Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nucleus
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 40:46
Értékelés: 4.5/5
A Nucleus a jazz rock fusion brit úttörői és kultikus zenekar volt, amely a tagok állandó cserélődése miatt végzetesen összefonódott a híresebb canterburyi nagyágyúval, a Soft Machine-nel. Az 1969-től 1985-ig tartó pályafutásukat a különc trombitás, Ian Carr gyermekeként kezdték, aki korábban a Rendell-Carr Quartet tagja volt, és a legendás Miles Davis szenvedélyes rajongója. Carr szerelme a jazz fusion iránt abban a pillanatban lobbant lángra, amikor először hallotta Davis legendás albumát, az „In a Silent Way”-t (1969). A jazz fusion iránti rajongását áthozta brit földre, és ezzel e forradalmi műfaj egyik úttörője lett.
A zseniális trombitás zenekarát, amely gyakran Ian Carr’s Nucleus néven is szerepelt, első osztályú jazzzenészekre építette: ott volt a későbbi Soft Machine-tag Karl Jenkins billentyűs/oboás és John Marshall dobos, a későbbi Gilgamesh-basszusgitáros, Jeff Clyne, valamint Brian Smith szaxofonos/fuvolás. A csapat legnagyobb ütőkártyája azonban a gitárvirtuóz Chris Spedding volt, az egyetlen rocker a csupa jazzes között, aki ágas-bogas riffjeivel és nyakatekert szólóival szép adag kemény rockos erőt vitt az egyes szerzeményekbe, miközben a ritmikai finomságokra is különleges érzéke volt. Spedding a Nucleus mellett érdekes szólókarriert is épített. Később megalapította saját zenekarát, a Sharks-ot, és olyan nevekkel lett keresett alkalmi zenész, mint Bryan Ferry, Brian Eno, a Roxy Music, Elton John, Nick Mason, Jack Bruce és Katie Melua. Producerként pedig a punklegenda Sex Pistols korai demófelvételei kötődnek a nevéhez.
Az eredeti felállás 1969-es megalakulása után nem sokkal a Nucleus megnyerte az elsőt díjat a rangos montreux-i jazzfesztiválon. Ebben az időben legalább egy lépéssel megelőzték a kortárs Soft Machine-t, amely még a korábbi pszichedelikus rockbőréből vedlett. Míg a Soft Machine rockerekből lett fokozatosan a jazz fusion mestere, a Nucleus (Spedding kivételével) tetőtől talpig jazzmuzsikus volt, akik jókora előnnyel fedezték fel a fusion csodálatos világát.
A játékos című kultikus debütalbumuk, az „Elastic Rock” történelmi jelentőségű a brit jazz rock fusion fejlődésében, hiszen alig egy hónappal Davis klasszikusa, a „Bitches Brew” (1970) után készült. A lemez a jazz, a progresszív rock és a pszichedelia elemeinek kifinomult összeolvasztása, rengeteg intelligens improvizációval és egy egész tarisznyára való szólóbetéttel. A Nucleus a drámaiság és a kifinomultság kombinálásához való érzékét már a nyitó „1916”-ban megmutatja: vad dobszólóval, valamint a gyászos trombitakísérettel, amely könnyedén megidézi az első világháború korának archaikus hangulatát.
Ezt követi a remek címadó dal, amely szemléletesen mutatja be az eredeti stílusukat és sokoldalú hangszeres tehetségüket. Itt egyebek mellett a pszichedelia elemeivel is játszanak, amelyeket ügyesen szőnek bele a basszusgitár és a fúvósok kiváló improvizációi közé. Carr a trombitájával megfelelő adag finomságot visz a dalba, Spedding pedig gondoskodik a rá jellemző, eredeti gitárszólóról. A nagy összetettség ellenére végig megtartanak egy szép adag dallamosságot. A „Striation” rövid, dühös improvizáció, amelyben az oboa, a basszus és a gitár hangjai dominálnak. A romantikus-nosztalgikus „Taranaki”, amelyben egzotikus hangulat bontakozik ki, az album egyik csúcspontja: energikus fúvóshangok a zongora finom kísérete mellett, valamint álomszerű akusztikusgitár-szóló.
