Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1981
Értékelés: 5/5
1981-ben a zenei, főként pedig gitáros különc Robert Fripp, a ma progresszív rocknak nevezett műfaj nagy részben megalkotója, évekig tartó szólókarrier, más muzsikusok (például Peter Gabriel és David Bowie) lemezein való vendégszereplések és a The League Of Gentleman nevű projekt után megalapítja a Discipline nevű zenekart. Amikor hirtelen rájön, hogy a maga köré gyűjtött felállás zenéje nemcsak stílusában, hanem szellemiségében is illeszkedik a réges-rég (hét éve) „befagyasztott” King Crimson örökségéhez, úgy dönt, hogy feléleszti a legendás nevet, és az új King Crimson (újra)születik: teljesen új hangzással, mégis a rájuk jellemző megközelítéssel, amely a rockzenélés nem konvencionális, addig feltáratlan formáit kutatja. A formáció teljes joggal vehette fel ezt a nevet, hiszen hamar kiderült, hogy a történetük egyik legjobb felállásáról van szó, miközben a „Discipline” lett az új album címe, az első stúdiólemezük hét év után, idővel pedig a független kiadójuk neve is, amely ma a progresszív rock számos kiváló kiadványáért felel. A King Crimson szinte teljesen váratlan visszatérése sok progrockrajongónak is örömet szerzett, akik épp akkoriban kezdtek kétségbeesni és nehéz időket élni, mert a kedvenceik közül sokan felhagytak a zenéléssel, vagy furcsa zenei ösvényekre tévedtek, amelyek már csak az egykori nagyság halovány árnyékai voltak. A King Crimsontól, akik inkább azonnal feloszlottak volna, mintsem hogy bármilyen módon kommerszek legyenek, soha nem kellett tartani attól, hogy letérnek alapvető zenei filozófiájukról. Az 80-as években is megmaradtak a rockzene magasabb szintekre fejlődésének egyik fő mozgatórugójaként, és a progresszív rock fő zászlóvivőiként, a „progresszív” szó minden hangsúlyával.
A „Discipline” hallgatása közben valóban az az érzésünk támad, hogy Frippnek végre sikerült megvalósítania azt, amire a King Crimsonnal való zenélése kezdete óta törekedett: a matematikai pontosságot és a szonikusan lenyűgöző víziókat szinte tökéletes, legyőzhetetlen hangzásvilággá ötvözni. Az addigi utolsó Crimson-album, a „Red” (1974) általában véve keveset hasonlít erre a lemezre, hiszen a zenekar megint teljesen új hangzásban jelentkezik. Ezúttal zenei kifejezésmódjukba a világzene, a new wave és a minimalizmus számos elemét beemelték, továbbá az amúgy is jellemző avantgárdot, mindezt pedig az tökély, az összhang, az innováció és a pontosság egyedi keverékévé olvasztották. Ha korábban az instabil felállások hagyománya is jellemezte őket – egyik sem bírta ki egynél több albumot –, Frippnek most sikerült maga köré gyűjtenie a zenei élmezőnybe tartozó profi muzsikusokat. Fripp zseniális, diktatórikus aprólékossága mellett, aki a „devices”-án (nevezzük őket hangjátékszereknek), amelyek akkoriban „Frippertronics” néven is ismertté váltak, a jó öreg Bob bácsi maradt, valamint a visszatérő Bill Bruford, a progrockos dobosok mestere mellett, aki ekkoriban elektronikus dobokat is beillesztett a szetjébe, két kiváló amerikai zenész érkezett a zenekarba: Adrian Belew gitáros-énekes (messziről felismerhető játékstílusú gitáros, aki már korábban is bizonyított David Bowie és Frank Zappa gitárosaként, valamint a Talking Heads „I Zimbra” című számában) és Tony Levin (Peter Gabriel zenekarának hosszú évek óta tagja, egyébként számtalan elismert név albumán vendégszereplő veterán), rendkívül innovatív basszusgitáros és stickjátékos (különleges, rendkívül változatos hangszer, amelyet ő maga definiált, és amely egyszerre képes ötvözni a basszust és a gitárszólamok egy részét). Fripp választása ez utóbbi két zenész esetében színtiszta telitalálatnak bizonyult, hiszen nekik volt a legnagyobb szerepük a zenekar új hangzásában, míg Fripp és Bruford gondoskodott róla, hogy a csapat ettől még felismerhető maradjon. Mindegyik zenész egyedi zenei megközelítésével és technikájával világosan meghatározta a szerepét a zenekarban: Fripp és Bruford számos hang és ritmus egymásba