Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Camel Productions
Megjelenés: 1991
Értékelés: 4/5
A Camel, amely addigra már régóta a kiváló gitáros, fuvolás és énekes, Andy Latimer vezetésével működött, a korábbi kiadójuk zsarolós menedzsere elleni bírósági győzelem és csaknem hét év alkotói csend után Kaliforniába költözött, ahol a független, saját kiadójuk, a Camel Productions megalapítása által közvetve kiharcolt alkotói szabadságtól felvillanyozva befejezték az új koncepcióalbumot, amelyet Latimer egyébként már a 80-as évek közepén elkezdett írni. A „Dust and Dreams”, a harmadik koncepcióalbumuk a történetükben, John Steinbeck „A harag szőlője” című regényéből merít ihletet. Ez a nagy amerikai gazdasági világválság idején, a 30-as években játszódik: szegény földművesek költöznek a Dust Bowl vidékéről Kaliforniába, ahol rengeteg előítélettel és a helyiek erőszakával kell szembenézniük. A koncepció egybecseng Latimer saját költözésével is az Egyesült Királyságból Kaliforniába, ahol aztán még évekig maradt és felvételeket készített.
A régi rajongók nagy örömére az album főleg hangulatában tér vissza oda, ahol a zenekar a legjobb időszakában abbahagyta: végtelen melankólia tölti meg, és ebből a szempontból talán a legmelankolikusabb lemezük is addig. A szintetizátorok műanyag hangzása a múlté, a produkció – amely továbbra is első osztályú – kicsit kevésbé csiszolt és természetesebb, az instrumentális részek pedig megint több finomságot tartalmaznak. Az AOR hatások szintén a múlt részei lettek, hiszen a „Dust and Dreams” afféle stílusbeli keveredés a neo prog rock (főleg az énekes dalok) és a szimfonikus prog rock (főleg az instrumentálisok) között. Különösen érdekes a neo prog hatása a zenéjükre, hiszen éppen a Camel volt a műfaj egyik fő ihletője.
A 80-as évek állandó felállásváltásai után kicsit nehéz elhinni, hogy Latimernek mégiscsak sikerült összehoznia a teljes felállást, amely az előző, „Stationary Traveller” (1984) című albumot rögzítette: a régi motoros basszusgitáros Colin Bass, a holland billentyűs mester Tom Scherpenzeel és a kiváló dobos, Paul Burgess is visszatért. Visszatért Susan Hoover is, Latimer nélkülözhetetlen társa a szövegírásban, akinek láthatóan a koncepciók kiválasztásában is bőven van beleszólása. Latimer persze továbbra is a zenekar megkérdőjelezhetetlen feje a zene nagy részének megírásában, elsősorban mesteri gitárjátékával (amelyet stílusában valahová Steve Hackett (ex-Genesis) és David Gilmour (Pink Floyd) közé helyeznék), és nagyon jó énekteljesítményével (hangszíne addigra a legtöbb számban még inkább Gilmourére kezdett hasonlítani; ez a tény a Camelt a sokkal ismertebb „unokatestvérek” rajongói számára is érdekessé teszi). Másrészt ezen az albumon kicsit kevesebb Latimer-fuvola van, mint amihez szoktam (ez az egyik ritka hiányossága), cserébe viszont megint több a zenekari hangszerelés, valamint a remek gitár- és billentyűs futamok, amelyek rengeteg atmoszferikus hangfüggönyt szőnek. Az album fő erénye elsősorban a kivételes hangulat, nem pedig az egyes tagok technikai képességeinek hangsúlyozása, ami tovább erősíti, hogy a Camel a független kiadóval végleg lemondott minden kereskedelmi törekvésről, és olyan zenekarrá érett, amelyet egy cseppet sem érdekelnek a külső zenei trendek, miközben a szívhiányt soha nem lehetett felróni nekik.
Mivel koncepcióalbumról van szó, nem meglepő, hogy a számok egymásba folynak. Érdekes az is, hogy az album két részre oszlik. Az elsőben főleg az énekes dalok dominálnak, a másodikban az instrumentálisoké a főszerep. A Camel ezúttal is, mint általában, a koncepció feldolgozásánál inkább rövidebb darabokat választott a hosszú eposzok helyett, ami nyerő lépésnek bizonyult már olyan remekműveken is, mint a „The Snow Goose” (1975) és a „Nude” (1981).
