Szerző: Rok Klemše
Fotók: Sebastijan Videc
Helyszín: Kino Šiška, Ljubljana
A koncert dátuma: 2013. 11. 19.
Ami a mi generációnknak az Iron Maiden, a Judas Priest, a Metallica és a metál többi dinoszaurusza volt, az a mai fiataloknak a Korpiklaani, az Amon Amarth, az Eluveitie, a Sabaton és igen, a Children of Bodom. Nem fogok hosszas, értelmetlen elmélkedésekbe bocsátkozni arról, miért van ez így, és vajon jó-e vagy rossz; az idők (és az ízlések) (sajnos?) változnak. A finn tótestvéreket, a Bodom-ot a fiatalabb közönség a magáénak fogadta, a banda frontembere, Alexi Laiho pedig már jó ideje igazi ikon. Egy biztos: a Children of Bodom nem csak úgy kapta ezt a státuszt, hanem kemény munkával és megszámlálhatatlan koncertkilométerrel szolgált rá. Most, az új, Halo of Blood című albumot népszerűsítő európai turné keretében a ljubljanai Kino Šiška-ban is lehúztak belőlük egy párat.
A finnek ezúttal a turnéra, hát, finneket vittek magukkal. A Children of Bodom felvezetésének tisztessége ezúttal a modernebb hangzású death metal csapatnak, a Medeiának jutott. Nekem, őszintén szólva, fél kilencig teljesen ismeretlen név volt, ez viszont gyorsan megváltozott, mert a zenekarban több ismert arc is játszik. Leginkább a frontember, Keijo ugrik be, aki a jóval ismertebb finn grindgépezetben, a Rotten Soundban hörög és üvölt, Laurát, a billentyűst pedig nálunk is láthattuk már, nem is olyan rég a finn MyGrain koncerttagjaként. A Medeia – meglepő módon – már egy szépen megtelt Katedrala Kina Šiške elé lépett ki, és tekintve, hogy milyen zenei abortuszokat szoktunk előzenekarként hallgatni, kellemesen meg is lepett. Valami vadul forradalmit a finnek nem találnak fel, de őszinte death metalt játszanak modern fogásokba öltöztetve, hangsúlyos groove-val és Laura meglehetősen férfias billentyűs atmoszférájával megfűszerezve. A karizmatikus Keijo vezetésével a finnek rendkívül energikusan nyomták végig, a színpadot pedig leginkább a gitárhármas töltötte meg, akik az első másodperctől az utolsóig ide-oda cikáztak. A banda sikeresen mutatta be a frissen megjelent Iconoclastic lemezt, jól átmelegítette a közönséget, és egy humoros betétről is gondoskodott: Keijo Luciferrel társalgott, miközben még hangosabb közreműködésre buzdította a közönséget.
Még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna elrejteni a keddi koncertre szóló látogatásom igazi okát: a lengyel technikás death metal fenevad, a Decapitated nem véletlenül a műfaj egyik legtiszteltebb neve. A lengyeleket még a nagy Tomas Haake, a Meshuggah embertelen dobosa is megdicsérte, és ez nem az a referencia, amit könnyedén osztogatnak. Ráadásul nem emlékszem olyan zenekarra, amely ilyen súlyos tragédia – Vitek, a kivételes dobostehetség autóbalesetben bekövetkezett halála, amelyből az akkori énekes, Covan a mai napig nem épült fel – után ilyen hatalmasan tért volna vissza. Az egyetlen még eredeti tag, Waclaw „Vogg” Kieltyka valóban a „From Pain to Strength” jelmondat megtestesítője (az vele készült interjút hamarosan elolvashatjátok). A Decapitated még mindig magasan repül a fenomenális visszatérő lemez, a Carnival Is Forever szárnyain, amely feltámasztotta őket a halálból, és most is a nekik szánt idő java a technikás death metal e karneváljáról szólt. A csendes bevezetés, a Silence után a banda azonnal felrobbant a nihilista Pest bombájával, és a kissé gyengébb hangzás (a vokál visszhangzott, a dob és a gitár pedig időnként túl halk volt) ellenére is bebizonyította, miért áll ott, ahol áll. A dobok mögött ezúttal ismét egy újonc ült, egy francia dobos, akinek a nevét sajnos nem sikerült elkapnom. Ő a nemrég kirúgott Paul helyére lépett, akit úgy kidobtak, mint a lyukas zoknit, és meglehetősen szolid játékot mutatott, de Vitek vagy Krimh szintjétől így is messze maradt. A fenébe is, még mindig hiányzik nekem az osztrák dobosvadállat (aki mellesleg épp most adott ki egy nagyon jó szólólemezt). Ennek ellenére a Decapitated ismét az apokaliptikus adrenalin csúcsadagja volt – Vogg igazi gitárriff-húsdaráló, és iskolapéldája annak, hogyan kell szólnia és működnie egy egygitáros zenekarnak. És bár Vogg többnyire masszív, groove-os riffeket vág, a 404-ben a szólózással egyszerűen agyonütött, a thrashes ihletésű Lying and Weak-ben pedig szintén. Bár Rafal mondhatott volna egy-két szót többet, hogy igazolja frontemberi szerepét, a vokális játéka legalább pazar. A Decapitated az Organic Hallucinosis albumról a gyilkos Flash-B(l)ackkel is meglepett, a végére pedig a nélkülözhetetlen klasszikust, a Spheres of Madnesst tálalta. Ideje lenne már új lemeznek, de a lengyelek élőben (még) mindig úgy őrölnek, mint a faaprító a Fargo jelenetében!
