Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Electric Light Orchestra
Kiadó: Legacy Recordings
Megjelenés: 1974
Értékelés: 5/5
Az Eldorado, az ősi közép-amerikai civilizáció elveszett aranyvárosáról szóló konkvisztádorlegenda, könnyelmű kalandorok sokadik nemzedékének maradt örök, be nem teljesült álma. A legendás brit art rock kalandorok, az Electric Light Orchestra számára viszont némileg átvitt értelemben a művészi álmaik beteljesülését jelentette. Az „Eldorado” (gyakran „Eldorado, A Symphony” néven is emlegetik) ugyanis az az album volt, amellyel az ELO első komolyabb kereskedelmi áttörését elérte (főleg az amerikai piacon; az otthoni nagyobb sikerre még várniuk kellett), és megalkotta az első mesterművét.
Karizmatikus frontemberük, az énekes-gitáros és kiváló producer Jeff Lynne addigra már megunta, hogy stúdiótrükkökkel bűvészkedjen a zenekari hangzással, főleg ami a két csellóra és a hegedűre szóló vonóspartok többszöri rájátszását illeti. Ezért ehhez az ambiciózus projekthez úgy döntött, hogy valódi zenekart fogad fel Louis Clark vezényletével. Clark Lynne-nek az egyes zenekari szólamok megírásában is segített, idővel pedig az ELO állandó tagja lett. Persze az ELO addigra korántsem volt az első rockbanda, amely zenekarral dolgozott együtt. Ezzel az albummal viszont a rockbandák és zenekarok egyik legsikeresebb szimbiózisát hozták létre, és a szimfonikus rock fogalmának egészen új dimenziót adtak.
Az „Eldorado” a zenekar történetének első koncepcióalbumaként készült. Lynne a történetet még azelőtt kitalálta, hogy a zene és a szövegek megírásához fogott volna. A sztori egy kissé introvertált, burjánzó fantáziájú alakról szól, aki sajátos mentális úton, álmokon keresztül utazik át egy párhuzamos fantáziavilágba, hogy megszökjön a unalmas, ízetlen hétköznapok elől, amelyeket már nem bír elviselni. Útja során különféle fantáziaszerepekben találja magát, míg végül sorsdöntő választás elé kerül: maradjon, vagy térjen vissza a valódi világba. A kultikus borítónak, amelyen az Óz, a csodák csodája egyik jelenete látható, semmi igazi köze nem volt a koncepcióhoz vagy az album szövegeihez, leszámítva Dorothy csodacipőjének aranyló fényét és azt, hogy a koncepció is egy fantáziaországba tett utazásról szól. Érdekességként megemlítem, hogy a borítót Sharon Arden tervezte, az ELO akkori menedzserének, Don Ardennek a lánya, aki jóval később „híressé” vált Ozzy Osbourne hírhedt feleségeként.
Ezúttal sem ment a felvételek alatt felállásváltások nélkül. Nem sokkal az előző album, az „On The Third Day” (1973) megjelenése után visszatért Hugh McDowell, az egyik eredeti csellista, és Mike Edwards mellé csatlakozott. McDowell rájött, hogy a The Wizzardnél, Lynne egykori cimborájának, Roy Woodnak a zenekarában sosem fog meggazdagodni. A korábbi basszusgitáros, Mike de Albuqerque még a felvételek megkezdése előtt távozott, és az albumhoz semmivel nem járult hozzá, bár a kiadványon feltüntették az érdemeit. Az összes basszusgitárszólamot maga Lynne játszotta fel. Albuqerque helyére a turné előtt Kelly Grocutt érkezett.
