Square”, amely hatalmas gitár-billentyű harmóniáival, ravasz vonósaival és érdekes tempóváltásaival legalább egy kicsit felidézi az egykori dicsőség napjait.
Az „Emotional Tattoos” Olaszországon kívül megjelent különleges verziója egy extra lemezt is tartalmaz, amelyen pontosan ugyanazok a dalok szerepelnek, csak angolul elénekelve, ami természetesen kifejezetten kereskedelmi húzás volt. Az egyetlen megmaradt eredeti tag, a dobos Franz Di Cioccio, aki az évek során a zenekar fő énekesévé lépett elő, az angol nyelvű éneklését ugyan idővel alaposan csiszolta, de ez cseppet sem javít azon a rossz benyomáson, amelyet az „Emotional Tattoos” olasz és angol változata egyaránt hagy maga után. Di Cioccio külön megrovást érdemel, mert a dobjai a legtöbb számban „laposan” szólnak, és szinte olyanok, mint egy dobgép. A legnagyobb vesztesei viszont a két billentyűs akikről a dalok nagy részében az az érzés, mintha egyetlen szemernyi érzelem és lelkesedés nélkül játszották volna le a szólamaikat. Ráadásul az „Emotional Tattoos”-t elnyújtottság is sújtja, hiszen a közel hetven perc zenei kínzás egyszerűen túl sok. Időnként úgy tűnik, hogy az Inside Out Records, amely bizonyára boldog, hogy ilyen legendás zenekart csalogatott a soraiba, egyenesen kényszeríti az előadóit, hogy a lehető legterjedelmesebb albumot vegyék fel.
A Miss Baker vezette díjnyertes pékség San Remóba utazik. Nagyjából így foglalható össze legegyszerűbben az „Emotional Tattoos” hallgatása után maradó összbenyomás, amelyen a PFM Mussida nélkül alázuhant a kreatív szakadékba, és pályafutásuk egyik leggyengébb alkotását hozta létre. Ennek a gyorsan felejthető albumnak a meghallgatása rendkívül fájdalmas élmény minden régi PFM-rajongónak, ezért jobb, ha a nyolcvanas évekbeli alkotásaikhoz hasonlóan egyszerűen nem teszik be a PFM-lemezgyűjteményükbe, és ezzel megbüntetik a zenekar jelenlegi felállását egy ilyen gyenge termék elkövetéséért és a legendás PFM név bemocskolásáért.
Felállás
Franz Di Cioccio – ének, dob, hangszerelés
Marco Sfogli – gitár, hangszerelés
Alessandro Scaglione – billentyűk, zongora, zenekari hangszerelés (1)
Alberto Bravin – billentyűk, vokál
Lucio Fabbri – hegedű, brácsa
Patrick Djivas – basszusgitár, billentyűk, hangszerelés
Roberto Gualdi – ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZ
Stefano Bollani – zongora (11)
Producer
Franz Di Cioccio
Számlista
CD 1 – olasz verzió
1. Il Regno (7:12)
2. Oniro (6:06)
3. La lezione (5:08)
4. Mayday (5:56)
5. La danza degli specchi (6:03)
6. Il cielo che c’è (4:55)
7. Quartiere generale (5:27)
8. Freedom Square (Instrumental) (4:47)
9. Dalla Terra alla Luna (5:57)
10. Le cose belle (5:16)
11. Big Bang (5:07)
CD 2/ 2LP – angol verzió
1. We’re Not An Island (7:12)
2. Morning Freedom (6:06)
3. The Lesson (5:08)
4. So Long (5:56)
5. A Day We Share (6:03)
6. There’s A Fire In Me (4:55)
7. Central District (5:27)
8. Freedom Square (Instrumental) (4:47)
9. I’m Just A Sound (5:57)
10. Hannah (5:16)
11. It’s My Road (5:07)
