Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Great White
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2012. 04. 20.
Játékidő: 60:25
Értékelés: 4/5
Minden viharra, bármilyen kíméletlenül tombolt is, kisüt a nap. A új Great White-albumra aligha lehetne találóbb mondást találni. Aki követi a hard rock és a melodikus rock mai történéseit, az bizonyára hallott a közelmúlt huzavonájáról arról, kit illet meg a Great White név használata, miután Jack Russellt kirúgták az együttesből. Ha felfrissítjük az emlékeinket: a White már jó ideje szakadék szélén állt Russell-lel, részben megromlott egészsége, részben a jelleme miatt, amely a Great White soraiba mindig csepp bizonytalanságot és kellemetlenséget vitt – a meglepetés elemét (a rossz értelemben), ha a zenekarral szembeni kötelezettségek teljesítéséről volt szó.
A Great White ezért Jack Russell helyettesítésében keresett megoldást. Eleinte csak átmenetileg, hogy egyáltalán tudjanak rendesen koncertezni. A soraikba így az egykori XYZ-énekes, Terry Ilous ugrott be. Russell távollétében a Great White több mint 100 koncertet adott Ilous-szal az éneklésben. A kémia Ilous és a zenekar tagjai között láthatóan lángra lobbant. Minek változtatnának hát a kedvező helyzeten, hiszen Jack Russell és a mai Great White többi tagja között a szakadék már jó ideje egyre mélyült. Alibi ide vagy oda: Russellnek valójában bőven, sőt túl sok ideje lett volna rá, hogy teljesen megtisztuljon a drogoktól, és leszokjon a nemes nedűvel való túlzott flörtölésről – a zenekar ezt szabta feltételül a maradásához. A sikeres elvonó ellenére a többiek rázárták az ajtót Russellre, Jack pedig szinte egy időben megalakította a saját Great White-ját. Így ma két Great White-zenekar van a színen.
Ismerjük el a jogos örökséget azoknak a Great White-oknak, akikben már nincs ott Russell, még ha utóbbinak törvényes joga is van használni a nevet és játszani az „Elation” előtt megjelent összes Great White-dalt. A lényegi kérdés tehát az, hogy az „Elation” nem vetette-e a fehér cápát egy csendes-óceáni atoll sziklás partjára.
Nemcsak hogy legalább az „Rising” szintjét tartja. Sőt: ihletettebbnek, fertőzőbbnek és harapósabbnak hat az erotikusan kacér, riffekre és ritmusra épülő csípősségében, ami minőségben egy lapra teszi a visszatérő „Back To The Rhythm” albummal 2007-ből. Az „Elation” egyenesen lenyűgöző reakciója egy „megsebzett” gyilkológépnek (értsd: a fehér cápának). Illous zseniális megoldásnak bizonyult a zenekarnak ebben a helyzetben, amikor kénytelenek voltak olyan embert találni, akinek az énekstílusa hajszálpontosan hasonlít, és be tudja tölteni Jack Russell nagy csizmáját. Ilous már az XYZ-ben megmutatta, hogy a hangja egy szemtelen fiúé is lehet, enyhén arrogáns kontúrokkal, amely kísértésre csábít, megszelídítetten hízelgő, és a gyengébb nem lelkébe fúj – pontosan erre van szüksége az igazi hard rock „koszos” karakterének. Ugyanakkor Ilous ugyanilyen világosan ki tudja emelni az egyes sorok mélyen átélt érzéseit, ami logikusan az album nyugodtabb pontjain kerül leginkább felszínre, például a Hard To Say Goodbye című dalban, a különösen intim Love Is Enough-ban vagy a Promised Landben (ez még némi enyhén déli hangulatú szentimentet sem rejteget). Éppen ezekben a dalokban a legnagyobb az eltérés Jack Russell énekdinamikájától és hangszínétől. Egyébként Ilous hasonlósága Russellhez időnként egyenesen hihetetlen, és ebben a tekintetben az új Great White-dalok Ilous-szal összességében rendkívül meggyőzően működnek. Az aranzsmanok remekül illeszkednek Terry hangjához, és persze fordítva is igaz. Az összehasonlítás természetesen a zenekar lelkiállapotát veszi figyelembe a „Back To The Rhythm” visszatérő albuma óta, amikor a 2003-as ismert tragédia után már senki sem hitte, hogy a Great White valaha is együtt fog játszani.
