Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Gotthard
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2007
Játékidő: 55.30
Értékelés: 4/5
A Gotthard virágzik! A „Domino Effect” kemény munkájuk csúcspontja, ami láthatóan pályájuk művészi csúcsát is hozza! Hihetetlen, hogy mindez sikerül nekik egy olyan vad, hajtűkanyarokkal teli száguldás közepette, amelyben kiadót és tagokat is cseréltek. De úgy tűnik, a Leoni – Lee páros az a kreatív magfúzió, amely egyben tartja a bandát, és amely a Gotthard lényegének zömét adja – ami voltak, ami most is, és reméljük, ami maradnak is!
Az új lemezt köszöntő bevezető után nem fogunk sokat filozofálni. A „Domino Effect” bő másfél évvel a „Lipservice” (2005 ősze) után jelent meg. Az ilyen rövid idő alatt elért minőség pedig bizonyítja, hogy a zenekar a stúdióban ideális munkakémiával dolgozik, és nagyon jól tudja, hogy addig kell verni a vasat, amíg izzik – méghozzá kiváló, rozsdamentes vasat, amely túlszárnyalja a „Lipservice” színvonalát. A zenekarok valaha lassabban jutottak el idáig (még a hetvenes, sőt a nyolcvanas évek mainstreamjében is), mondjuk a harmadik vagy negyedik album hozta el a művészi „peaket”, és a kiadók tisztességes elismerését (értsd: tisztes fizetés a tisztes munkáért) éppúgy, mint a zenehallgató tömegekét (értsd: örökzöld státusz). A Gotthard is – a mi nagy szerencsénkre – ezen az úton jár a mai viszonyok közt, ahogy a hard rock és heavy metal reliktumok többsége (ha csak erre a két műfajra szorítkozunk). Messze elkerülik a mainstream és az MTV-s szemét útját, mert ott egészen más a politika, olyan, amely az új évezredben tudatosan tönkreteszi a zenekarok egészséges fejlődését. A Gotthard hűen teljesít két célt, és ezek teljesítése tartja a bandát büszke, kemény erekcióban. Az első, hogy olyan albumot rakjanak össze, amely nekik maguknak is egyedülállóan tetszik, ugyanakkor megjutalmazzák vele hűséges hard rock közönségüket – amely korántsem kicsi – még egy kiváló lemezzel. Győzelem. Művészileg őszintén szabad szellemű.
Lássuk a „Domino Effect” anyagát. Ahogy Steve Lee az egyik interjúban elárulta, a „Domino Effect” dalszövegei – amire már maga az album címe is utal – a rágalmak és valótlanságok terjedéséről szólnak. Ezek (mint az egyedüli szent igazság) szájról szájra, a médián keresztül terjednek, a végén pedig a hír beborítja az egész bolygót. Az emberiség régi, beteg tévképzete ez, amely a mesterkedők kezében manipulatív varázspálca, a történelem pedig sajnos semmire nem tanít meg minket. A „Lipservice”-hez képest a „Domino Effect”-en nagyobb arányban szerepelnek olyan dalok, amelyek tragikusabb hangulatot hordoznak, magasabb intenzitású mélységet közvetítenek, nagy, vezető dallamok testén át, melyek a melankólia drámáját egyesítik, és akár egy kicsit gonoszkásan is csenghetnek (még ez is a mindig örömmel és pozitivitással teli Gotthardtól – Gone To Far), miközben nem titkolják az őszinte fájdalom érintését. Az albumon nincsenek a „Lipservice” közvetlen indulói, és nem érződik a tömegek bűnösen kicsapongó „boogie-zására” való célzás. Nem találsz rajta „sing-along” himnuszokat, mint az All We Are vagy a Lift ‘U’ Up a „Lipservice”-ről. A „Domino Effect” nem olyan szenvedélyesen hedonista, a „Lipservice” sötét ikertestvére, ezért sokkal tárgyilagosabb (vagy reálisabb) lemez. A riffekben mélyebbre hangolt gitárok olyan hatásos extra satuként működnek, amely megragadja a hallgató fülét, és a nagy, klasszikus Gotthard-dallamokkal meg a zseniális énekessel, Steve Lee-vel a mikrofonnál tollpihe-könnyedén kergeti végig a hideget a gerincen.
Ami a dalokat illeti, mind egyenletesen jó, a számok között nincsenek minőségi kilengések. Az album minden másodperce egyenértékű, és ez hihetetlen. Annak ellenére, hogy a zenekar megszállottan 14 vagy 15 dalt tesz fel a stúdióalbumaira, nincs egyetlen üres tartalmú szám, nincs szándékos töltelék. Mindezt alig másfél év alatt, az ötletek teljesen meggyőzően megvalósítva, ami a szerzői tökéletességet, a hangulati frissességet és az elkapott élő hangzást illeti. A srácok légköri drámával csapnak le, amelyet mesterien ölt magára a melodikus hard rock varázsa: Master Of Illusion – vágtató „rocker”, a gitárriff és a klasszikus Hammond-hang közé szőtt hangfüggöny érzéki lüktetésével. Az album nagy részét az ilyen dalok fűszerezik, kiváló csúcsponttal a Now-ban, közvetlenül a záró ballada, a Where Is Love When Its Gone előtt. Köztük van a The Call, a „Domino Effect” fő kislemeze, tipikus Gotthard power ballada, amelyet éppen e tipikussága miatt adtak ki kislemezként – nélkülözhetetlenül, esszenciálisan és ravaszul találékonyan „gotthardos”! Az album egyenletessége a már említett záró baladánál sem törik meg, amelyet lenyűgözően gyászosan fűszerez egy alpesi „harmonika” (rockerek – csak bátran!). Ezúttal, a „Lipservice”-szel ellentétben, ahol az album végére két balladát is egymás után tettek, a húzás egyáltalán nem zavar, főleg mert olyan balladát, mint a Where Is Love When Its Gone, a Gotthard még nem írt, és könnyedén ébren tartja a hallgatót a győztes album fináléjának pillanataiban. Kiemelkedik a rusztikus, „whitesnake-es” Bad To The Bone, de teljesen tragikusan felborzolva. A „Domino Effect”-ben nincs meg a „Lipservice” hízelgő édesítője. Szilárd, tárgyilagos földet érés, és a 2007-es hard rock kiadványok mezőnyében egyértelműen az egyik művészi csúcspont.
Az idő majd megerősíti a sejtéseket arról az evolúciós, kreatív csúcsról, amelyet a „Domino Effect” közvetített tökéletessége hivatott elérni. Egyszerűen összefoglalhatom: a „Domino Effect”, a zenekar kilencedik egymást követő stúdióalbuma, eddigi legjobban megöltöztetett hard rock lemezük! Tartson ez a kreatív lendület minél tovább!
Felállás
Steve Lee – ének
Leo Leoni – gitár
Freddy Scherer – gitár
Marc Lynn – basszusgitár
Hena Habegger – dob
Számlista
1. Master Of Illusion
2. Gone Too Far
3. Domino Effect
4. Falling
5. The Call
6. The Oscar Goes To You
7. The Cruiser (Judgement Day)
8. Heal Me
9. Letter To A Friend
10. Tomorrow’s Just Begun
11. Come Alive
12. Bad To The Bone
13. Now
14. Where Is Love When Its Gone
