Szerző: Sebastijan Videc
Fotók: Jerneja Jerak
Helyszín: Stadthalle, Grác, Ausztria
A koncert dátuma: 2013. november 18.
Jegyár: 42.50€
Amikor először hallottam a Volbeat-turnéról, amelyen az Iced Earth lesz az előzenekar, azt hittem, valami tévedés lehet. Az utóbbiak ugyan veteránok, akiknek a pályája a nyolcvanas évek közepére nyúlik vissza, masszív rajongótáborral és olyan diszkográfiával, amit senki sem szégyellne. A Volbeat viszont alig több mint tízéves pályával és mindössze öt albummal igazi zenei jelenség; és jelenleg annyira menő, hogy a heavy metal olyan nagy öregjei is fejet hajtanak előtte, mint az Iced Earth. A fellépési sorrendtől függetlenül mindenesetre csúcsminőségű buli ígérkezett, amit még sokáig nem felejtünk el.
A dugók és a csarnok körüli tömeg nagy nézőszámot jósolt, és mire a Volbeat színpadra lépett, a nagy terem rendesen megtelt; egy kis szusszanásnyi helyet a kimerültebbek már csak a csarnok szélein találtak. A közönség látványa különösen érdekes volt: néhány motoros, öreg rocker és rockerlány, pár metálos (az Iced Earth-pólókról könnyen felismerhetők), a látogatók maradék háromnegyede pedig úgy festett, mintha átlagosan tizenhat tavaszt számlálna, és nem sokat törődne holmi rocker, illetve metálos imázzsal. Tulajdonképpen olyan érzés volt, mintha valami középiskolás bulira érkeztünk volna élő zenével és szabályok nélkül – ez elég nyilvánvaló is volt, mert az osztrákok láthatóan nem értik a „Bitte nicht rauchen” feliratot, és ennyi részeg fiatalt egy kupacban még sosem láttam – a koncert végére a terem egy csatatérre hasonlított, mert szinte minden sarokban hevert egy srác, akinek felmondta a szolgálatot a motorikája, és átadta magát a csaknem jéghideg föld ölelésének (ironikus, nem?), miközben tehetetlenül és akaratlanul ellenőrizte a gyomra tartalmát. Hogy a szervezők erre számítottak-e, nem tudom, de ennyi biztonsági őrt, tűzoltót és egészségügyi dolgozót még egyetlen koncerten sem láttam, fesztiválon sem. Mire beértem a csarnok előterébe, a merchandise derekas része már elfogyott, a teremből pedig az előzenekar, a Teenage Bottlerocket utolsó taktusai szűrődtek ki; a fellépésüket sehol sem láttam meghirdetve, egy kollégám viszont úgy jellemezte őket, mint „ugrabugrálós punk rock keveréket a régi Green Day és a Ramones stílusában”.
Negyed kilenckor leoltották a villanyt, és előttünk az Iced Earth készülő albumának, a Plagues of Babylonnak a grafikájával díszített függöny uralkodott, a hangszórókból pedig a névadó dal hosszú intrójának első taktusai dörögtek fel. Az új lemez megjelenése hamarosan esedékes, így nem volt meglepő, hogy a zenekar a Volbeat-fellépéseket az album és az ahhoz tartozó turné népszerűsítésére használta. Rangjuk ellenére azonban, mint oly sok előzenekarnál eddig, a Plagues első taktusainál most is felbukkant a hangprobléma. A gitárbasszusok beleolvadtak a dobokba egy megfejthetetlen zúgásba, a gitárszólót alig lehetett hallani, Stu pedig csak nehezen verekedte át magát az énekével az egész zajon. Úgy tűnt, csak Schaffer ritmusgitárja szól úgy, ahogy kell. A helyzet idővel javult, de keserű szájízt hagyott maga után az amúgy is viszonylag rövid műsorban, amelyet a zenekar kapott. A fiúk szokás szerint remek munkát végeztek. Dette a dobok mögött a Metaldays-en látott Sainivel összehasonlítva kiváló teljesítményt nyújtott. Két új húzódal mellett az amerikaiak eljátszották az If I Could See You című balladát is, amely folytatja a baladai vonalukat, és kétségkívül a zenekar egyik legkedveltebb „szentijévé” válik. A közönség apatikus, kiskorú része azonban fel sem fogta, ki vagy mi játszik a színpadon, és csak döbbenten nézte az előadást, pedig ez valószínűleg jelenleg a világ egyik legjobb heavy metal zenekara. Stu hangjával és frontemberi szerepével továbbra is meggyőz, a nagy népszerűségnek örvendő Barlow-t is több mint méltón váltotta. De a 45 perc határozottan kevés volt, és a zenekar néhány tucat jelen lévő rajongóját az vigasztalta, hogy két hónap múlva már vissza is térnek egy turnéra, amelyen Ljubljanában is megállnak.
