Előadó: Stratovarius
Kiadó: Edel Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 56:26
Értékelés: 3/5
Azt mondják, a „13” balszerencsés szám. A Stratovariusra ez nem lesz igaz, pedig az új lemezük, az „Elysium” pontosan a 13. stúdióalbumuk.
Igen. A finn progresszív/power metalosok már a messzi 1984-ben elindították a bandát, de a hírnevet és az ismertséget (legalábbis az érzetét) csak azután érték el, hogy Timo Kotipelto beugrott közéjük, megfogta a mikrofont, és megmutatta, mit jelent a valóban kiváló ének (ezt a hangot mi magunk is hallhattuk már Ljubljanában, amikor 2005 novemberének végén a Stratovarius melegítette be a közönséget az aznap esti sztárok, a HammerFall előtt).
Térjünk vissza az új kiadványhoz, amely az „Elysium” nevet viseli. Alig több mint egy hete, pontosabban 2011. január 12-én látta meg a napvilágot, és kilenc friss, saját szerzeményt kínál.
Az első dal, a Darkest Hours már az album megjelenése előtt első kislemez lett, így előre megmutatta, mire számíthatunk az új lemeztől. A banda a világ negatívumairól, az élet sötét oldaláról énekel, és ehhez pozitívan csengő refrénnel fűz hozzá bíztató üzeneteket arról, hogy a helyzettől függetlenül mindig és mindenhol akad megoldás.
A Stratovariusféle bandáknál közismert dolog, hogy balladák nélkül szinte lehetetlen albumot felvenni. Ezen a lemezen is találunk belőlük elég sokat, egy-egy pillanatban már kicsit túl sokat is, nyugodt ritmusokkal indulva, de csak néhánynál jön el a hangulat fokozódása, ami az énekkel később visszaesik, és újra megváltoztatja a karakterét. Tipikus példa erre a Lifetime in a Moment, míg az Under Flaming Skies fennakadás nélkül megragad a fülben! Három perc 51 másodperces hosszával egyben az album legrövidebb száma is. A lemez harmadik és negyedik dala (Infernal Maze és Fairness Justified) a régebbi kiadványaikra emlékeztet, főleg az „Elements pt.1” albumra, a The Game Never Ends pedig egy-egy pillanatban a Hunting High and Low („Infinite” album) igazi másolatának hangzik. Az igazi progresszív power az album vége felé tér vissza, amikor a Stratovarius az Event Horizonnal odacsap, és a szám csendes, nulla felé tartó visszaszámlálással zárul. Amikor azt hinnéd, hogy ezzel vége az albumnak, jön a címadó Elysium, ami valódi keveréke mindannak, amit a banda tud: a hangulat hullámzása számtalan hullámhegyen és -völgyön át, lassú dallamok és gyorsabb ritmusok váltakozása, szólózás, valamint gitár–billentyű szólópárbajok Kupiainen és Johansson között! Rendben van, hogy a srácok igyekeznek, de egy dalra 18 perc akár tetszik, akár nem, túl sok, főleg egy olyan zenei kifejezőerejű társaságtól, mint a Stratovarius, amely túlságosan hétköznapi, sablonos és kiszámítható ahhoz, hogy az epikus körítés beültetésével a számokat nagyjából 7.00-8.00 percnél hosszabbra nyújtsa.
A teljes album játékideje közel 57 perc! Egészében véve nem rossz lemez, csak az az érzésünk, mintha mindezt már hallottuk volna valahol! Kiemelkedő pillanatok nélkül tehát, ahogy az előző, „Polaris” albumról is ez volt elmondható. Egyébként ezt ma már nehéz is várni és/vagy akár megkövetelni a Stratovariustól, ennyi kiadott album után.
Mindenesetre hallgatható egész, de minket valószínűleg jobban érdekel, hogyan szólal meg a banda a turnén, amely néhány nap múlva a szlovén fővárosba is ellátogat, és ahol a Stratovarius a német legendával, a Helloweennel osztozik majd a színpadon.
Felállás
Timo Kotipelto – ének
Matias Kupiainen – gitár
Jens Johansson – billentyűs hangszerek
Lauri Porra – basszusgitár
Jörg Michael – dob
Produkció
Matias Kupiainen
Számlista
1. Darkest Hours
2. Under Flaming Skies
3. Infernal Maze
4. Fairness Justified
5. The Game Never Ends
6. Lifetime in a Moment
7. Move the Mountain
8. Event Horizon
9. Elysium