kapcsolódását diktálja, őket pedig Levin hullámzó basszusa és Belew gyakran vijjogó gitárja egészíti ki, tremolo- és slide-effektek bőséges használatával. Énekesként is telitalálat Belew, akit Fripp szavai szerint azért is választottak, hogy némi popos felhangot adjon a zenekarnak, felismerhető és változatos hangszínével (helyenként szándékosan kicsit a Talking Heads-es David Byrne-re hajaz), amely a rendkívül udvariastól az ultraparanoiásig változik. Énekesi képességei leginkább az olyan számokban érvényesülnek, mint a „Matte Kudasai”, ahol a balladaéneklés iránti kivételes érzékéről tesz tanúbizonyságot, míg az „Indiscipline”, az „Elephant Talk” és a „Thela Hun Ginjeet” című dalokban intelligens narrátorként, történetmesélőként villog. A kitűnő gitárjáték, az ének és a jó, gyakran abszurd szövegek mellett Belew teljesen friss színpadi jelenlétet és jókora adag humort is hozott a zenekarba. A King Crimson most már mindenre képes volt! Ez a felállás három teljes albumig tartott, vagyis addig a legstabilabb lett a történetükben. A „Discipline” sikerének nagy része éppen ezen a kivételes felálláson nyugszik.
A „Discipline” szinte minden száma a zenekar klasszikusának számít, ami sokat elárul az album minőségéről. Minden dal tiszta győztes. Azt, hogy a King Crimson mennyire más, mint az összes korábbi inkarnációja, már a fekete humorral átitatott nyitó mestermű, az „Elephant Talk” megmutatja, ahol egyszerre sokkol és ragad magával Belew szokatlan elefántbőgés-utánzása egy gitáreffekten keresztül. Maga a szöveg groteszk paródia a tömegmédiáról, főleg a zenekritikusokról. A hármas osztású ritmussal, amelyet a kiváló stickjáték, a rendkívül ötletes gitárriffek és az intelligens, provokatív szöveg alkot, és főleg a már említett elefántutánzással az „Elephant Talk” egy addig feltáratlan területre repíti a zenekart. Klasszikus, amely a hallgatóval azonnal hangosan közli: a király visszatért a trónjára.
A „Frame By Frame” elállítja az ember lélegzetét lenyűgöző ritmusával és hangulatával, amelyet elsősorban Levin stickjének rendkívül agresszív, mégis míves játéka teremt meg, a szinte gyengéd Bruford-dobolással és Fripp finoman hangolt gitárjával együtt, ehhez társul még Belew rendkívül érzelmes éneke. Különösen a két gitár közti interakció ragad el, hiszen mindketten egyszerre játszanak rendkívül gyors akkordokat, de eltérő ritmikai módon és tempóban. A szám poliritmikus: a gitárok 7/8-ban játszanak, míg a ritmus 4/4-es. A lenyűgöző technikai tudás mellett, amelyet a zenekar minden tagja a végletekig fokoz, a darabot elsősorban a rendkívüli, egyre fokozódó hangulat jellemzi.
A rendkívül melankolikus és érzékeny ballada, a „Matte Kudasai” egyszerűen a zenekar történetének egyik legszebb alkotása. Itt Fripp a teljes pályafutása néhány legkönnyedebb és legfinomabb szólamát kínálja. A legújabb trükkjei a „Frippertronics” felvett effektjein keresztül, amelyeket már a Brian Enóval közös projektjein meghatározott és bemutatott, itt teljes pompájukban virágoztak ki. Belew gitárjátéka is ragyogó, a slide-effekttel előállított sok vijjogó hanggal, de elsősorban rendkívül érzelmes énekesként bizonyít.
Az „Indiscipline” kétségkívül a leghökkentőbb darab az egész albumon. Ez a ritmikailag szétesett, széttördelt mestermű igazi csemege az avantgárd minden kedvelőjének. Levin stickhangja itt szinte áttöri a padlót, míg Belew paranoiás éneke, illetve a rendkívül abszurd szöveg elmondása – a szöveg azután született, hogy Belew egy egész napig próbált levelet írni a feleségének, de semmi nem akart összejönni – gondoskodik róla, hogy a hallgató elé a tiszta káosz képe táruljon, ami akkor következik be, amikor az ember nehéz teher alatt áll. Lenyűgöző a háttérben építkező, kiváló alap is, amelyet Bruford rendkívül energikus és diszharmonikus dobolása és Fripp ordító gitárja alkot. Itt minden hangszeres a saját végén játszik, és a nyugodt kezdetből a szám valódi paranoiává változik. Én ehhez már csak annyit mondhatok, amit Belew a szöveg végén kiált: „I Like It!”