A kísérőcsapatnak jó fél óra szünetre volt szüksége, hogy felépítse a színpadot az est sztárjainak, a munkát pedig egy hatalmas függöny mögött végezték, amelyen egy cowboy-rabló feje volt, szája előtt osztrák színű kendővel. A zenekar imázsa tényleg a legapróbb részletekig kidolgozott, és az előtérben az összes italt is Volbeat-poharakban mérték. Amikor kialudtak a fények, a függöny elé kisétált egy férfi banjóval a kezében és kalappal a fején, és erre a vadnyugat jellegzetes pengetős hangszerére elkezdett játszani egy dallamot, amely egyben a koncert bevezetője is volt. A buli masszívan indult, mert az intro végén a függöny pirotechnika kíséretében a színpadra zuhant, a fényshow hatalmas fényei pedig tovább fokozták az eufóriát, amely az egész csarnokot elöntötte, és a közel két órás fellépés végéig nem engedett. A rock’n’roll és a heavy metal hibridje, amit a dánok játszanak, láthatóan épp a megfelelő adag frissesség ahhoz, hogy tömegeket vonzzon ehhez a műfajhoz, és ennek Grácban is tanúi voltunk. A több ezer fős tömeg szó szerint a srácok kezéből evett. Mivel a dalok többsége rock’n’rollosan rövid, a válogatás az együttes teljes életművét átfogta, a feldolgozásokkal együtt. A színpadi díszlet a vadnyugatot idézte, középen a Fort Griffin nevű dobváral, de nem hiányzott a temető sem, a legutóbbi lemez dalainak szereplőit megjelenítő sírkövekkel, és persze az akasztófa; Poultsennek ügyetlenségből még a lógó szerencsétlen karját is sikerült letépnie, a basszusgitáros pedig később az üres ujjat egyszerűen a homlokának törölgetésére használta. Nehéz lenne bárkit kiemelni a színpadon, mert mindenki sikeresen igyekezett kihozni a maximumot a fellépésből, Rob Caggianót azért mégis megemlíteném. Az Anthrax egykori gitárosa új szelet hozott a zenekarba, ami már az albumon is több mint nyilvánvaló volt, a színpadon pedig még inkább érződik. Látszik rajta a koncertkilométerek tapasztalata, könnyedén kommunikál a közönséggel, mintha ő lenne a frontember, a régebbi dalok szólói pedig teljesen újjá váltak, összetettebbek, de még mindig elég fülbarátok, hogy a metal ne nyomja el az r’n’r-t. Az est egyik csúcspontja biztosan az egyik legnagyobb slágerük, a Sad Man’s Tongue volt, amely Johnny Cashnek van ajánlva. Bevezetőnek ugyanis eljátszották Cash örökzöldjét, a Ring of Fire-t, amelynek refrénjét Poultsen a közönségre hagyta, aztán folytatták az említett saját számukkal. Valami hihetetlen hangulat, amely ebben a stílusban folytatódott a pirotechnikával, amilyet sem az In Flames, sem a Rammstein nem szégyellne. Meg kell említeni a sok crowd surfingot, a moshot, a sörrel teli poharak idegesítő közönségbe hajigálását is, a crowd surferek között pedig egy tolószékes srác is feltűnt. A 16 Dollars előtt az énekes arra szólította fel a fiúkat, hogy emeljék a lányokat a vállukra, de a tinédzserek reakciója nem volt túl nagy – végül is nem sokan voltak képesek néhány percig a vállukon tartani egy lányt. Nem sokkal a rendes műsor vége előtt csatlakozott hozzájuk a színpadon Rob testvére, ahogy Poultsen nevezte, Jon Schaffer – a tréfa abból fakadt, hogy mindketten hosszú hajú, arcukon sebhelyes gitárosok, és mindketten fekete sapkát viseltek a koncerten. Együtt játszották el a Pool of Booze, Booze, Booza című számot. Schaffer és Poultsen ugyanis nagyon összebarátkoztak az amerikai turnén, amikor a Volbeat az Iced Earth előzenekara volt, és ott született meg az ötlet, hogy Poultsen fellépjen az egyik Iced Earth-számban, most pedig a történet fordított irányban ismétlődik. A ráadás megint pirotechnikával kezdődött – ezúttal a színpad mögül szárnyak emelkedtek fel, rajtuk egy Elvis-frizurás koponyával, és amikor rázendítettek a Caroline Leaving-re, a szerkezet alsó része lángra kapott, tűz pedig máshol is bőven volt a színpadon. Néhányaknak túl hamar véget ért a koncert, másoknak túl hosszúra nyúlt, tény viszont, hogy több ezer ember csillapította ezen az estén az éhségét a heavy metal, a rock’n’roll régi szép idők és a pin-up girlök iránt.
Setlista
Iced Earth
1. Plagues of Babylon
2. Dystopia
3. Dark Saga
4. My Own Savior
5. If I Could See You
6. V
7. Peacemaker
8. Watching Over Me
9. Iced Earth
Volbeat
1. Doc Holiday
2. Hallelujah Goat
3. Radio Girl
4. The Mirror And The Ripper
5. The Nameless One
6. Guitar Gangsters & Cadillac Blood
7. Sad Man’s Tongue
8. Lola Montez
9. Heaven Nor Hell
10. 16 Dollars
11. Dead But Rising
12. The Garden’s Tale
13. Pearl Hart
14. A Moment Forever
15. Fallen
16. My Body
17. Pool of Booze, Booze, Booza
18. I Only Want To Be With You
19. The Hangman’s Body Count
—ráadás—
20. Caroline’s Leaving
21. Maybellene I Hofteholder
22. Cape Of Our Hero
23. Still Counting
Képgaléria