Az „Eldorado”-n az ELO végleg letette a névjegyét a maga jellegzetes, szimfonikus rockos hangzásával. Lynne produceri munkája még tisztább lett, és ettől a zenekari hangszerelések többsége (ezek gyakran nagyon filmesen szólnak) a szokásosnál is jobban érvényesült. Az ELO összes albuma közül az „Eldorado”-n szólnak talán a legkidolgozottabban a zenekari részek. A legtöbb szimfonikus progresszív rockbandához képest az „Eldorado” dalainak oroszlánrészét „szent egyszerűségnek” nevezhetnénk, hiszen a komplexitás addigra már rég átadta a helyét a kivételes fülbemászóságnak és dallamosságnak. Az egyszerűség azonban a progresszív rockban is gyakran kivételes érdem lehet. A legnagyobb (progresszív) rockbandákat szerintem éppen ez a képesség emelte ki a mezőnyből: hogy a terjedelmes és összetett kompozíciók mellett bármikor képesek kiváló popdalokat is írni. Az ELO ennek az egyik legjobb bizonyítéka volt: a tősgyökeres The Beatles-iskolát követő dallamos rock és a klasszikus zene zenekari hangszerelésének tökéletes egyesítése. Az „Eldorado”-n így az ELO zenéjének egyre erősödő dallamossága és közérthetősége még nagyobb hangsúlyt kapott. Lynne éneke ennek megfelelően tovább fejlődött, főleg a hangterjedelem és a hang melegsége terén. Bár gitárosként sosem tartozott a nagyágyúk közé, fokozatosan a dallamos rock egyik legjobb énekesévé küzdötte fel magát.
A legtöbb koncepcióalbum hagyományához híven itt sincsenek szünetek a dalok között, hanem azok egymásba folynak. Az album az „Eldorado Overture”-rel nyit, amely kiterjedt, energikus klasszicista zenekari hangszerelésekre és Peter Forbes-Robertson, a történet mesélőjének beszédére épül. Ez a drámai felvezetés közvetlenül a romantikus szimfo-pop-rock csemegébe, a „Can’t Get It Out Of My Head”-be torkollik, amely az egyik legnagyobb slágerük (kétségkívül az albumról a legismertebb szerzeményük, kislemezen is megjelent), egyúttal az ELO egyik legjobb popdala. Ezt az örökzöld dalt különleges romantikus pátosz járja át, amelyet a gyönyörű zenekari hangszerelések és a kifejezetten ízléses dallamos refrén teremt meg Lynne költői énekével. A szimfonikus zene és a dallamos rock közt remekül lavírozó „Boy Blue”-t mexikói hangulatú vonós hangszerelés nyitja, majd drámai rész következik számos változatos futammal Tandy billentyűin, a vonósokon és Bevan dobfordulatain. Lynne kissé paranoid éneke, az egyszerű gitárfutamok és a pattogó ritmus még egy kis cowboyos felhangot is adnak neki.
A „Laredo Tornado”, amelyet szaftos gitárriffelés nyit, az ELO védjegyének számító dallamos hangzás megtestesítője: Lynne eklektikus, hol romantikus, hol kissé álmos éneke, funkys ritmus, ízléses basszusfogások és szellemes hegedűhangszerelések jellemzik. Lynne énektudása szokás szerint a hatalmas, romantikus refrénben bontakozik ki igazán, ahol egyszerre sugároz rendkívüli melegséget és drámaiságot. A „Poor Boy (The Greenwood)” rövidebb darab, ugrándozó ritmussal, sok kórusos többszólamúsággal és mulatságos, változatos, szinte már filmes zenekari hangszerelésekkel. A „Mister Kingdom”, amelyet akár az elveszett The Beatles-dalok egyikének is nevezhetnénk, finom felvezetést, ízléses zenekari hangszerelést és remek énekteljesítményt kínál. Lynne hangszíne itt megint kissé John Lennonra hajaz. A dallamos rockfutamok és a gazdag szimfonikus hangszerelés kombinációja romantikus hangulatot teremt, amely minden zenei álmodozót el fog varázsolni. A „Nobody’s Child” elején még egyszer felcsendül a „Boy Blue” zenekari motívuma, majd drámai, ám egyúttal romantikus zenekari rész következik, amelyben Lynne az álmodozó szerelmi kalandjairól énekel. A kissé szarkasztikus fő énekdallamot zongora kíséri, gazdag zenekari hangszerelés és hatalmas kórusének mellett.
