Szerző: Urban Bolta, Aleš Podbrežnik
Helyszín: England Pub / Ljubljana
Az interjú dátuma: 2014. 03. 20.
Az Elvis Jackson tengermelléki jókedvű banda, amelynek a hosszú évekig tartó klubéletből busás haszna származott, és ma Szlovénia egyik legnagyobb rockzenekarának számít. A hazán kívül lejátszott koncertek számát tekintve talán a legnagyobbnak is, a legaktívabbnak pedig biztosan. De semmi sem jön magától. Több ezer megtett kilométer egész Európában és koncertek százai, köztük a legnagyobb alternatív nevek mellett is, mind kemény munka gyümölcse, és ezzel maguk az Elvisek is tisztában vannak, akik fejben továbbra is józanok és földön járók maradtak.
Az ajdovščinaiakra fárasztó év vár. Április 7-én az ötéves stúdióinség után végre megjelentetik új rövid lemezüket, a „Window”-t, utána pedig aktív koncertidőszak következik, két estés ljubljanai fellépéssel az Orto barban a jövő hónap elején. Mielőtt újra útnak indulnak a tengermelléki showmanek, akik gondtalan zenei nyelvezetüknek köszönhetően a punkrockereket, a metálosokat és a régiós zenék rajongóit is a rajongótáborukba tudták csalogatni, a Rocklinenak David Kovšča – Buda frontember és Erik Makuc – Slavc basszusgitáros mesélt a zenekarról.
Üdv nektek, Buda és Slavc! Itt az új EP, a „Window”, és ezzel új promóciós ciklus indul. A koncertek futószalagon következnek majd, és ott vannak az olyan kötelezettségek is, mint az interjúk és a médiamegjelenések. Hogy viselitek ez utóbbit, fárasztó?
Buda: Hát igen, most vissza kell szoknunk, kicsit kiestünk a ritmusból, kicsit berozsdásodtunk, most olajozzuk magunkat vissza.
Biztos vagyok benne, hogy az újságírókkal való beszélgetés az agyatokra megy, folyton ugyanazokra a kérdésekre kell válaszolnotok. Nem untátok még meg ezt a részét a melónak?
Buda: Hogy érezzük magunkat az ilyen beszélgetésekben, az rajtad múlik, haver! (nevetés)
Slavc: Attól függ… van ilyen meg olyan újságíró, és ennek megfelelően alakul az érzésünk is az interjúk közben. Egyszer adtam egy interjút Ausztriában, ahol semmi gond nem volt azzal, hogy arról beszéljünk, hogy néha valaki fingik vagy hány. Azok a kellemesek, a spontán interjúk, ahol nincs kényszer, ahol a beszélgetés olyan, mint egy baráti csevely, és nem kell erőltetetten kitalálni valamit.
Buda: Amit innentől mondunk, az úgyis ki lesz találva. (nevetés)
Térjünk vissza az előttetek álló megjelenéshez, a „Window”-hoz. Hogy jött az ötlet, hogy EP-t csináljatok, vagyis egy rövidebb kiadványt?
Buda: Ezzel töltjük ki az időt az új, „igazi” album megjelenéséig, ami már kész van, és hamarosan kijön. Az EP-re olyan számok kerülnek, amelyek még nem jelentek meg, köztük élő felvételek is, amit eddig még nem csináltunk, lesz egy új szám, egy akusztikus és egy remix. Az utóbbi időben egy rakás anyag összegyűlt, ezért úgy döntöttünk, hogy kitöltjük az időt, és új zenét adunk a szlovén rajongóknak és koncertlátogatóknak.
Slavc: Valójában különleges módon fogtunk hozzá ehhez a projekthez. A korábbi albumainkra felraktunk minden számot, ami egy-egy korszakot jellemzett, a jellegzetes hangulatváltásaink viszont zavarhatnak valakit, ezért most úgy döntöttünk, hogy határvonalat húzunk a stílusok közötti ugrálásunkban.
