Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1973
Értékelés: 4/5
Az Electric Light Orchestra a második, egyszerűen „ELO 2” címre keresztelt albuma megjelenése előtt egész pályafutása legfontosabb lépését tette meg. Miután remek debütálásukon egyedi, avantgárd keveréket mutattak be a többrétegű szimfonikus aranzsmákból és a The Beatles hatását nyíltan vállaló melodikus rockból, elkerülhetetlenné vált az egók összecsapása a zenekar két vezetője, Jeff Lynne és Roy Wood között. Két eltérő zenei elképzelés ütközött a csapat jövőjéről. Lynne szerette volna, ha a zenekar jobban hangsúlyozza melodikus rockos oldalát, az excentrikus Wood viszont az avantgárd irány folytatása mellett állt ki. Végül Wood engedett, összeszedte a holmiját, és megalapította saját glam rock formációját, a Wizzardot, amelyben folytatta excentrikus zenei látomásait – bár ezekkel mindig az érthetetlenség határán egyensúlyozott, és teljesen lemondott a kereskedelmi siker minden esélyéről. Lynne eközben átvette az ELO gyeplőjét, és azóta sem engedte ki a kezéből (leszámítva az ELO II néven futó rövid kísérletet a 90-es évek első felében).
Lynne az „ELO 2”-től kezdve vezette be a zenekart az aranykorba: nemcsak kiváló énekes és multiinstrumentalista volt, hanem kivételes hangzásperfekcionista is, aki rengeteg időt szánt az albumok produkciójára, és elérte, hogy az a korabeli (prog) rockzenekarok között is az egyik legjobb legyen. Az „ELO 2” eredetileg „The Lost Planet” címet kapta volna, de Wood távozása után elvetették ezt a koncepciót, és sokkal egyszerűbb címet választottak. Bár a köszönetnyilvánításban nem tüntették fel az érdemeit, Wood játszotta a csellót és a basszust az „In Old England Town (Boogie No 2)” és a „From The Sun To The World (Boogie No 1)” című számokon. Wood helyét csellistaként két klasszikusan képzett zenész, Colin Walker és Mike Edwards vette át. Az eredeti hegedűst, Steve Woolamet Wif Gibson váltotta. A billentyűs szerepét Richard Tandy kapta, Mike de Albuqerque pedig basszusgitáron tehermentesítette Lynne-t, aki így még jobban a gitározásra koncentrálhatott. Az ELO ezeknek a zenészeknek a megérkezésével vált igazi zenekarrá, nem pusztán Lynne és Wood közös projektjévé. Érdekességként annyit megjegyeznék, hogy Lynne ekkoriban Wood pótlására nem mást, mint a legendás énekes-basszusgitárost, Glenn Hughest (ex-Trapeze, Deep Purple, Black Sabbath) hívta a zenekarba, de szerencsére az ELO és a Deep Purple számára ez nem valósult meg.
Az album mind az öt száma hosszabb a megszokott rockstandardoknál, és rengeteg melodikus zenekari aranzsmát tartalmaz. A debütálás mellett kétségkívül ez volt a zenekar kereskedelmi szempontból legkevésbé hozzáférhető lemeze, bár a Chuck Berry-féle „Roll Over Beethoven” szellemes feldolgozása az év legnagyobb brit slágerei közé került. Az ELO soha nem erőltette különösebben a szimfonikus progresszív rock nagyjainak hagyományát, akik inspirációjukat többnyire a 19. századi és a 20. század eleji klasszikus zeneszerzőktől merítették. Gazdag zenekari aranzsmáik vonósokon és billentyűkön többnyire barokk jellegűek voltak, és követték az egyes számok rockos vázának központi dallamát. Az improvizáció már ekkor is elhanyagolható volt a zenéjükben, szinte egyáltalán nem fordult elő. Ha az „ELO 2” legtöbb számáról lehántanánk a zenekari aranzsmákat, energikus, melodikus rockdalokat kapnánk, de ezzel megfosztanánk a zenekart a felismerhető hangzásuk egyik kulcselemétől. A dallamos megközelítés, az egyes aranzsmák hozzáférhetősége és a csillogó produkció már akkor is a későbbi, hatalmas kereskedelmi siker receptjének fő összetevői közé tartozott.
A drámai nyitódalban, az „In Old England Town (Boogie No 2)”-ban, amely kissé homályos szerkezetével stilárisan ott folytatta, ahol a debütalbum abbahagyta, nem lehetett nem észrevenni Wood energikus csellójátékát. A számot egy komor, borzongató gitár- és csellóriff nyitja, amely a kompozíció során többször is visszatér. Ez és néhány további, sejtelmes vonósaranzs egészen King Crimson-hangulatot idéz, így az album összes száma közül ez áll a legközelebb a híres progresszív rockzenekarok némelyik alkotásához. Lynne és társai a várakozásnak megfelelően jócskán lehűtötték a kezdeti rejtélyes hangulatot a finom, igen melankolikus „Mama” című balladával, amely biztosan az egyik legszebb szerzeményük. Itt a hallgatót elsősorban a dallamos, mégis összetett szerkezet bűvöli el, Lynne melankolikus énekével és az ízléses zenekari aranzsmákkal, amelyek minden meghallgatásnál különös nosztalgiát ébresztenek.
