Szerző: Jernej Vene
Az interjú dátuma: 1995. február 3.
A New York-i DREAM THEATER ma már vitathatatlanul a progresszív metal éllovasa. A turnééletről és a zene iránti szerelméről JOHN PETRUCCI gitáros mesélt nekünk.
Vene: Szia, John! Hogy vagy?
Petrucci: Remekül! Most reggeliztem sütit meg kávét.
Vene: Mikor feküdtél le?
Petrucci: Hajnali fél ötkor értünk Münchenbe, utána hat órát aludtam.
Vene: Nehéz rockzenésznek lenni?
Petrucci: Igen, a turnék kimerítőek, a stúdiómunka viszont nem az. Ott igazán jól érzem magam.
Vene: Szeretsz gitározni, és mikor kezdtél vele foglalkozni?
Petrucci: Nagyon szeretek, tizenkét évesen kezdtem. Előtte az otthoni orgonán dörömböltem.
Vene: Meggyőztétek a szüleidet, hogy vegyenek neked gitárt?
Petrucci: Igen.
Vene: Jártál zeneiskolába?
Petrucci: Gimnáziumban zeneelméleti tanfolyamra jártam, az érettségi után pedig egy évre Bostonba mentem, a Berklee College Of Musicra. Valójában John Myung basszusgitárossal együtt mentünk oda, és ott ismertük meg Mike Portnoyt, a Dream Theater mostani dobosát.
Vene: Az Images And Words nagy sikere után felvettétek az Awake-et. Elégedettek vagytok vele? Hogy fogadták a rajongók és a rádiók?
Petrucci: Tudni kell, hogy az emberek különbözőképpen reagálnak. Közvetlenül az Awake megjelenése előtt egy rövid promóciós turnét játszottunk Európában. A rádiós újságírók pozitívan értékelték, szerintük jobb is, mint az előző. Néhányan nem voltak meggyőződve arról, hogy az új lemez jobb, de az történt, hogy először tudták összehasonlítani az új anyagot a korábbival. Talán a két lemez összevetése kicsit veszélyes is. Két különböző producerrel vettük fel őket, életünk két különböző korszakában, így persze mások. Mindig így van: van, aki valami újat akar, más meg azt, amihez korábban hozzászokott.
Vene: Páran azt sem tudják, hogy van egy első lemezetek is, a When Dream And Day Unite. Hangzásban nem veszi fel a versenyt a két utódjával, de a zene kiváló. Nem kellene pár év múlva felújítani a hangzását (remasterelni)?
Petrucci: De, mindenképp, egyetértek.
Vene: Ki az új billentyűsötök?
Petrucci: Derek Sherinian a neve. Korábban Alice Cooperrel játszott, és a Kiss turnéin is. Örmény származású, velünk járt a Berklee-re. Nagyon jó barát és zenész, korban is egyívásúak vagyunk. Hivatalosan még nem tagja a zenekarnak, de szerintem hamarosan az lesz.
Vene: Az előző billentyűsötök, Kevin Moore elhagyta a Dream Theatert? Mit csinál most?
Petrucci: Az Egyesült Államok nyugati partjára költözött, ahol szólóprojekteken dolgozik. Sok demófelvételét hallottam. Azt csinálja, amit akar.
Vene: El tudnád mesélni az olvasóinknak, milyen érzések és üzenet áll az Awake mögött?
Petrucci: Szerintem sokkal több karaktere, vagyis gerince van, mint az előző lemezünknek, az Images And Wordsnek. Olyannak mutat minket, amilyenek vagyunk. Ebben a stúdiómunka segített a legtöbbet, mert a producerünk nem erőltette ránk a saját zenei elképzeléseit, szabad kezet adott, így megvalósíthattuk a saját ötleteinket. Az előző turnéról megtartottuk a jó hangzást, és ezt vittük át az új lemezre. Sokkal nagyobb szabadságunk volt, mint korábban. A producernek sikerült megőriznie az ötleteinket, és lemezre vinni őket. Az énekesünk, James La Brie nagyon jól szerepelt. Az Awake-en reszelősen, torokhangon, lihegősen és tisztán, természetesen is énekel. Ezzel zenekarként is elmélyítettük a kifejezésmódunkat. A szövegekben sok különféle üzenetet találtok. Az Awake címmel azt az éberséget, tudatállapotot akartuk megidézni, amit a hallgatóban hagyunk. A lemez zenéjét lazán kell hallgatni, minden alkalommal magadba kell szívni, és így válhatsz éberré (Awake).
Vene: Hány éves vagy?
Petrucci: Huszonhét.
Vene: Még az egész életed előtted van!
Petrucci: Igen, csak az idő túl gyorsan szalad!
Vene: John, rendkívül gyors gitárosként ismernek, aki ráadásul érzéssel is játszik. Hogy hozod össze a technikát és a „tökösséget”?