A „Dust Bowl” rövid bevezető, amelyet felvett szélfúvás-effekt nyit, majd belép egy nagyon szép fuvola és atmoszferikus szintetizátorok, amelyek szép, melankolikus hangulatot teremtenek. A „Go West” gyönyörű zongorás ballada, amelyben Latimer érzelmes éneke szebb jövőt hív az „ígéret földjén”. A „Dusted Out” afféle előkészítés, ahol zongora, szintik és számos fenséges zenekari hangszerelés építi a feszültséget. A „Mother Road” erős neo progresszív rock beütésű, ami elég érdekes, tekintve, hogy éppen a Camel volt a műfaj egyik fő ihletője. Az érzelmes elektromos gitáros bevezetőt és a pattogós ritmust drámai előrefutam követi, majd a főrefrénben többszólamú énekvonalak. A középrészben gyönyörű, finom gitárszóló érkezik. Aztán a második részben kivételes szintis átvezetés és gyönyörű gitárszóló következik, átélt és optimistán színezett énekkel megtámogatva. A végén pedig a kötelező lezárás. Ezzel a számmal jelenti be a Camel, hogy sikeresen visszatért a színtérre, és még bőven számítani kell rájuk. Az „Needles” instrumentális szám feszes zenekari hangszereléseket tartalmaz, a végén kivételesen fényes hangulattal. A „Rose Of Sharon” megint valami új a zenekar addigi kísérletei között, mert kiegészítő női háttérénekkel bővül Mae McKenna jóvoltából, amely sikeresen összeolvad David Paton énekével, egyáltalán nem csöpög, hanem nagyon szép hangulatot teremt a gyönyörű hangszerelésekre építve. Főleg Latimer záró szólója igazi csemege. Bátor lépés, amely könnyen megtépázhatta volna a hitelességüket, a végén mégis nagyon jól sül el. A „Milk N’ Honey” szintis bevezetője folytatja az előző rész központi dallamát, miközben a sötét hangfüggönyök rendkívül feszült hangulatot teremtenek, amelyet a végén gyönyörű zenekari hangszerelések oldanak fel. Az „End Of The Line” az utolsó énekes szerzemény az albumon. Ezúttal mérhetetlen fájdalom árad belőle, a magányról és az idegen világban érzett tehetetlenségről szól. Közben Latimer folyamatosan kényeztet minket rendkívül melankolikus slide gitárszólókkal, miközben a billentyűk még melankolikusabb hangulatot teremtenek. Azt mondanám, ez az egész album csúcspontja, és egyben lezárja a koncepció első részét.
Az album hátralévő részében többnyire rövidebb instrumentálisok következnek, amelyek a munkások megrázó érkezését festik le a „tejjel-mézzel folyó ígéret földjére”. A „Storm Clouds” szinte baljós hangulatú, amit főleg a drámai szintivonalak teremtenek. A „Cotton Camp” Latimer védjegyének számító gitárszólót tartalmaz, szívvel-lélekkel eljátszva, és a billentyűs futamokkal aprólékosan összehangolva. Latimer a rövid „Broken Banks” című számban is folytatja a műveit, amelyben egy nagyon jó dobátvezetés is van. A „Sheet Rain” újabb mélyen elmerülős zenekari hangszereléseket tartalmazó darab, ahogy a „Whispeers” is, amely valamivel világosabb hangulatú. A „Little Rivers And Little Rose” az album egyik instrumentális csúcspontja, mert rendkívül érdekes basszusvonalat tartalmaz, ízléses zenekari hangszerelésekkel megtámogatva. Aztán lecsap a „Hopeless Anger”, amely messze a legkeményebb szám az albumon, rengeteg gyors, kiélezett riffel, amelyek mégis nagyon szépen összefonódnak a fenséges zenekari hangzással. Latimer rendkívül szívhez szóló, finom szólójával újra bevezet minket a kompozíció lelkébe, amelyben a szintik és a gitár kivételes összjátéka is megjelenik, majd megismétlődik a „Mother Road” gyönyörű főtémája. A záró, ultra könnyfakasztó, többrészes szóló pedig annyira jó és olyan jól illik a hangulathoz, hogy az embernek néha egyenesen megnedvesednek a szemei. A záró „Whisper In The Rain” rendkívül melankolikus hangfüggönyöket és zongorát tartalmaz, amelyhez a végén csatlakozik még egy csodálatosan szép gitárszóló.
A „Dust and Dreams” a szimfonikus progresszív rock legendáinak fenséges és több mint sikeres visszatérése. Velük tulajdonképpen újjászülettek, szinte visszatértek aranykoruk magas alkotói szintjére, és az alkotásaikhoz hozzáadták azt az érettséget, amelyet csak a hosszú zenei pályafutás évei hoznak. Az eredmény az egyik legmelankolikusabb albumuk, olyan gyönyörű hangulattal, amilyet csak az atmoszféra ilyen mesterei képesek létrehozni. Egyúttal ki kell emelni, hogy ilyen szép zenekari hangszereléseket nem csináltak a magnum opusuk, a „The Snow Goose” óta, és hogy ez a legjobb alkotásuk a „Nude” koncepcióalbum-remekmű után, ennek az újjászületett zenekarnak a részéről. Nehéz elhinni, hogy a „Dust and Dreams” csak a kezdetét jelentette egy albumsorozatnak, amely a Camelnek teljes újjászületést és a karrierje második aranykorát hozta, olyan bravúrt, amely kortársai közül csak keveseknek sikerült.
Felállás
Andrew Latimer – ének, gitár, fuvola, billentyűk
Colin Bass – basszusgitár
Tom Scherpenzeel – billentyűk
Paul Burgess – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Don Harriss – billentyűk
Christopher Bock – dob
Neil Panton – oboa
Kim Venaas – üstdob, szájharmonika
John Burton – kürt
David Paton – ének (6)
Mae McKenna – ének (6)
Produkció
Andrew Latimer
Számlista
1. Dust Bowl (1:54)
2. Go West (3:42)
3. Dusted Out (1:35)
4. Mother Road (4:15)
5. Needles (2:34)
6. Rose of Sharon (4:48)
7. Milk n’ Honey (3:30)
8. End Of The Line (6:52)
9. Storm Clouds (2:06)
10. Cotton Camp (2:55)
11. Broken Banks (0:34)
12. Sheet Rain (2:14)
13. Whispers (0:52)
14. Little Rivers And Little Rose (1:56)
15. Hopeless Anger (4:57)
16. Whispers in the Rain (2:54)
Az album hossza: 47:57
