Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Enid, The
Kiadó: Operation Seraphim
Megjelenés: 2016
Játékidő: 42:37
Értékelés: 3.5/5
Amióta a szimfonikus progresszív rockerek, a The Enid 2007-ben a főnök és egyetlen eredeti tag, Robert John Godfrey vezetésével újra összeálltak, szinte minden évben új stúdióalbumot adnak ki. Ez alatt az idő alatt még nem égették le magukat, sőt, inkább az ellenkezője igaz. Az elpusztíthatatlan billentyűs, zeneszerző és hangszerelő, Godfrey a számos betegség mellett, amelyekkel évek óta küzd, jól tudja, hogy már nem maradt sok ideje megvalósítani a rengeteg zenei ötletét, amelyeket még élete vége előtt szeretne megmutatni hűséges rajongóinak. 2016 márciusában a rajongók nagy bánatára bejelentette, hogy visszavonul a koncertszínpadoktól. Az ő szerepét Joe Payne énekes és az új billentyűs, Zachary Bullock próbálja majd betölteni, de ez persze már nem lesz az igazi The Enid-koncertélmény.
Godfrey szerencsére a stúdióban továbbra is aktív központi zenekari hangszerelőként, zeneszerzőként és billentyűsként. Nélküle biztosan nem készült volna el a „Dust” címet viselő új The Enid-album, amely a szolid előd, a „The Bridge” utódja, sőt, annál kicsit jobb is, bár ezúttal sem lehet művészi áttörésről beszélni, főleg ha a zenekar hatalmas stúdiós életművét vesszük alapul. Aki a The Enid legújabb lemezétől bármiféle hangzásbeli újítást várt, az alaposan csalódni fog. Az innovativitás már rég nem tartozik az erényeik közé, hiszen évek óta a rajongók többségének kívánságára a bevált szimfonikusrockos receptbe kapaszkodnak, kifejezetten pompás és kissé operettes módon, ezért inkább nem kockáztatnak az esetleges változtatásokkal.
A fényűző zenekari hangszerelések és a ragyogó kórusharmóniák ezúttal is központi szerepet játszanak az album gyakorlatilag összes szerzeményében, miközben Joe Payne, aki kétségkívül a legnagyobb nyeresége a The Enidnek az elmúlt tíz évben, minden lépésnél bizonyítja énekesi kiválóságát. Melodramatikus hangja a kórusharmóniákkal és a pompázatos szimfonikus hangszerelésekkel párosítva senkit nem hagy hidegen, és a „Dust” minden darabjának hajtóereje. Az album dalainak többsége szerkezetében és hangulatában elég rokon egymással, ami egyszerre jó és rossz. A The Enidet ezúttal sem lehet következetlenséggel vádolni, de nem ártott volna, ha időnként több eklektikát mutatnak, mert a remek nyitány, a „Born In The Fire” után az album lassan veszít az ambientes intenzitásából, miközben egyre gyakrabban válik uralkodóvá a ritmikai tétlenség. Az egész csak az utolsó két számmal válik érdekesebbé.
A dobok a The Enidnél soha nem játszottak különösebben fontos szerepet, mégis jobb lett volna, ha Dave Storey, aki (megszakításokkal) Godfrey mellett a The Enid leghosszabb ideje tagja, hiszen először már 1974-ben csatlakozott a bandához, egy kicsit több élénkséget mutat. A ritmikai tétlenség különösen az olyan epikus alkotásoknál érződik, mint az „1000 Stars”, amelyekből időnként hiányzik a rugalmasabb dobjáték, hogy a hallgató végig élvezni tudja őket. Jóval aktívabb a gitáros Max Read, aki időnként szívesen rak össze egy-egy szaftos szólót. A „Dust” csúcspontjának mindenképp a kiváló „Trophy” nevezhető, amelyben megvan minden, aminek egy klasszikus The Enid-szerzeményben lennie kell, ugyanakkor energiahiányt sem lehet felróni neki. A záró „Heavy Hearts” hátterében szokatlan elektronikus mintákat hallunk, amelyeket azonban elnyomnak a hatalmas kórusharmóniák, és ezeket lehetetlen eléggé dicsérni, ezért ez a szám is nagy plusz pontot érdemel.
A The Enid a „Dust” című lemezzel több mint tisztességes albumot hozott össze, de igazi eufóriát csak a leghűségesebb rajongókban fog kiváltani, hiszen alig akad rajta olyan pillanat, amely ambientes intenzitásban felérne a zenekar legjobb korábbi alkotásaival. A The Enid, amelyhez 2016 májusában csatlakozott az új basszusgitáros, Josh Judd, az elmúlt években eléggé kiszámíthatóvá vált, igazi meglepetések gyakorlatilag már nincsenek a zenéjében. A leghűségesebb rajongókon kívül, akiknek az album elsősorban szól, kevés progresszívrock-rajongó nyúl majd hozzá, és nem is fog sokat veszíteni. Mindenesetre minden elismerés a banda főnökének, Godfreynak, hogy még mindig őrzi ennek a kultikus, de túl gyakran figyelmen kívül hagyott zenekarnak az eredeti szellemét és víziója, rendkívül hűséges rajongótáborral a háta mögött. A még aktív „old school” progrock-zenekarok közül a The Enid egyike az utolsóknak, amelyek még mindig az eredeti hangzásukra esküsznek, és néhány jogos kritika ellenére sem tágítanak a sikeres receptől.
Felállás
Robert John Godfrey – billentyűk és zenekari hangszerelés
Joe Payne – ének
Jason Ducker – gitár és basszusgitár
Max Read – kórusharmóniák, vokóder, programozás
Nic Willes – basszusgitár és zenekari programozás
Dave Storey – dob
Dominic Toffield – dob a „Someone Shall Rise” című számban
Zachary Bullock – basszusgitár, billentyűk a „Monsters” című számban
Produkció
Max Read és Joe Payne
Számlista
1. Born in the Fire (8:00)
2. Someone Shall Rise (5:11)
3. Monsters (5:25)
4. 1000 Stars (7:01)
5. When The World Is Full (5:20)
6. Trophy (6:00)
7. Heavy Hearts (5:31)