A Children of Bodom valamivel tíz óra után lépett színpadra (amikor a közönség java részének már érvénybe kellett volna lépnie a kijárási tilalomnak, héhé), és magabiztosan csapott le a Hate Crew Deathroll-ból a Sixpounderrel. A közönség az első másodperctől kezdve a tenyeréből evett, ilyen hangos és lelkes publikumot a Kino Šiškában a Megadeth első koncertje óta nem láttam, és merem állítani, hogy a tömve lévő Šiška most még hangosabb volt. A finn zenekaron érződik, hogy a metálszínpadra kilőtt áttörő lemez, a Something Wild óta megállás nélkül koncertezik. A Children of Bodom a színpadon hibátlan, a jó hangosítás ezúttal a kezükre is játszott. Jaska Raatikainen dobvára valóságos földrengéseket okozott, a srác pedig úgy püfölte a bőröket, mint a Hulk. Jaska smash, heh. A banda „apukája”, Roope Latvala ismét mesteri ritmikai alapot adott Alexi magasan szárnyaló, hangsebesség feletti arpeggióihoz, az időnként kissé unottnak tűnő Janne pedig újra sikeresen és különösebb gond nélkül felelgetett a fekete-fehér billentyűkön Laiho gyorsujjú húrmozdulataira (mindazonáltal nem állhatom meg, hogy ne idézzem inkább viccesen, mint komolyan Bruce Dickinsont: „You can’t play heavy metal with keyboards”, egy cseh rajongóval folytatott beszélgetésből a Behind the Iron Curtain című dokumentumfilmben). A közönség minden tekintete persze a „Wild Childra” szegeződött, aki – bár betanult, spontaneitást nélkülöző és közhelyes konferálásokkal – végig a markában tartotta a publikumot, és közben bebizonyította, hogy a gitárral nyilvánvalóan összenőtt. Alexi azonban legalább megszabadult a múltbeli túlzott káromkodástól, amellyel dühös amerikai tinédzsernek tűnt. A Children of Bodom több év stúdióbeli középszerűsége után az új lemezzel visszatért a helyes útra, ezt bizonyította a szinte black metalosan hangzó címadó dal, a Halo of Blood, majd főleg az epikus induló, a Dead Man’s Hand On You, amely nagy elmozdulás a Laiho gitárja és Janne billentyűi közti sokszor agyonrágott arpeggio-háborúk ismételgetésétől. A finnek fantasztikus fényjátékkal (főleg a említett Dead Man’s Hand alatt, amelynek epikus hangulatát a forgó „diszkó” lámpák még feljebb srófolták) és a zenekar mögötti falra vetített vizuálokkal is felpörgették a Šiškát. Ezek többször kiírták a COB betűket mérgező vörös színnel, hangsúlyozták a dalok témáit, és még jobban felhergelték a közönséget.
A Children of Bodomra nem lehet panasz, remek koncertet adtak, még ha csekély spontaneitással is. De a koncertkilométerek és kilométerek ezt is magukkal hozzák. A Halo of Blood újabb stúdiógyőzelem a finneknek, és olyan lemez, amely láthatóan tovább növeli az amúgy is széles rajongótáborukat. És ha a Children of Bodom a fiatalabb, tinédzser közönségnek ugródeszka a… khm… engedjétek meg nekem a kis metálelitizmust, komolyabb zenei vizek felé, annál jobb.
Setlista
DECAPITATED:
1. Pest
2. 404
3. Lying And Weak
4. A View From A Hole
5. Flash-B(l)ack
6. Homo Sum
7. Spheres of Madness
CHILDREN OF BODOM:
1. Sixpounder
2. Living Dead Beat
3. Silent Night, Bodom Night
4. Halo of Blood
5. Scream For Silence
6. Bodom After Midnight
7. Lake Bodom
8. Hate Crew Deathroll
9. Dead Man’s Hand On You
10. Are You Dead Yet
11. Blooddrunk
12. Everytime I Die
13. Towards Dead End
14. Hate Me!
15. Downfall
— ráadás —
16. In Your Face
Képgaléria