Ezután az ELO egyik legismertebb klasszikusa következik, a „Roll Over Beethoven” remek feldolgozása, amelyet Lynne és társasága teljesen egyedi módon formált át, és az eredetitől merőben eltérő jellegű számot csinált belőle. Főként drámai, sötét aranzsmákkal alakították át mindkét csellón és a hegedűn, valamint egy bevezetővel, amely Beethoven V. szimfóniájának központi motívumát tartalmazza. Különösen jól sikerült az átvezetés ebből a klasszikus motívumból a Berry-eredetiből származó honky tonk/rock’n’roll szakaszba. A számot a kiváló zenekari aranzsmák mellett Bevan drámai dobátvezetései és Lynne tüzes gitárriffjei is gazdagítják, Lynne drámai gitárjátékával együtt. A szám zárásaként még egyszer felcsendül az V. szimfónia főmotívuma. Ez a remek feldolgozás volt a második kislemezük és második slágerük, amely nemcsak hazájukban, hanem az Egyesült Államokban is az év legsikeresebb számai közé került. A „Roll Over Beethoven” az évek során az ELO védjegyévé, himnuszává, és minden koncertjük kötelező zárószámává vált.
A kiváló „From The Sun To The World (Boogie No 1)” számot sok drámai szimfonikus aranzs, ugráló, szinte boogie-ritmus és Lynne kaméleonszerű énekteljesítménye jellemzi. A finom bevezető után sok ütős gitárriff, valamint pompázatos vonós- és billentyűaranzsok következnek. A számban számos kiszámíthatatlan zenekari fordulat található, az energikus részekből a lágyabb szakaszokba, ami rendkívül változatos hangulatot teremt. A szám többször is teljesen megváltoztatja a jellegét. Az ELO ezzel az egyik legváltozatosabb alkotását hozta létre. A záró epikus remekmű, a több mint 11 perces „Kuiama” az ELO egyik olyan csemegéje, amelyben ismét kissé közelebb kerültek a korabeli szimfonikus progresszív rockzenekarok eredményeihez. Az egyszerű, szinte álmos bevezető után kiváló zenekari aranzsmák következnek csellón és hegedűn, hatalmas gitárriff és remek Lynne-ének. Mindez végig megőrzi a szám központi dallamos szerkezetét. Bár az egész elég egyszerűen és hozzáférhetően hangzik, az egyes aranzsmák összetettebbek, mint azt a legtöbben várnák. Az első átvezetés után a kompozíció teljesen más hangulatba csap át. Itt kiváló, melankolikus aranzsmák szólalnak meg gitáron, mindkét csellón, hegedűn és billentyűkön, amelyek az egyes dobátvezetések között hömpölyögnek. Az ELO az album zárásaként ismét bebizonyította, hogy mestere a fenséges zenekari aranzsmák, a drámai átvezetések és a kivételes finomság ötvözésének.
Az „ELO2” kétségkívül az egyik legjobb album volt ennek a remek art rock zenekarnak a történetében, amely nem titkolta, hogy kacérkodik a szimfonikus prog rock néhány legjobb elemével. Talán az ELO progresszív rockzenekarok közé sorolhatóságát tekintve ez a legkiforrottabb alkotásuk. Ilyenként ma is lelkesítenie kellene mind a későbbi, poposabb rockszerzemények kedvelőit, mind azokat a mindenféle kísérleti zenei formára nyitott zenei gurmandokat, akik emellett a jó dallam iránti érzéket is értékelik. Lynne jól tudta, hogy Wood örökségét nem lehet csak úgy, hirtelen lerendezni, ezért megtartotta a debütalbum néhány legjobb ötletét, és az új hangszeresek révén tovább gazdagította azokat. A két csellistából és egy hegedűsből álló új felállás győztesnek bizonyult az „ELO 2”-n, és a zenekar a következő albumokon is ezt a központi receptet követte, amely általában sikert biztosított számukra a lehető legszélesebb, de igényes zenei közönség körében.
Felállás
Jeff Lynne – ének, gitár, moog szintetizátor
Mike de Albuquerque – basszusgitár, vokál
Richard Tandy – moog szintetizátor, zongora, gitár, harmónium
Bev Bevan – dob
Wilf Gibson – hegedű
Mike Edwards – cselló
Colin Walker – cselló
Produkció
Jeff Lynne
Számlista
1. In Old England Town (Boogie #2) (6:51)
2. Mama (7:00)
3. Roll Over Beethoven (8:05)
4. From the Sun to the World (Boogie #1) (8:17)
5. Kuiama (11:14)
Az album hossza: 41:37
