Előadó: Bland, Bobby
Kiadó: MCA Records
Megjelenés: 1974
Bobby Bland a legendás bluesmuzsikusok hosszú sorának újabb tagja, egy fontos különbséggel. Mivel „kék” kollégáitól eltérően soha nem gitározott és szájharmonikázott, többnyire egyedi hangjára épített, amely miatt hamar különösen a hallgatóság női fele körében lett népszerű. A Dreamer egyebek mellett szépen megmutatja, milyen hatással volt Bland a későbbi nemzedékekre, főleg a blues rock felé hajló zenészekre.
A lemez hangulatáról sokat elárul már a borítóra vetett első pillantás is. Bland végig egyszerű nyelven, puha soul-bluesos háttérrel körülvéve, álmodozva mesél a hétköznapi gondokról, természetesen leginkább szerelmi természetűekről. Jellegzetes, helyenként szinte viccesen rekedt hangja pedig még tovább színezi kékre az egészet.
Ami a kereskedelmi sikert illeti, elsősorban a nyitó két számot érdemes kiemelni, ezek közül is az Ain’t No Love In The Heart Of The City lóg ki, egy csupa szomorúság nóta, amely a zenekari kíséretben még jobban kibontakozik. Itt nagyon szépen látszik, milyen hatásos lehet egy teljesen egyszerű szöveg, ha gitár kíséri, és egy egyszerű, finom fúvós szóló fűszerezi. A szívig hatoló dal minden tekintetben jobb a későbbi Whitesnake-verziónál. Kicsit energikusabb az I Wouldn’t Treat A Dog (The Way You Treated Me), a tipikus „up tempo” soul-blues kombináció, ahol a hangulatról lelkiismeretesen a gitár és a fúvósok gondoskodnak, titokzatos, de kissé éles hammond-hangzással alátámasztva. Bland a következő két számnál, a Lovin’ On Borrowed Time-nál és a The End Of The Road-nál sem enged ki a szomorúság ölelésből: ezek puha soul alkotások, természetesen rendesen kékre festve.
Hogy Bland nem csak elkeseredni tud, azt az Ain’t Gonna Be The First To Cry bizonyítja, egy vonzóan szaggatott ritmusú szám, amely kicsit emlékeztet a későbbi Free-nótákra, amelyek több mint nyilvánvalóan sokat köszönhetnek Blandnek. Remek példa arra, mennyire magabiztosan működhet egy egyszerű bluesritmus, természetesen megfelelő előadásban. A Dreamer mély álomba röpít, ahol finom Moog-szólóval találkozunk. Szexi darab, tele funkba csomagolt erotikus töltettel, amelyből gyorsan kiderül, miért volt a bácsi ennyire népszerű a női hallgatók körében, akik közé a Yolanda, az asszonynak öltözött ördög valószínűleg soha nem tartozott. Mit lehet tenni, a nőkkel láthatóan csupa a baj. Itt szólal meg először a gitár egy szólóban, amely egész biztosan Moody úr ínyére lett volna.
Kisebb meglepetést okoz a Twenty-Four Hour Blues, amely a puha soul bevezető után igen ügyesen valahová máshová kanyarodik, mint a blues. Úgy tűnik, a bácsi Bobbynak végül mégiscsak ez fekszik a legjobban. Az album elejének története itt tulajdonképpen megismétlődik: egyszerű, érzelmes látleletek a mindennapi bajokról, amelyek habozás nélkül megfogják a hallgatót. A zongora és a hammond gondoskodik a melankolikus atmoszféráról a nagyon rövid Cold Day In Hell-ben, ami egyébként elég esetlenül ér véget, hogy pedig az egész ne tűnjön annyira „öngyilkosnak”, arról a férfiasabb hozzáállású Who’s Foolin’ Who gondoskodik, amely a sok melankólia után tele van szükséges optimizmussal. Ideális lezárása ez az érzelmes lemeznek, amely teljesen oldja a feszültséget – egy lemeznek, amely az őszinte igazság kedvéért a nyitó két számon kívül nem kínál különösebben említésre méltó csúcspontokat, de azért nagyon jólesik valamelyik különösen „esős” napon.
Felállás
Bobby Bland – ének
Ben Benay – gitár
Larry Carlton – gitár
Dean Parks – gitár
Michale Omantian – billentyűk/klarinét
Ed Greene – dob
Wilton Felder – basszusgitár
Produkció
Steve Barri
Számlista
1.Ain’t No Love In The Heart Of The City
2.I Wouldn’t Treat A Dog (The Way You Treated Me)
3.Lovin’ On Borrowed Time
4.The End Of The Road
5.I Ain’t Gonna Be The First To Cry
6.Dreamer
7.Yolanda
8.Twenty-Four Hour Blues
9.Cold Day In Hell
10.Who’s Foolin’ Who