A „Twisted Track” híven igazolja a nevét, hiszen nyakatekert hangszeres hullámvasút őrült fúvósimprovizációkkal, amelyekhez később szaftos gitárszóló csatlakozik. A „Crude Blues” mindkét része kiválóan mutatja a zenekar érzékét a hangszeres fluiditáshoz és a varázslathoz, főleg Carr trombitájának és Jenkins billentyűinek köszönhetően. Jön az nyitó „1916” folytatása „The Battle of Boogaloo” alcímmel, ahol a kihegyezett, rockos gitárriffek az impulzív fúvósok uralma és az általános ritmikai hevület közepette kíméletlen harci indulót csapnak. A „Torrid Zone”, amely több mint nyolc percével a lemez leghosszabb szerzeménye, a fusion-tökély igazi megtestesülése, ahol a hagyományos jazz, a progresszív rock és a pszichedelia elemei vad táncban olvadnak össze. Ebben a szenvedélyes improvizációs orgiában különösen lenyűgöz Carr szellemes trombitaszólója, Clyne finom érzéke a basszusvonalak dallamos lefektetéséhez és Smith kiváló szaxofonszólója.
Közvetlen átmenet vezet az álmodozó „Stonescape”-be, amely főleg Carr impulzív szólójára és a finom zongorakíséretre épül. Az „Earth Mother” újabb első osztályú fusion-csemege, sós gitárriffekkel, fúvós-ugratásokkal és megvastagított basszusvonalakkal, ahol a ritmikai improvizációk szinte epikus méreteket öltenek. A záró „Indijo Koromandijo”-ról („India Koromandia”) pedig Marshall fenséges dobszólója gondoskodik. A „Speaking for Myself, Personally, in My Own Opinion, I think…” végletekig kihegyezett szerzemény, megveszett kombinatorikával a fúvósok, a dobok és a gitárpasszázsok között. A „Perspehone’s Jive” zárlat pedig csak megerősíti a zenekar nagyszerűségét a kifinomult hangszeres fluiditás terén, és igazolja kivételes érzékét a temperamentumos dallamok és ritmusok építéséhez.
A jazz rock fusion legendás brit úttörői már a debütalbumukon az instrumentális fluiditás, a ritmikai kombinatorika és a fülbemászó motívumok építésére való kifinomult érzék első osztályú bemutatóját nyújtották. Carr szigorú, de igazságos vezetése alatt az elkövetkező években egy csomó remek albumot adtak ki, amelyeken a jazz fusion saját, sajátos formáját folyamatosan csiszolták, és új, gyakran kiszámíthatatlan hangzáselemekkel bővítették. Az „Elastic Rock” egyike a csúcsteljesítményeiknek, és olyan album, amely kulcsszerepet játszott a brit jazz fusion fejlődésében. A brit progresszív rockban akkoriban már több olyan zenekar is volt, amely a zenéjében jazz- és rockelemeket vegyített. A közismertebbek közé tartozott a Soft Machine mellett a King Crimson, a Van Der Graaf Generator és a Colosseum. Az igazi brit jazz fusion azonban, a rockos csontváztól függetlenül, csak ennek a monumentális albumnak a megjelenése után született meg.
Felállás
Ian Carr – trombita, kürt
Karl Jenkins – elektromos zongora, oboa, zongora, bariton szaxofon
Brian Smith – tenor- és szoprán szaxofon, fuvola
Chris Spedding – elektromos és akusztikus gitár
Jeff Clyne – basszusgitár
John Marshall – dobok, ütőhangszerek
Producer
Peter King
Dallista
1. 1916
2. Elastic Rock
3. Striation
4. Taranaki
5. Twisted Track
6. Crude Blues, Pt. 1
7. Crude Blues, Pt. 2
8. 1916- The Battle of Boogaloo
9. Torrid Zone
10. Stonescape
11. Earth Mother
12. Speaking for Myself, Personally, in My Own Opinion, I Think…
13. Persephone’s Jive
