Kiadó: InsideOut Records
Produkció: John Petrucci
Megjelenés: 2019. 02. 22.
Az album hossza: 56.57 perc
Stílus: Progresszív metal
Félt ettől valaki? Hát igen. Az amerikai progresszív metal titánok, a Dream Theater immár 14. stúdióalbuma gyakorlatilag megerősíti, hogy a csapat kreatívan már jó ideje kifújt. A „Distance Over Time” elsősorban nagyon jó új stúdióalbum, de bejáratott és óvatos, sőt kifejezetten tömör módon járja be a zenekar korábbi lemezeinek örökségét. Érdekes, hogy egyes pontok még a zenekar korai korszakához is visszakötnek, egészen az „Images And Words” albumig. Már a nyitó Untethered Angel is meglep a keménységével, amilyet a Dream Theater a „Train Of Thought” vagy a „Systematic Chaos” óta nem mutatott, főleg a refrénben és különösen a záró részben, amely a „Scenes From A Memory” hangulatához közelít. A Dream Theater a „Distance Over Time”-mal valóban határozottan más albumot akart csinálni, mint a koncepciós elődöt, a „The Astonishing”-ot, amely derekasan két óra fölé nyúlt. Egyetlen szám sem éri el a tízperces hosszt, és az album meglepően rövidebb egy óránál, ilyet az „Images And Words” óta nem láttunk.
Mindazok az elemek és minőségi kritériumok, amelyek miatt a Dream Theatert a progmetal egyik legnagyobbra tartott és legtiszteltebb zenekarának tartják, jelen vannak a „Distance Over Time” albumon is. A fiúk kicsit egyszerűsítettek az hangszerelésen, a gitárriffek ismét átveszik a főszerepet, ahogy a gyakran tömören felépített motívumok is, amelyekben könnyű kihallani a versszakok és refrének velejét. Ezt igazolja a felhúzott Paralyzed, amely ismét a „Train Of Thought” érzéseit idézi, és az album egyik legsötétebb refrénjét tartalmazza. A harmadik tételben, a Fall Into the Light-ban is, amely hét percével az album hosszabb számai közé tartozik, a Dream Theater tömör motívumokkal és szerzői fegyelemmel lep meg, finoman forgatva át a hangulatot; ez inkább emlékeztet a klasszikus metalbandák, az Iron Maiden-féle csapatok szerzői módszerére, mint egy olyan zenekarra, amelyet szétfeszít a felgyülemlett ujjkaparászhatnék, hogy ultragyorsan lejátszott hangsorok hiperzuhatagával árassza el a hallgatót. Nos, a Fall Into The Light sem kerüli ki ezt teljesen, amiről a kielégíthetetlen Jordan Rudess gondoskodik, de szerencsére csak a szám kifutásában és zárásában. A Barrstol Warrior kompozícióként meglep, mert a Dream Theater szerencsésen eleveníti fel benne a kilencvenes évek szerzői stílusát, vagyis az 1992 és 1999 közöttit. A vezető, azaz nyitó riff azonnal erre utal, főleg amikor csatlakozik hozzá a megtört ritmus. Meglepő, hogy az új album jókora részén a Dream Theater nagyon „kellemesen” tartózkodik a kompozíciók kaotikus szétcincálásától, amit egyébként gyakran szokott okozni a gitár és a billentyűk közötti, végtelen hangzáporozó keresztdialógus ismert okádása. A Barrstol Warrior is megőrzi az albumon végig tapasztalható hihetetlenül békülékeny tömörséget és megjegyezhetőséget, annak ellenére, hogy majdnem hét perc hosszú.