Buda: A lemez sokkal egységesebb lesz stílusban.
Slavc: Az EP lassabb lesz, az album viszont nem.
Buda, említetted, hogy „a szlovén rajongóknak”. Ez azt jelenti, hogy számíthatunk szlovén nyelvű számra is, vagy továbbra is kitartotok az angol mellett?
Buda: Nem. Olyan szép dalok lesznek, amikhez az angol illik. (nevetés)
Slavc: A nyelvről igazából sosem vitatkoztunk, a szlovén egyszerűen sosem került szóba.
Tehát a Ni več poti nazaj marad az egyetlen szlovén nyelvű számotok?
Slavc: Aztán itt van még a Srow fižol…
Igen, de a Srow fižow szövege a szlovén cím ellenére angol…
Buda: Nem, a szöveg ajdovščinai nyelven van: „Hej how, srow fižow…”. Szóval tényleg nem szlovén. (nevetés)
A zenekar története már elég hosszú, az életrajzotok szerint 1997-ben alakultatok, ami azért már régen volt. Gondoltátok már az indulásnál, hogy egy garázsbandából ennél több lesz?
Slavc: Az elején semmit nem céloztunk meg… az elején csak játszottunk. Csak később kezdtünk komolyabban értekezletezni. (nevetés)
Buda: Mindannyian játszottunk már különféle zenekarokban, és az Elvis Jackson valahogy a körülmények összejátszásából jött létre, az ajdovščinai és a gorizai színtér összeállt, megszületett a banda, és a dolgok aztán maguktól alakultak. Az volt a vágyunk, hogy játsszunk és járjuk a világot, gyorsan elmentünk Ausztriába, Németországba, Svájcba meg máshová, valójában majdnem több koncertünk volt külföldön, mint itthon.
Hogy jutottatok oda az Offspringgel közös koncerthez a Hala Tivoliban? A kilencvenes évek végén ők a népszerűségük csúcsán voltak, ti pedig még egy kis, ismeretlen csapat.
Buda: Korrupció. (nevetés)
Slavc: A menedzser benne volt a dologban. Nem tudom, én személy szerint mindig csak a basszussal foglalkoztam, ma is így van. (nevetés)
Sandi Maver akkor már a menedzseretek volt?
Buda: Igen, szerintem igen. Úgy három év után került hozzánk.
Ő segített nektek a 2009-es Faith No More-os mini turnén is, igaz?
Slavc: A Faith No More-ral való együttműködés több úton jött létre.
Mi akkor követtünk titeket Bulgáriába és Romániába, sőt egy szerbiai benzinkúton még összefutottunk is.
Slavc: Hát, engem akkor nem láttatok, épp a vakbélgyulladásomból lábadoztam. Viszont sok Faith No More-koncerten ott voltam, szerintem vagy négyen.
Bill Gouldot (a Faith No More basszusgitárosa és alkalmi producere, megj.) személyesen ezeken a közös kelet-európai koncerteken ismertétek meg, vagy hogyan jött létre ez a kapcsolat, hogy egy ilyen zenei kiválóság producerkedett az albumotokon?
Slavc: Erről beszélek, a Faith No More-ral a kapcsolat két oldalról jött létre: az egyik a menedzser volt, a másik Buda részvétele egy projektben, amiből végül nem lett semmi.
Buda: Egy dánnal dolgoztam, egy projektről volt szó, az Elvisekkel Dániában játszottunk, a hangpróba után odajött hozzám egy nő, és azt mondta: képzeld, a pasim új projektet épít, és már csak egy énekes kellene. Ez tényleg véletlen volt, csak hangpróbánk volt, és hülyéskedtünk, mégis azt mondta: „te vagy az igazi”. Mondtam, hogy érdekel, aztán elkezdte sorolni, ki van a zenekarban: Bill Gould (Faith No More), a dobokat Dave Ruan (Lagwagon) játssza, a gitáros pedig a pasija. Azt mondtam magamban: „Hűha!” Elindítottuk a projektet, csináltunk vagy tíz számot, aztán a Faith No More újraegyesülése és néhány egyéb dolog miatt a projekt nem jött össze. Tehát már az együttműködés előtt kapcsolatba kerültünk Billel, és persze az egészben Sandi, a menedzser is segített, aki velük már a kilencvenes évek végén felvette a kapcsolatot, amikor a Faith No More Ljubljanában játszott.
