Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Mute Gods, The
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 59:49
Értékelés: 4.5/5
Nick Beggs, Marco Minnemann és Roger King: nem épp a legnagyobb sztárok, de annál zseniálisabb hangszeres nagymesterekből álló trió, amely 2015-ben úgy döntött, egyesíti erőit a The Mute Gods nevű új progresszívrock-szupergruppában, amelyre minden jel szerint még szép jövő vár. A zenekar Thomas Waber, a neves német InsideOut kiadó főnökének kezdeményezésére jött létre, aki azt javasolta Beggsnek, hogy fogjon össze két állandó munkatársával, akiket Steve Hackett és Steven Wilson kísérőzenekarainak tagjaként ismert meg. Nick a ritka lehetőséget, amely a két prog-nagysággal közös turnék, valamint a Lifesigns és a Lonely Robot (az Arena gitárosa, John Mitchell projektje) után adódott, azonnal megragadta. A basszusgitáros, Chapman Stick-játékos és énekes veterán először Minnemannt, a dobos-univerzálzseni hívta meg, akivel Steven Wilsonnál osztoztak a közös kenyéren, majd a billentyűs varázslót, Kinget, akit Steve Hackett mellett pengetve ismert meg alaposan. Beggs, aki előbb a Kajagoogoo újhullámos/art pop attrakciójának tagjaként vált híressé, mielőtt a Chapman Stick- és basszusgitár-játékosok egyik legkeresettebbje lett, végre hosszú idő után újra a főmikrofon elé állhatott, és kamatoztathatta a túl sokszor „elfeledett” énektehetségét.
Nick ugyanis (még mindig) kiváló énekes, és nem kevesen vannak, akik szerint a Kajagoogoo énekeseként még Limahlnál is jobb volt. Minnemann dobos- és egyéb zenei tehetségét tényleg nincs értelme folyton hangsúlyozni; Marco egyszerűen „egy másik bolygóról” jött, ami hangszeres és szerzői sokoldalúságát illeti, így nem csoda, hogy jelenleg ő a legelfoglaltabb és legkeresettebb dobos a bolygón. Roger King, akinek a Genesis kultikus billentyűse, Tony Banks szinte kisujjában van, a The Mute Gods bemutatkozó lemezének egyes részeibe belecsempészte a jellegzetes szimfonikus progrockos pecsétjét. Mindhárom hangszeres univerzálzseni szépen elosztotta egymás közt a gitárszerepeket a stúdióban, a kiváló produkcióról pedig King gondoskodott.
A The Mute Gods első lemeze, a „Do Nothing Till You Hear Fro Me” rendkívül érdekes stílusminestrone, amelyben a szimfonikus prog, a szintipop, a progmetal és a jazz fusion elemei keverednek, vagyis azok a műfajok, amelyek Beggs eddigi szerzői életművét meghatározták. A sokszínű előadók hatása, akiknél a szőke virtuóz a kenyerét kereste rendkívül változatos pályafutása során, az egész albumon félreérthetetlenül érződik. Az egyes számokban többnyire a dallamos hangszerelés és a szép refrének dominálnak, miközben a zseniális triónak időnként „elszakad a cérna”, és hatalmas lendülettel veti bele magát a fusionös improvizálásba. Persze ez nem lenne igazi progrockos mulatság, ha nem hívtak volna meg néhány régi ismerőst különleges vendégként, akik közül kiemelkedik a billentyűs Adam Holzman (Steven Wilson), valamint két dobosbajnok, Nick D’Virgilio (Big Big Train, ex-Spock’s Beard) és Gary O’Toole (Steve Hackett). Beggs szövegeinek többsége az albumon disztópikus üzenetekkel és a széthulló modern társadalom szarkasztikus bemutatásával van tele.
A nyitó és egyben címadó szám, amely egy mini moog átható hangjaival indul, Dwight Eisenhower egykori amerikai elnök híres beszédéből merített ihletet, miszerint az Egyesült Államokat egyre inkább uralma alá hajtja a katonai-ipari komplexum – ami sajnos több mint igaznak bizonyult, és az évek során ijesztő méreteket öltött. A számot a gitár és a billentyűk pazar harmóniái jellemzik, összetett basszusvonalakra és áthatoló dobátvezetésekre építve, majd végül a hipnotikus refrén veszi át a terepet. Ez utóbbi a hallgatót pillanatok alatt magába szippantja. A remek nyitányt a „Praying to a Mute God” követi, amely mintha az összes olyan zenekar keveréke lenne, amelyben a virtuóz trió tagjai valaha játszottak, vagyis nem hiányoznak az összetett ritmusváltások, az őrült improvizációk és a bájos szimfonikus hangszerelések, melyeket dallamos refrén koronáz meg. A csendes „Nightschool For Idiots” balladának enyhe újhullámos felhangja van, ami remekül olvad össze Beggs hangszínével, vagyis az album összes száma közül ez áll a legközelebb ahhoz, hogyan hangozhatna a mai Kajagoogoo. A komor „Feed the Troll”, amelyben Nick a szövegben nekiesik a „trolloknak”, azaz a túl sok szabadidővel rendelkező embereknek, akik egész nap különféle internetes fórumokon lógnak, sértő kommenteket írnak és gyűlöletbeszédet terjesztenek, artrockos csemege, amely sokakat stílusában a Sagára fog emlékeztetni. A „Your Dark Ideas” egy újabb ambientesen sötétebb darab, enyhe progmetalos utóízzel a nyers gitárfutamok, a groove-os basszusvonalak és a dühödt dobakrobatika jóvoltából, miközben a vokális harmóniák szinte posztapokaliptikusan hangzanak.