Petrucci: A technika nekem eszköz, amivel el tudok mondani valamit. Sokat hallgatok klasszikus zenét. Például egy zeneszerző írhatott valami lassút és szépet, vagy valami teljesen eszelős, tépős dolgot. A zenekarnak mindent le kellett tudnia játszani, ami le volt írva. Ha ez technikailag sikerült, akkor azt is megértették, mit akart a zeneszerző a zenéjével mondani. Személy szerint én is ilyen vagyok. A technikát a kifejezés eszközeként használom. Persze a technika akkor is segít, amikor elképzelek valamit a fejemben, és az ő segítségével később meg is valósítom. Ezért sokat gyakorlok. Ami a „tökösséget”, az érzést és a közvetlenséget illeti, az sokszor attól függ, hol nőttél fel. Amikor kölyök voltam, rengeteg hard rockot hallgattam. A Led Zeppelin, a Black Sabbath, a Van Halen, a Deep Purple, de a progresszív zenekarok is mindig tetszettek. Azok a zenészek vonzottak, akik átéléssel és dallamosan játszottak.
Vene: A Dream Theaterben mindenki ír számokat. Ez baráti együttműködés vagy verseny?
Petrucci: A dalírásban mindig együttműködünk. Néha előfordul, hogy valamelyikünk egyedül ír egy számot. Legutóbb én írtam egyedül, a legutóbbi slágerünket, a The Silent Mant. A legtöbb számot viszont közösen írjuk, és ennek mindig örülünk is. Amikor játszunk, mindig versengünk, ki a jobb. Kevin Moore távozásának egyik oka az volt, hogy meg akarta valósítani a saját ötleteit, és ebben soha nem engedett. Sokat részt vett az írásban, de a zenei ízlése annyira különlegessé vált, hogy semmiképp sem akart engedni, vagy alkalmazkodni a többiekhez.
Vene: Hogy készülsz a hosszú turnékra?
Petrucci: Amikor otthon vagyunk, sokat tornázom és futok, és általában formában tartom magam. Turné közben vitaminokat szedek, nem iszom alkoholt, és nem szedek drogokat. Ha lehet, szeretek jól kialudni magam. Nekem az a legnehezebb, amikor sokat utazom, és több időzónát átlépek. Fellépés előtt mindig gyakorlok, hogy este csúcsformában legyek.
Vene: Mit jelent neked, hogy a Dream Theater tagja vagy?
Petrucci: Nagyon büszke vagyok rá. Amikor kölyökként elkezdtem gitározni, és megnöveszttettem a hajam, sokat vitatkoztam a szüleimmel. Aztán elmentem zeneiskolába, és be akartam bizonyítani magam. Valahol legbelül tudtam, hogy egyszer sikerülni fog. Jó diák voltam, és ha valamire rászántam magam, azt jól csináltam. Az egész szuper, mert ma azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Ez afféle belső elégedettség. Egyesítettem a munkát és a hobbit, sőt, a gitározás olyasmi, amit muszáj csinálnom – ez a szenvedélyem!
Vene: Mit gondolsz a modern popzenéről?
Petrucci: Nem ismerem az egészet, mert nincs időm követni. A modern, vagyis alternatív rockban szerintem kevés a tartalom, ezért nem is szeretem. Persze vannak kivételek, amik rendben vannak, például a Soundgarden. Nekik jó daluk vannak. Nem hallgatok sok rádiót, és nem gyűjtöm a modern popzenei CD-ket. A szívemhez a klasszikus zene áll közel, ami lehetővé teszi, hogy másként nézzek a zenére. Ez a dalírásban is segít.
Vene: Segít a munkádban a zeneelméleti tudásod?
Petrucci: Abszolút! Írtam néhány kottakönyvet a lemezeinkhez. A zenénket általában nem írjuk le előre, kivéve, ha azt akarom, hogy John Myung ugyanazt játssza, mint én. Ez a bonyolultabb számrészeknél jön szóba. Sokat játszottam más zenészekkel is. Legutóbb Londonban léptünk fel, a repertoár csupa feldolgozásból állt. A meghívottak között ott volt a Yes gitárosa, Steve Howe, és vele eljátszottunk néhány számot a zenekarukból. A Marillion két tagja is eljött a koncertre, és szerettek volna velünk eljátszani egy slágerüket. Fél órával a fellépés előtt leírtam hozzá a kottát. Ha megvan ez a tudás, mindig segít. A magazinokban megjelenő cikkeimnél és a tanfolyamokon is nagyon jól jön.
Vene: Szerinted mi vitte a Dream Theatert a sztárstátuszig?
Petrucci: Fogalmam sincs! Na jó, tényleg nem tudom, mi juttatott el minket idáig. Igényesebb zenét játszunk, mint más zenekarok, hosszabbak a daloink, éppen ezért nem is számítottunk nagy kereskedelmi sikerre. A hallgatók egy bizonyos pontig elfogadnak minket, aztán teljesen beleélik magukat a zenénkbe. Ez a sikerünk kulcsa!
Vene: Köszönöm!
Petrucci: Szívesen!! Keep On Rockin’!