Slavc: Akkor interjút készített velük.
Buda: Aztán Bill a német Harmful vendéggitárosaként újra eljött Szlovéniába. Szóval valójában több dolog jött össze, ami végül a romániai és bulgáriai közös fellépéseinkhez vezetett.
Ősidők óta híresek vagytok az energikus fellépéseitekről és a show-k érdekes színesítéseiről. Emlékszem egy tíz évvel ezelőtti fellépésre, amikor a színpadon galuskát főztetek, és a koncert alatt kiosztottátok az első sorokban állóknak.
Buda: Nekem volt valami fixa ezekkel a galuskákkal, nem tudom, miért, talán előző életemben galuska voltam. (nevetés) Sokszor froclizták a közönséget a koncerteken, hogy „ettetek már galuskát”? Ajdovščinában aztán Njoki summer festivalt is csináltunk, a szakács haverunk, aki amúgy cateringgel és hasonlókkal foglalkozik, ezután felvetette ezt az ötletet, hogy főzzünk galuskát magán a bulin. Hozta magával az összes gépezetet, a stressztől a fellépés közben pályafutása során először még meg is vágta magát. Egy profi szakács megvágta magát, el tudod képzelni? (nevetés) Ez a Rock Otočecen volt, a szakács galuskás ötlete tetszett, megvalósítottuk, és szuper lett.
Tehát egyszeri poén volt, sosem ismételtétek meg?
Slavc: Igen, ez csak akkor volt, 2004-ben Otočecen. Ha már folyton a galuskáról beszéltünk, arra gondoltunk, hogy egyszer tényleg kínáljunk is belőle.
Gyors receptnek kellett lennie, emlékszem, hogy két-három percenként érkeztek az új adagok az első sorokba.
Buda: Igen, akkor a galuska mindenfelé repkedett. (nevetés)
Az évek során szívesen vezettek be új elemeket a fellépéseitekbe és a zenétekbe?
Slavc: A megtett kilométerekkel új tapasztalatok jönnek, amelyek kétségtelenül hatnak a kifejezésmódunkra is, a zenénk egyre keményebb lesz. Nem is tudom, bizonyos dolgok maguktól jönnek, még ha nem is gondolsz rájuk.
Buda: Valami szörnyű terveket nem szövögetünk. Soha nem csináltunk stratégiai terveket arról, hogyan öltözünk fel a színpadra, hogyan adjuk elő a dolgokat és hasonlókat, ezek spontán jönnek. Tehát ezek a dolgok közvetlenül belőlünk jönnek.
Ha visszatérünk a jövőbe, a nagylemezhez, amelyről a beszélgetés elején nem mondtatok sokat. Van még sok tisztázatlan kérdés a befejezése és a megjelenése körül, vagy miért nem meséltetek róla többet?
Slavc: Megpróbáljuk egy kiadóval vagy valamilyen booking ügynökséggel, ha minden összejön. Ez lesz az ötödik albumunk, és ha csak úgy kiadsz valamit a semmibe, az nem az igazi, mi szeretnénk egy logikus történetet összerakni.
Buda: Azt szeretnénk, hogy minden összejöjjön, az albumot lehetőleg minél több helyen egyszerre szeretnénk megjelentetni.
Slavc: Az utolsó, az „Agains The Gravity” megjelenése óta már öt év telt el, a vonatot úgyis lekéstük, ezért úgy döntöttünk, hogy időt szánunk rá, és úgy rendezzük a dolgokat, ahogy kell. De nem minden csak rajtunk múlik.
Buda: A korábbi albumokat külön adtuk ki Németországban, külön Svájcban, minden ország külön történet volt, sok munka és befektetés.