A pozitivista „Last Man On Earth”, amely egy hipnotikus központi dallamra épül, nagyon szép kontrasztot teremt, az ütős instrumentális „In The Cross-Hairs” pedig megélezett, szinte metálos gitárriffeket és összetett variációkat tartalmaz. A melodramatikus „Strange Relationship” úgy szól, mint egy szám, amely az utolsó pillanatban maradt le Steven Wilson „Hand.Cannot.Erase” című stúdiómesterművéről. Stílusában teljesen az album szellemében fogant, és könnyű elképzelni, hogy a főénekes Beggs helyett Wilson. A „Swimming Horses”, az album egyik csúcspontja, pazar szimfonikus hangszerelést, nyerítő basszusvonalakat és melankolikus gitárfutamokat tartalmaz, miközben Beggs finom zongoradallamra támaszkodva számára meglehetősen szokatlan énekmegközelítést választ.
A „Mavro Capelo” lassú bevezetővel indul, majd az első átmenet után igazi instrumentális kataklizma tör ki, amely tetszeni fog Steven Wilson, a Porcupine Tree és a King Crimson minden rajongójának. A záró darab, a gyönyörű „Father Daughter” ballada, amelyet Steven Wilson mellett a lüktetése és üzenete (egy apa bocsánatkérése a lányától) miatt biztosan a legendás Peter Gabriel is jóváhagyott volna, nosztalgikus hangulattal telített a finom billentyűs textúráknak és a gyengéd központi dallamnak köszönhetően, amelyet Beggs hangjának és a vendégénekes Lula Beggsnek a rendkívül meggyőző kettőse köt össze. Lula, ahogy a vezetékneve és a dal címe is elárulja, Nick lánya, és egyben ígéretes fiatal zenész, aki már többször felhívta magára a figyelmet. Nicknek és Lulának sikerült az egyik legszebb zenei „párbeszédet” megalkotnia apa és lánya között.
Valahogy borítékolható volt, hogy a The Mute Gods virtuóz trió már az első lemezével a 2016-os év egyik legfőbb esélyese lesz a legjobb prog/art rock album címére. Nick, Marco és Roger a „Do Nothing Till You Hear From Me” albummal újra bebizonyították, hogy akkor is igazi „helyi legények”, amikor nem másoknak játszanak, ha arról van szó, hogyan lehet a progresszív rock, a pop és a fusion legérdekesebb elemeit rendkívül ízléses és üdítő keverékké olvasztani. Nick a legnagyobb kereskedelmi sikereit ugyan a nyolcvanas években érte el egy popattrakció tagjaként, de lelke mélyén mindig progos volt, és úgy tűnik, csak az elmúlt néhány évben engedte igazán szabadjára a kísérletező „szelepét”, amelyet korábban nem tudott teljesen megvalósítani. A Mute Gods tagjaként most végre megfelelő progrockos társaságra lelt, amellyel még sok kísérletezős hangvételű szerzői ötletet valósíthat meg. Végül meg kell említeni, hogy a virtuóz trió az albumot az elhunyt Yes-legendának, Chris Squire-nek ajánlotta, ami tőlük igazán szép gesztus volt.
Felállás
Nick Beggs – ének, basszusgitár, Chapman Stick, gitár, billentyűk, programozás
Roger King – billentyűk, gitár, programozás, vokál, kiegészítő hangok
Marco Minnemann – dob, ütőhangszerek, gitár, zongora
VENDÉGZENÉSZEK:
Glenn Kelly – etnikai hangok felvétele
Adel Ekladios – arab hang
Kevin Tang – mandarin hang
Ricky Wilde – vokál, billentyűk, programozás, gitár
Frank van Bogaert – vokál, billentyűk
Gary O’Toole – dob
Nick D’Virgilio – dob, gitár, billentyűk
Rob Reed – billentyűk, gitár
Adam Holzman – billentyűk, programozás
Lula Beggs – ének, vokál, FX
Producer
Roger King
Számlista
1. Do Nothing Till You Hear From Me (7:45)
2. Praying to a Mute God (5:06)
3. Night School for Idiots (6:00)
4. Feed the Troll (4:55)
5. Your Dark Ideas (4:41)
6. Last Man On Earth (bónuszszám) (5:30)
7. In the Cross-Hairs (3:18)
8. Strange Relationship (6:10)
9. Swimming Horses (7:05)
10. Marvro Capelo (bónuszszám) (5:10)
11. Father Daughter (4:09)
