Kiadó: Electra Records
Megjelenés: 2003.11.11.
Produkció: John Petrucci & Mike Portnoy
Az album hossza: 68.19 perc
Műfaj: Progressive Metal
Az ember földbe gyökerezik a lába! Sokk. Ennyi agresszió a Dream Theaternél nem mindennapi dolog. Mit kínál hát ez a legfeketébb gondolatok vonata? Először is tisztázzunk valamit, ami nagyon zavar a Dream Theaterben. Komoly értelmiséginek adják magukat, a költészetüket pedig magasröptű prédikálásba csomagolják. Ám amíg Portnoy az interjúiban xenofób módon támogatja az USA agresszív militarizmusát a Föld nevű bolygón, addig a Dream Theater valamiféle magasabb szellemi szférák keresése közben egyszerűen nevetséges.
Petrucci gitárja még sosem szólt ilyen agresszíven koszosan, ilyen recsegősen. A zenekar már az előző, „Six Degrees Of Inner Turbulence” (2002) című albumon is megmutatta, hogy vonzódik a brutalitáshoz. Ennyi félhangos riffelést a Dream Theater még soha nem tálalt (lásd As I Am, Honor Thy Father, In The Name Of God). Ez a „modernizált” hangzás és stílusváltás zeneileg kevésbé áll jól James LaBrie énekesnek és a hangszínének. Amikor a félhangos gitárriffeket követi, az éneke ezúttal kutyaugatásra emlékeztet, messze áll James Hetfield vokális mérgétől – ehhez képest LaBrie inkább kutyaköhögést produkál. LaBrie sokszor a legkülönfélébb effekteken keresztül énekel, amelyek szándékosan eltorzítják az alaphangját, hiszen a srácok az eredeti agresszió kártyáját játsszák. A zenekar így lemezről lemezre keményebb lesz, ám a dallamosság jókora részét feláldozta érte. Így a szólisztikus kitérők, vagyis az összes hangszer keresztbe-kasul száguldó, szuperszonikus géppuskatüze sem bontakozik ki teljesen – ezekből ezen a lemezen sincs hiány, de nem érik el azt a kifejezőerőt, amihez hozzászoktunk. Ami a következőt jelenti: a zeneiség mellett a Dream Theater a komplexitásának egy részét is feláldozta, így az új arculatban sokkal lineárisabbak, miközben a többrétegűség, amely korábban a zenekart kísérte, elveszíti a jelentőségét.
A Stream Of Consciousness a végén egy „eszpresszó” barokk szólólövedék-betéttel a lemez legdallamosabb pillanata, és az új dalok közül leginkább a kilencvenes évekhez, az „Awake” (1994) albumhoz kapcsolódik. Az In The Name Of God-ba Rudess keleties billentyűs betétei és Mike sokszínű dobmunkája is némi dinamikát visz, a dobok itt inkább ütőhangszerekként szólnak a háttérben, ami irigylésre méltó és izgalmas kontrasztot teremt a dalban. A Portnoy/Myung ritmusszekció valójában több teret kapott ebben a zenei környezetben, és tényleg érdekes hallgatni, hogyan töltik ki a két zenész a teret a számokban.
A Dream Theater nagyon gyorsan beült a stúdióba, és sok gondolkodás nélkül hamar megalkotta és felvette az új szerzemények sorát: „Nyomjunk le egy gyors jammelést, a lemez úgyis másképp fog szólni, van nevünk, jól fogyunk! Gyerünk, csempésszünk be egy kakukktojást.” A Train Of Thought tehát egy nagyon gyorsan született album.
A félhangos szeletelés demonstrációja meglepő, és szinte elveszi a vezető szerepet a szuperszonikus szólózástól. Aki az 1989 és 1999 között született örökség teátrális zenei vonzerejét és élvezhetőségét keresi, az könnyen alulmaradhat! Amit a Dream Theater az új albummal csinál, azt az új generáció mainstreamesei sokkal jobban és meggyőzőbben űzik. Ha megkérdeznénk egy Arch Enemy-rajongót, hogy a Dream Theater albumai közül melyiket választaná, ha választania kellene, valószínűleg habozás nélkül a „Train Of Thought” mellett döntene.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 8.0 / 10
Számlista:
1. As I Am (7:47)
2. This Dying Soul (11:27)
3. Endless Sacrifice (11:24)
4. Honor Thy Father (10:24)
5. Vacant (2:57)
6. Stream Of Consciousness (11:16)
7. In The Name Of God (14:14)
Felállás:
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
Jordan Rudess – billentyűsök
John Myung – basszusgitár
Mike Portnoy – dobok, ütőhangszerek