Slavc: Ilyen helyzetekben sok múlik magán a zenészen, aztán ott van még a szerencse tényezője, ami vagy van, vagy nincs. Az anyag már egy ideje megvan, a megfelelő pillanatra a megjelentetéséhez olyan régóta várunk, hogy akár meg is penészedhet. (nevetés)
Slavc, egyik koncertetek után azt hallottam, hogy a dreadedben benne van a zenekar teljes története. Ez még mindig igaz?
Slavc: Most már nem, már leesett, de ha elemeznénk, valószínűleg tényleg sok mindent kiderítene.
Buda: Most jött a jégeső, és félbetörte. (nevetés)
Slavc: Nem, nem, valójában a dreadem már párszor eltört közben…
Buda: Slavc dreadje olyan, mint a fa évgyűrűi, történelmi feljegyzést tartalmaz. (nevetés) Benne tényleg sok minden lenne, történetek német és svájci squatokból és még sok minden másból.
Slavc: Az tény, hogy ez a mi utunk az istállótól a csarnokig vicces volt.
Fesztiválokon és önálló koncerteken már sok nagy névvel játszottatok együtt, van valami érdekes sztorid ezek közül a nagy nevek közül?
Slavc: Én azt mondanám: a sztárok is a mosdókagylóba pisilnek. A nagy sztárok. Ha rád jön, el kell menned elvégezni a dolgod, ez a tehetősebb emberekre is igaz.
Buda: Ilyen sztorink legalább egymilliárd van. Mindig azt mondom magamnak, hogy tartogatnom kell egyet, pont egy ilyen kérdésre, de olyan sok van… (nevetés)
Slavc: De úgy van, ami a turnén történik, az ott is marad…
Buda: Egyszer velünk kellene lenned, amikor beindul a vita, hogy milyen volt ott meg ott, hullanak a történetek.
Slavc: Jössz diktafon nélkül, és mehet! (nevetés)
Mint mondjátok, sosem gondolkodtatok azon, hogy egyszer nagyok lesztek. Milyen érzés most a színpadról nézni az embereket, akik szétszakadnak a zenétekre? A klubszínpadról a nagyobb színpadokra csak kevés zenekarnak sikerül átugrani.
Slavc: Nincs ilyen érzésem, tényleg. Őszintén. Voltak koncertek, amelyek felemelnek és lendületet adnak, de a valóság az, hogy nem játszhatod a nagy sztárt, ha még egy buréka sincs pénzed. Ez a gondolat mindig újra lehoz a földre.
Az igaz, de azért ott vagytok a szlovén rockzenekarok négy-öt legnagyobbja között.
Slavc: Hidd el, így sem nehéz embernek maradni, ha még egy burékra sincs pénzem. (nevetés)
Buda: Minden koncert külön történet, sosem tudhatod, hogyan alakul az egész. Amikor felmész a színpadra, új világ nyílik meg, ha érzed, hogy egy hullámhosszon vagy a közönséggel a színpad alatt, akkor az az igazi.
Most pedig a végére még egy a kötelező, bár ostoba kérdések közül, amelyekről az interjú elején beszéltünk. Van a végére valami üzenetetek az olvasóinknak, a rajongóitoknak?
Slavc: Jaj, most aztán őszintének kell lennünk. (nevetés)
Buda: Gyertek az Orto barba! Április 2-án és 3-án játszunk ott, majd iszunk is együtt valamit, és szót is váltunk.
Slavc: Én azt üzenném az olvasóknak, hogy a sör jobb, ha hidegen szolgálják fel! (nevetés) Ezt tanultam meg az elmúlt tizenöt évben.
Köszönjük az idődet és a kellemes beszélgetést!
Az interjút készítette: Urban Bolta és Aleš Podbrežnik
A fotók az Elvis Jackson 2012-es ljubljanai Rock Music festivalon adott fellépéséről származnak (a beszámoló itt) – minden jog fenntartva!
Képgaléria