A legjobb viszont még csak ezután jön! A „Thela Hun Ginjeet” tökéletes győzelem, és valószínűleg az egész album csúcspontja, ahol a zsenialitás, a drámaiság és a humor egyszerre keveredik. A ritmus a legpattogósabb az egész lemezen, és biztos, hogy rá még táncolni is lehetne! A zenekar itt egyszerűen megállíthatatlan, nem találom a megfelelő szavakat, hogy leírjam ennek az alkotásnak a zsenialitását. A központi sztár itt egész biztosan Belew rendkívüli színészi hevületével (nemcsak kiváló zenész, hanem szerintem remek komikusnak is született), hiszen a rendkívül átélt narrációban egy utcai bandával, majd a rendőrséggel való közeli találkozásáról mesél, miközben New York utcáin kóborolt, hogy különleges effekteket vegyen fel az albumhoz. A főriff és a ritmusszekció rendkívül szellemesen ízesített. A szám egyúttal tele van dzsungelhangokkal (szépen illeszkedik a szöveg betondzsungel-hangulatához), amelyeket a „Thela Hun Ginjeet” többszólamú, rendkívül egzotikus refrénje kísér, ami némileg a ramadán idején kiáltó imámra emlékeztet. Akárcsak a „Frame By Frame”, ez a darab is poliritmikára épül.
A világzene, főként a keleti zene elemei a ragyogó hangszeres darabban, a „The Sheltering Sky”-ban érvényesülnek, amely Fripp gitáreffektjeinek hangzásával ragad meg. Itt Bruford ütőhangszer-használata is fenséges kifejezésre jut, ami egyáltalán is a pályafutása egyik legjobbja. Különösen a kongák hangja lenyűgöző. Az egész album legálmodozóbb atmoszférája, amely végig fokozza hangulatát a meditatív-spirituálistól a matematikai-logikusig. A két elem tökéletes harmóniája.
A tökéletes, szinte matematikai összhang, a zenekar igazi definíciója pedig a záró, találóan elnevezett hangszeres darabban, a „Discipline”-ban bontakozik ki teljes nagyszerűségében. Mesteri kirándulás dobbal, stickkel és a két gitárral, amelyek olyan hangzást adnak, mintha egyszerre öt gitár szólna. Minden hangszer tökéletes egésszé olvad össze. Az album újrakiadása bónuszszámként tartalmazza a „Matte Kudasai” alternatív változatát is, amelynek fülbemászó dallama még sokáig cseng a hallgató fülében, és kiválóan alkalmas a lezárásra.
A „Discipline” a progresszív rock abszolút remekműve az 80-as évekből, és a zenekar egyik kulcsalbuma, amely a King Crimsont újjászületett zenei újítóként mutatja be, azokból az időkből, amikor a zene nagy része még szívvel-lélekkel készült. Az album egyúttal megerősítette, hogy a régi zenekarok nemcsak túlélhetik az új, más zenei klímát, hanem újra ki is virágozhatnak, és új, csodálatos, addig feltáratlan helyekre vihetik a műfajt. A „Discipline” a zenekar egyik legjobb és legfontosabb albuma, amely újjászületést, új feltámadást és új kezdetet jelentett. A műfajt megalapozó legendás progresszív zenekarok közül éppen a King Crimson vészelte át legjobban az 80-as éveket, és lépett be egyik legstabilabb időszakába. Az 80-as évektől napjainkig pedig egyre magányosabbá váltak, mint a progresszív rock aranykorának egyik utolsó, ha nem az utolsó igazán progresszív bandája.
Felállás
Adrian Belew – ének, gitár
Robert Fripp – gitár, devices
Tony Levin – stick, basszusgitár, kísérő ének
Bill Bruford – dob, ütőhangszerek
Produkció
King Crimson és Rhett Davies
Számlista
1. Elephant talk (4:41)
2. Frame by frame (5:08)
3. Matte Kudasai (3:45)
4. Indiscipline (4:32)
5. Thela Hun Ginjeet (6:25)
6. The sheltering sky (8:22)
7. Discipline (5:02)
Az album hossza: 37:55
Bónuszszám az újrakiadáson:
8. Matte Kudasai (alternative version) (3:50)