Egy fontos tényt azonban főleg a zenekar régi rajongóinak tudomásul kell venniük az új Great White-nál. Egy tényt, ami az egész helyzetet kicsit a feje tetejére állíthatja. Az „elfogadhatóság” tényét. Ez zavarhatja a zenekar régi híveit. A Great White ugyanis ma másképp játszik. Zeneileg sokkal érettebbnek hat az aranzsálásban, és mostanában alapvetően a rock n’ roll báj lecsupaszított jelenlétének kiemelésére koncentrál, ami az érzések átadásában nagyon intenzíven megérinti a hallgatót. Az „Elation” ismét olyan erősen mozdul el a blues retorikája felé, hogy kijelenthetjük: a Great White ma inkább lazább blues rockot játszik, és már nem hard rockot, amelyhez az aranzsmanokban csak többé-kevésbé kiemelt blueskomponens-báj tapad. Ez a tény a „Back To The Rhythm” óta kíséri a Great White-ot, és el kell fogadnotok, különben az „Elation”-nel sem fogtok tudni teljesen megbékélni. A Love Train retró lendülettel időnként olyasmit idéz, amit a nyolcvanas évek első felének Whitesnake-je használhatott volna a szókincsében, az az „igazi Moody/Marsden” Whitesnake. A nyitó (I’ve Got) Something For You vezérmotívumát a nyolcvanas évek elején szívesen kölcsönvette volna Alvin Lee mester valamelyik szólóstúdiós teljesítményéhez. Főleg ha akkor már rendelkezésére állt volna a mai felvételi technika. A kacéran csábító rock n’ roll ritmus, amely adrenalint pumpál a véredbe, őszinte szentimenttel egy pillanat alatt az albumhoz láncolja a hallgatót. Itt minden megvan. Az a megfelelő pótlék, amit Jack Russell nehezen helyettesíthető hangjában keresünk, amiről Terry Illous mesterien gondoskodik énekes karizmájával és a zenekar új évezredbeli ismert aranzsírozási vázával.
A Great White ma tehát bluesosabb, mint valaha a pályafutása során. Ennek bőséges jelenléte az együttes rockhagyományának minden aranzsírozási lépésén érezhető. Az új albumot is a remek, élő, nem hivalkodó produkció jellemzi, amely a rockos hitelesség lecsupaszított, organikusan hangzó tájára épít. A gitárriffek egyáltalán nem döngetnek rá a túltelített torzítású sávra, hanem legfeljebb enyhe „crunchy” díszt kapnak, ami remekül megfér a lecsupaszított érett kifejezésmóddal, amely az adott érzelem intenzív kiemelésére épít, így ravaszul, észrevétlenül fészkeli be magát a hallgató bőre alá, és a fertőző hatásától még jó ideig nem szabadultok. Ennek a lecsupaszított retorikának köszönhetően az új albumon is találkozunk kontrasztos fűszerekkel, amelyek hangzásban szívesen idézik a régi jó The Rolling Stonest, például a „honky tonk” zongora integrálása a záró Complicatedben, de ez a hangulat enyhén a Shotgun Willie’s-hoz is hozzátapad. Egyébként a Great White megadja a kívánt változatosságot a vezérriffek sorolásában, így az album sem kelti azt az érzést, hogy mögötte az ihlet hiánya állna. A valódi riffes ragadozóösztön hitelesen harapós magja világosan kiemelkedik, és különösen hatásosan gyújt az album olyan dalaiban, mint a Feeling So Much Better, a Heart Of A Man vagy a Resolution. Mindezt végig a melodikus komponens megfelelő adagja koronázza, amely melankolikus hangulatot visz bele.
Az „Elation”-nel a Great White tehát megállt a lábán! Az új albummal és Jack Russell nélkül a felállásban megőrizték minden hitelességüket. Terry Ilous bizonyítja, hogy ideális megoldás a mai Great White lelkiállapotához, valamint a zenekar kultikus klasszikusainak koncertes tolmácsolásához, amelyek egykor a korunk legkiemelkedőbb hard rock zenekarai közé emelték őket. Az együttes, amely a pályafutása során sok csúcson és mélyponton ment át, láthatóan mára alaposan megkérgesedett. Ami nem öl meg, az megerősít! Ha szereted a „Back To The Rhythm” és a „Rising” albumokat, valamint a rock régi iskoláját, amely szemérmetlenül nosztalgikusan csiklandozza a blues retorikáját, akkor az „Elation” kétségkívül egyenesen rád van szabva!
Felállás
Terry Ilous – ének
Mark Kendall – gitár
Michael Lardie – gitár, billentyű, ütőhangszerek
Sean McNabb – basszusgitár
Audie Desbrow – dob
Producer
Michael Lardie
Számlista
01. (I’ve Got) Something For You
02. Feelin’ So Much Better
03. Love Train
04. Heart Of A Man
05. Hard To Say Goodbye
06. Resolution
07. Shotgun Willie’s
08. Promise Land
09. Lowdown (Bonus Track)
10. Just For Tonight
11. Love Is Enough
12. Complicated