LaBrie továbbra is a megszokott. Karakteres, markáns, azonnal felismerhető. Különleges énekes. Vagy bejön neked, vagy az agyadra megy a hangszíne, de akkor viszont kéz le a Dream Theaterről. Így is egyedi karaktert ad a daloknak. A Room 137 (egy beatles-es átmeneti betéttel) metálosan megélezett, terjedelmes ritmikus groove-ú szám, amelyet Mike Mangini dobos írt, és ez a szerzői debütálása a Dream Theaternél. Az album iszonyúan sötét pillanata megint a „Train Of Thought” idejébe repíti a hallgatót. Az énekdallamokkal együtt. Dráma tehát. Az S2N tartja az előző Room 137 keménységét, csak itt minden „szétszórtabb”, több a szinkópa, és több a szerzői lazaság, a töredezettség. Semmi új a Dream Theaternél. De jó felismerés, hogy Petrucci most tényleg „nyomja” a gitárt, és újra felébresztette magában az igazhitű metalost. Az At Wit’s End, amely az album leghosszabb kompozíciója, olyan szám, amely egyetlen darabban, egy helyen testesíti meg a Dream Theaterhez hasonló zenekar teljes esszenciáját. Ha a „Scenes From A Memory” (1999) elveszett számát keresnéd, az At Wit’s End (a refrén) elég jó közelítés lenne. Az Out Of Reach tetszetős, ütős ballada, amely megfordítja a hangulatot, a Dream Theater pedig ügyesen és ravaszul fokozza benne a feszültséget. Szinte meglep benne Rudess nyugodtsága, és az, hogy a zongorával hatékonyan használja ki a rendelkezésre álló teret. Az albumnak bombasztikusan kell zárulnia, és erről az album egyik legszínesebben megfűszerezett száma gondoskodik! Ez a záró Pale Blue Dot, amelyben a Dream Theater hamar mérgesen gyors frazírozásba csap át, és még egyszer megmutatja, miért számít ilyen egyedi és különleges zenei entitásnak a progresszív metal univerzumában. A hangszeresek egymással folytatott lélegzetelállító párbeszéde az album csúcspontját hozza mindazoknak, akik szigorúbb fókuszt várnak a zenekartól a tökéletes, kompromisszumok nélküli technikai komplexitásra. Ezt a Dream Theater teljes lendülettel és természetesen teljesen a saját stílusában mutatja meg. A bombasztikát a zeneileg békülékeny refrén fogja vissza, egyébként a Pale Blue Dot az album leglazább kompozíciója, ahol Rudess nem kerteleget, amikor ismét „becsempész” néhány iszonyúan idegesítően vékony hangú vonalat, ezzel emlékeztetve arra, hogy a Dream Theater éppen billentyűhasználatának ezen elemei miatt veszítette el rajongótáborának jelentős részét, akik Kevin Moore vagy Derek Sherinian stílusú billentyűs hangszerelésre szavaztak. A Dream Theater azonban a kompozíciókban ezúttal szépen kordában tartotta Rudesst az album során.
Hogy ne írjak túl hosszú kritikát: a „Distance Over Time” olyan album, amelyre a Dream Theaternek valahogy szüksége volt, miután a „The Astonishing”-gal majdnem filmzenét csináltak. A „Distance Over Time” metálosan jóval tüskésebb, és frazírozásában fókuszáltabb album. Mint ilyen, szerencsés lenyomata annak, hogy a Dream Theater kacérkodik a korábbi korszakával, azzal az időszakkal is, amikor tüskésre vették a hangszerelést és a produkciót („Train Of Thought”). Érdekes, hogy ezúttal nem törnek minden áron a hangsorok lövöldözésének hírhedt eufóriája felé, hanem az ilyen kilengésekre a megfelelő pillanatokat mérik ki a kompozíciókon belül. Emlékeztetni akarnak tehát arra, hogy tudnak tömör kompozíciót írni és alkotni. És ez teljes mértékben sikerül is nekik, hiszen a „Distance Over Time” ismét a Dream Theater pályafutásának könnyebben befogadható pillanata. Művészi előrelépés tehát nincs. De mindenben, amit megtestesít, tetőtől talpig igazi Dream Theater-album. És persze nagyon jó Dream Theater-album. De nem több ennél.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 8.5 / 10
Számlista:
1. Untethered Angel
2. Paralyzed
3. Fall into the Light
4. Barstool Warrior
5. Room 137
6. S2N
7. At Wit’s End
8. Out of Reach
9. Pale Blue Dot
Felállás:
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
Jordan Rudess – billentyűk
John Myung – basszusgitár
Mike Mangini – dob