A rövid „Illusions in G Major”, amelyben ugrándozó, egyszerű boogie-ritmus szól zongorán és gitárfutamokon, az album egyetlen igazi rockdala. Érdemes megemlíteni a mulatságos szövegét, amelyben egy rocksztár a pszichiáterének mesél különös víziókról. Ezután a címadó dal, az „Eldorado” jön, amely egyben az album egyik legjobbja. Ez a koncepció kulcspillanata: az álmodozó hirtelen ráébred, hogy jobban szereti az álomvilágot, mint a valódit, és mindenáron vissza akar jutni Eldoradóba. A rendkívül romantikus hangulat teljes fényében ragyog fel a hatalmas, igen gazdag zenekari hangszerelésektől, a kórusharmóniáktól és Lynne energikus, változatos énekétől, amelyben a koncepció főhőseként elbúcsúzik a valódi világ sivárságától, és örül az Eldoradóban rá váró igazi szabadságnak. Néhány, kettős mércéjéről „híres” keresztény fundamentalista azzal vádolta Lynne-t, hogy a dal szövege „szentségtörő” rejtett üzenetet tartalmaz, ha visszafelé pörgetik, ami persze teljes badarság. Lynne később úgy válaszolt a rágalmakra, hogy a következő album, a „Face The Music” (1975) „Fire On High” című számába egy rövid, visszafelé játszott, gúnyos üzenetet rejtett, amely a vallási fanatikusok őrültségén köszörüli a nyelvét. Az „Eldorado Finale”-val az album ugyanazzal a motívummal zárul, amellyel kezdődött: a hatalmas zenekari hangszerelések rövid táncával és az „öreg bölcs” zárószavaival.
Az „Eldorado” az ELO-nak valóban az aranyváros megtalálását és a koncepció álmodozójának álmai beteljesülését jelentette, még ha pályájuk legnagyobb diadaláig várniuk is kellett egy ideig. Ezzel az albummal alkották meg egyik legjobb művüket és a szimfonikus/art rock egyik klasszikusát, amelyen az „orchestra” szó a zenekar nevében valóban életre kelt egy időtlen szimfónia formájában a különös fantáziautazásról. Az ELO ezen a mestermű után „világklasszissá” vált, kreativitásuk és kereskedelmi sikerük pedig ennek megfelelően még évekig meredeken ívelt felfelé, albumaik pedig a korszak egyik legragyogóbb produkciójával büszkélkedhettek.
Felállás
Jeff Lynne – ének, elektromos és akusztikus gitár, basszusgitár, billentyűk, zenekari hangszerelés
Bev Bevan – dob, ütőhangszerek
Richard Tandy – zongora, moog szintetizátor, gitár, vokál, zenekari hangszerelés
Mike de Albuquerque – basszusgitár (a közreműködők között feltüntetve, bár nem játszott az albumon)
Mik Kaminski – hegedű
Hugh McDowell – cselló
Mike Edwards – cselló
Louis Clark – zenekar, kórushangszerelés és vezénylés
Peter Forbes-Robertson – beszéd
Produkció
Jeff Lynne
Számlista
1. Eldorado Overture (2:12)
2. Can’t Get it Out of My Head (4:26)
3. Boy Blue (5:17)
4. Laredo Tornado (5:26)
5. Poorboy (The Greenwood) (2:56)
6. Mister Kingdom (5:50)
7. Nobody’s Child (3:40)
8. Illusions in ‘G’ Major (2:36)
9. Eldorado (5:20)
10. Eldorado – Finale (1:20)
Az album játékideje: 38:42
